Már gimnazistaként láttam egyszer, igaz, akkor ő a színpadon beszélt, én csak a közönség soraiban ültem. A gimnáziumunkba látogatott el, és tartott egy előadást művészetről, Auschwitzról, Kassákról. Évekkel ezután ismerkedtünk meg. Azóta Károllyal több interjút készítettem, a posztom lényegét ezek adják, beillesztek hosszabb részleteket az írásokból, mivel már sehol nem lehet megtalálni őket, és Károly egyénisége szavakkal nehezen körvonalazható, célszerűbb őt magát idéznem.
Könyvei közül a Tóparti nyaralás – egy túlélő emlékei rázott meg leginkább, sajnos nehezen idézek belőle, mert németül olvastam, holott van magyar fordítás… Erős könyv, megrázó, de sosem keserű, el kell olvasni. (Idézetek Károlytól: „Nem vagyok hajlandó Hitlernek vagy Sztálinnak utólag a győzelmet a kezébe adni. Én legyőztem őket, azzal a ténnyel, hogy élek, nem fegyverrel… Én túléltem őket. Ez egy olyan győzelem, amit én nem adok oda azzal, hogy hagyom magamat utólag megtörni." (…) „A gonoszság butaság, időpocsékolás. Azoknak való, akik mást nem tudnak kezdeni magukkal. A szeretet több örömmel jár, mint a gyűlölet. Gyűlölni időveszteség lenne, vagyis megrövidítené a szeretetre jutó időt".)
Fotó: Iszák Sipos Szilárd
A fotó a tavalyi ArtBasel idején készült, a Kunsthalléban ülünk, abban az étteremben, ami a művészek, műgyűjtők, kritikusok, szervezők, kurátorok találkozási pontja a városban, évtizedek óta. Rajtam Károly régi kedves barátnőjének a Krizia kosztümje, Károly ugyanis kedveli, ha maskarákba öltözöm, és ez ugye nekem sincs ellenemre. Egyik reggel éppen arcmaszk volt a fejemen, és bekukkantottam hozzá a szobába, kerestem valamit. Károly rám nézett, és annyit mondott: „Ma igazán érdekesen néz ki! Remélem, így is marad!” Ha nála vagyok, igen gyakran csemegézek a szuper régi ékszerekből, fejdíszekből, elképesztő öltözékekből, és nincs az a szerelés, amivel igazán meg tudnám lepni. Bár mindenki így állna a külcsínhez, kissé vidámabb hely lenne a földgolyó…
Részletek a László Károly portrémból (Premier magazin, 2007)
László Károllyal két éve ismerkedtem meg, a Kuplung nevű szórakozóhelyen. Már ez elég figyelemre méltó – hiszen mit keres egy akkor nyolcvanegy éves ember ott? Éjfél bőven elmúlt már. Én a pultnál álltam, már vége volt a felolvasásoknak. Megszólított egy fiú (később kiderült, hogy Károly titkára), és közölte, hogy Carl László az asztalukhoz invitál. Nem esett le egyből, hogy kiről van szó, de a titkár csinos volt, én meg kissé spicces, odamentem. Akkor már felismertem őt – régebben a Duna Tv-n már láttam róla egy dokumentumfilmet, és tudtam, hogy ő is szereti Kassákot, mint én. Üvöltöztünk egymásnak a hangzavarban, végül egy cetlin kommunikáltunk, címet cseréltünk. Én lepődtem meg legjobban, mikor egy hónap elteltével a kellemes titkár rám telefonált, és vacsorázni invitált. Azóta, ha Magyarországra jönnek, találkozunk, és hosszú órákon át beszélgetünk. Elmondhatom, hogy még így is keveset tudok róla, de egyre árnyaltabb a kép.
Nézzük előbb a szikár, de már önmagában is érdekes önéletrajzot. Carl Laszló, azaz László Károly 1923-ban született Pécsett, 1941-ben érettségizett a pécsi Nagy Lajos Ciszterci Gimnáziumban, ahol Babits Mihály is. („Csak nem ugyanabban az évben” – nézett rám szigorúan. Épp előtte mondtam ugyanis, hogy ő már elég öreg, és ezen láthatóan jól szórakozott. „Elég öreg! Ki elég öreg!”) Jogi és orvosi tanulmányokat folytatott, majd 1944-ben Auschwitzba deportálták. Lágerélményeit németül írta meg, 1955-ben a „Tóparti nyaralás” című emlékezést, később pedig „Az út Auschwitz felé – Ifjúságom története” című könyvet. Mindkét művet Esterházy Mátyás fordította magyarra. László Károly 63 éve Svájcban él, ott lett folyóirat- és könyvkiadó, műgyűjtő, műkereskedő. 2006. augusztus 20-án nyílt meg a László Károly Múzeum Veszprémben, de 1996-ban volt már a gyűjteménynek egy bemutatkozó kiállítása a Műcsarnok összes termében is. Pár hónapja jelent meg egy életrajzi kötet róla, Gömör Béla tollából. „Dr. Gömör Béla híres belgyógyász reumatológus, aki szeszélyből ír könyveket – mondja Károly. – Jó barátságban vagyunk hosszú évek óta. Egyszer csak bejelentette, villámcsapásszerűen, hogy rólam is írna egyet. Nem ültünk le, nem magnóztunk, csak anyagot kért, aztán kiszedte belőle, ami neki tetszett. Nem mutatta meg a végén sem, mit írt, nekem is meglepetés volt. Azóta sem jutottam el odáig, hogy elolvassam. Nekem nincs sok viszonyom önmagamhoz. Nekem magához vagy bárki máshoz több viszonyom van. Ez tény, és nem hinném, hogy olyan érdekes.
Egyszer megkérdezték Billy Wildert, a híres rendezőt, hogy mit tudna mondani önmagáról. Nos, ő azt felelte: »Én nem vagyok az esetem.« Én még ennyire sem vagyok, nincs különösebb kifogásom ellenem, valahogy ez nem érdekel. Engem nem az egyes emberek érdekelnek, hanem az ember, mint jelenség. Ebbe persze én is beletartozom… De hogy az emberen belül adott példányt Kovács Tibornak vagy éppen László Károlynak hívják, hidegen hagy. Hasonlít ez kicsit a természettudományhoz, ahogy megvizsgálnak egy állatfajtát vagy egy bogarat. De vannak persze emlékeim. Emellett az is meggyőződésem, hogy az ember önmagára egyáltalán nem tud emlékezni. Amikor az ember emlékszik, akkor valamire emlékszik, ami rajta kívül van. Ahogy ő valakire reagált. Az »én« fogalmával szemben nagyon szkeptikus vagyok. Szimpatizálok a buddhista elképzeléssel, aminek a lényege az »én« feloszlatása.” Ennek kicsit ellenmondott számomra, hogy két könyvben is megírta az emlékeit, sőt, több interjúját is beválogatta a könyveibe. „Nem mintha olyan fontosnak tartottam volna a személyes dolgokat, hanem mert csak rajtam keresztül tudok emlékezni. Nézze, én itt ülök, magát látom, magamat nem. Egyetlen ember vagyok, akivel nem szembesülök állandóan. Tükörben sem – a tükör fordított képet mutat. Érdekes lehet ikreknél, sajnos nem ismerem ezt az érzést.”
Kérdésemre, hogy a személyes, igen sokszálú ismeretségeit miért nem írja meg könyv alakban, hiszen találkozott Mapplethorppal, Celannnal, jóban volt Patricia Highsmith-szel, Kassákkal… csak éppen mazsolázva a hírességek tömegét, akiket ismert, ezt válaszolta. „Még nem dolgoztam fel igazán ezeket a találkozásokat. És sajnos a felejtés állandóan működik. Már a tegnapnál is. Néha 25 év előtti dolgokra jobban, élesebben emlékszem. Egyes könyvekben néha megemlékeztem olyan személyekről, akik rám mély benyomást tettek, beszéltem Kassákról, Szondiról. Néha elbizonytalanodom: tudok-e valami fontosat róluk elmondani? Kassák például maga köré gyűjtötte az embereket, központtá is vált. Nálam ez nem volt. Nem csináltam mozgalmat, belőlem nem jött ki egy program, amit követni lehetett. Hogy cél lett volna ez? Egy bizonyos korban tudatosan vagy tudat alatt mindenki szeretne központtá válni, prédikálni. Egy ebéd után a tőzsdés André Kosztolányival beszélgettem. A végén azt mondta nekem: Köszönöm a prédikációt.”
Mióta ismerem, a legkülönfélébb társaságokban ültem vele együtt. A vendégek összeállítása eléggé szeszélyes volt, a legkülönbözőbb művészek, arisztokraták üldögéltek együtt. Néha már arra gondoltam, minket is csak úgy begyűjt maga köré, és megfigyel. Ezt szóvá is tettem egyszer. „Maga csak engem idéz – ezt már mondtam! Nálam akkor keletkezik valami, amikor adódik. Félek az anekdotától. Az valami komolytalan. Az anekdota célja, hogy mulatságos legyen – az ember akkor lódít is kicsit, hozzátesz, az egy irodalmi dolog, és én nem akarok irodalmat csinálni ezekből a találkozásokból. Évek folyamán persze ez a szenvedély – természeténél fogva – gyengül. Nem utazom már állandóan, mint régen, Bázelből New Yorkba, onnan Berlinbe, majd Párizsba. Már nem mozgok úgy, az alkalmak kevesebbek. Ha az ember szamócát vagy gombát gyűjt, tudja, hol keresse az erdőben, régen az emberekkel sem volt másképp. De ma már nem tudom, hol kellene keresnem az embereket. Budapesten nem ismerek egy kávéházat, ahová a művészember eljár, mert szokás. Párizsban is inkább már sznob helyek vannak, ahová elmegy, aki híres, és mutatkozni akar. Eltűnt a kávéházi világ. Régen mindenki más kávéházba járt, Kassáknak is megvolt a törzshelye, aki vele akart találkozni, oda kellett mennie. Kiskirályok voltak ők, uralkodtak a köreiken belül. Olyan szempontból nagy szerencsém volt, hogy születésem folytán belekerültem automatikusan egy körbe, a nővéremébe, ahol eljártak a művészek.”
László Károly következetes, vele mindig a Kispipában találkozunk. Sőt, ő mindig a Gellértben száll meg, ha idelátogat. Úgy tudom, ő a legrégebbi törzsvendége a szállónak. „Így van. Amikor kiköltözésem után először, 1968-ban hazatértem, megkérdeztem, hol lehetne lakni. Nem volt olyan sok lehetőség, a külföldi magyarok általában itt szálltak meg. Nem ragaszkodom a helyhez, megszoktam. Mint egy házasság – az ember benne marad. Más helynek más hátrányai lennének. Itt már ismernek, tudják, hogy egy kellemetlen alak vagyok, alkalmazkodnak ehhez, működik. Én egyébként is próbálom az életemet távol tartani a hangulatoktól. Nem vagyok egy Reviczky Gyula, akinek sírkövén is az állt: »A világ csak hangulat.« Nála ez remek, de én nem hangulatokból élek. Ezzel kerülöm el például a depressziót. Aki hajlamos hangulatra, az persze rossz hangulatba is kerülhet. Én inkább elhagyom az egészet.”
(…)
Egyszer megkérdeztem, lenne-e kedve hazaköltözni. „Persze, gondoltam már rá, és rögtön borzalommal fordultam magam ellen. Ma az az álláspontom, hogy szívesen hazajövök bármikor, de nem élnék itt. A mai Magyarország úgy, ahogy van, borzalom, és ha itt élnék, meggondolnám, hogy nem mennék-e innen el. Svájc – az más. Először is nem vagyok svájci születésű. Engem ott mint vendég befogadtak, csak előnyt adtak, és nekem semmi jogom nincs követelni. Itt lenne jogom, de nem teszem. Én Magyarországnak csak hasznot hozok, nem viszek semmit: nem kapok nyugdíjat, nem fogadtam el a kártérítést, én nem Magyarországból élősködöm. Nem vagyok sértett, félre ne értsen, de inkább maradok, ahol vagyok.”
Részlet a Bázeli bázis című interjúból
LK: Én nem vagyok az az ember, aki bármit a világon meg akar változtatni. A saját életemben főképp. Ahol én már egyszer lakom… Megjegyzem, hogy a dolgok megtartása más dolog persze, mint a maradiság. Ami nem jó, azon kell változtatni, ha lehet. Különben is: az a véleményem, hogy egy ember az legyen, ami. Az ősei, a szülei, a nevelése megvannak, ezeket meg kell tartani. Nem vagyok híve a nagy változásoknak: meg vagyok elégedve a szüleimmel, az őseimmel, gyerekorommal, és őrült nagy szerepe van az életben a gyerekkornak. Az pedig, hogy utazgatok, nem változás: én utazom. És viszem magammal önmagamat és a világomat.
KO: Svájcot sokan unalmasnak tartják.
LK: Higgye el nekem, a világon minden hely olyan mulatságos vagy olyan unalmas, amilyen az ember maga. Én önmagam számára nem vagyok unalmas – hogy másnak esetleg igen, az más kérdés –, akkor tehát miért legyen unalmas Bázel? Itt élt Erasmus, Nietzsche, Bazon Brock – ők talán unatkoztak? Annyi mindent nyújt Svájc, hogy azt fel sem lehet fogni. Aki unatkozik, annak nincs elég esze, hogy felfogja… Persze az Antarktiszt még nem próbáltam, ott lehet, hogy unnám kissé magam.
KO: Magyarországon fog temetkezni…
LK: Az ősök miatt, akik Magyarországon éltek és haltak. Nem látom be, hogy ami megvan és ami felé nincsen kimondott ellenszenvem, azzal miért hadakoznék. Dédapám Pécsváradon nyugszik, én is ott szerettem volna, de akadtak kis komplikációk, ez a terv nem fog megvalósulni. Ám a lényeg a visszatérés.
KO: Veszprémben lesz eltemetve.
LK: Ez egy új dolog, lett egy múzeumom Veszprémben, megismerkedtem egy várossal, amit nem ismertem. Veszprém új kapcsolódás – mert én új kapcsolódásokra is kész vagyok. Ha már ott van a képeim egy része, jó, ha én is ott fekszem valahol. De ez nem egy nagyon lényeges dolog, mindegy, hogy most Erdély vagy a Dunántúl az, ahol a sírom áll. Csak Veszprémben vagy sehol – hallotta valaha, hogy ilyet állítottam?
KO: A svájci képzőművészet érdekli? Gyűjti?
LK: Engem minden képzőművészet érdekel, de a svájci képzőművészetet nem én találtam fel. Nem nemzeti alapon kötődöm a művészethez. Állítom például, hogy magyar festészet nincs. Magyar zene van, magyar költészet van, és vannak festők, akik Magyarországon születtek vagy Magyarországon festettek. Ha például egy német festő lefesti a Balatont, az magyar festészet vagy német? Nem teszek nagy nemzeti különbségeket a festészetben. Persze ezt ne keverjük azzal, ha a magyar falu népművészetéről beszélünk, kopjafákról, székelykapukról. A művészet nemzetközi dolog. Minden művészethez van az embernek közeledési lehetősége, és minél többet ki is kell használnia. Ma már nem egy csoda, ha valaki néger maszkokat gyűjt. Vannak helyek, ahol a művészet virágzik, vegyük például az egykori Párizst, de Párizsnak a lényege sem a franciák voltak, hanem az, hogy mindenki odament. A többség nem is volt francia. Jellemző a párizsiak nyelvezetére, ahogy egy külföldihez fordulnak – például hozzám is ez volt az első kérdésük, mikor Párizsba érkeztem –: „Maga mióta párizsi?” Nem azt kérdezték, mióta vagyok ott – ők párizsinak tekintik azt, aki ott tartózkodik.
KO: Akkor nem is figyeli a bázeli művészeket?
LK: Értse már meg: nekem nem az a fontos, hogy bázeli legyen egy művész, de az se fontos, hogy ne bázeli legyen. Most képzelje el, ahogyan egy festőhöz fordulok: „Kitűnő embernek ismertem meg itt – de kérem, mutassa az útlevelét!”
