A mottóm évekig a Különcből származott, és ma is kiírnám bárhová, magamra (de végtére is, szinte kiírom): „A mesterkéltség az emberi természet megkülönböztető jegye”. Nagy reveláció volt találkoznom ezzel a könyvvel, egyik legkedvesebb csemegémmel. A véletlen hozta, illetve a Tocotronic Gegen den Strich (ez a Különc németül) című száma, amit nyilván a könyv inspirált. Persze én mindenre rávetem magam, amit Dirk von Lowtzow (az énekes) szeret, és mindig bebizonyosodik, hogy az ízlésünk nem hasonló: hanem azonos.
Fotó: Dezsi Judit
Az pedig már tényleg csiklandozóan érdekes, hogy a herceg olyan, mint én: „Akárcsak a remete, szerette az egyedüllétet, elcsigázta az élet, nem várt tőle semmit, és végtelen fáradtság bágyasztotta, vágyott az áhítatra és arra, hogy semmi köze se legyen azokkal az alakokkal, kik nézete szerint konclesők vagy hülyék.” Én is leginkább visszavonultan szeretek lenni, távol mindenkitől, remekül elvagyok magammal. (És talán én értékelem legjobban a vicceimet is – azt mondják, még álmomban is nevetek.) Könnyen elmerülök bármily élvezetben – persze nem kell akkorának lennie, mint a csömör hajtotta herceg extraságai, én beérem szerény ízekkel, szolid formákkal is. De nagyon örülök annak, hogy Huysmans hőse többre vágyott.
Ha behunyom a szemem, gyakran jelennek meg a képei, egy a teknőcről, erre elalvás előtt is szoktam gondolni, és messzire repít. Szeretek az „illatok végzetes tökéletessége” felől olvasni, édes-savas illatokat idézni. És a doboz az ibolyaszín bonbonokkal! A pyrénei gyöngy! „A bonbonok behatoltak a száj mirigyeibe, és ritka szeszektől opálos víz emlékét keltették benne, mélységes csókokra, illatos ölelkezésekre terelték a gondolatait. rendesen mosolygott a herceg, mikor megszagolta ezt a szerelmetes aromát, az ölelés e felgerjesztőjét, mely agyába meztelen testeket varázsolt, és egy pillanatra odaidézte néhány egykor imádott nő ízét.”
Egyébként kis pralinékként is szoktam ízlelgetni a szöveget, itt-ott fellapozom, és elolvasok egy-egy részt (a hosszabb filozofikus fejtegetéseket csak nagyon pihent percekben) és hagyom, hogy a könyv csodálatos nyelvezete magával ragadjon. Mert ugyan esszéregény a Különc, de maga a költészet. (Kosztolányi lubickol benne.) Beteg, pattanásig feszült idegek, irtózás és eksztázis, keresés és kudarc fémes melankóliája. Bele kell merülni, el kell veszni benne, na nem nagyon, csak kis, okos dózisokban, mert a burjánzás, a sok-sok érzéki hatás nálunk is csömört okozhat… Nagy mű, kár hogy kötelezővé tették (ezt olvastam, nem tudom, mennyire igaz), mert diákként nem fogott volna meg, kell az élvezetéhez, mint az igazi ínyencségekhez általában – előtapasztalat. Ám utána…
