Trópusok, itt, az első szerelem, Bowie

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2016. jan. 12., 10:21
kommentek
4
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Reggel arra ébredtem, magamhoz mérten rémületesen korán, hogy sírok. Nem zokogás volt ez, csak úgy egyszerűen folytak a könnyeim.

(Itt)

Ez nem nyaralás, nagyon nem. Írni jöttem, és a csöndért, mert az utóbbi időben már tényleg azt éreztem, nem bírom tovább. Persze, otthon is meg lehet tanulni a technikákat, a cseleket az idegbaj ellen, de nekem valahogy nem ment soha. Egyre nehezebben viselem a szociális fóbiámat is, hatalmas feladat számomra minden nap csupán az, hogy például lemenjek a boltba, hogy találkozzam valakivel. Órákig kell edzenem magam minden egyes találkozás előtt, az energiáim jó részét ez viszi el. Félek az utcán, és nem csupán az idegenektől, hanem minden egyéb nem tervezett találkozástól. Csak az segít kicsit, hogy szemüveg nélkül alig látok, hát szemüveg nélkül közlekedem, így pár kellemetlen perctől ez azért megóv. Ezt tudom, nagyon nehéz megérteni, aki nem élte át, nem is nagyon tud vele mit kezdeni. Sajnos nem véletlenül alakult ez így az életemben, de hogy miért, nem osztom meg, nagyon személyes.

Persze sokat fejlődtem én is az évek alatt. Rengeteg mérgező kapcsolatomat leépítettem, de sajnos még vannak körülöttem olyanok, akikkel nem bírtam el. Túl udvarias, túl simulékony vagyok, nehezen konfrontálódom. Inkább ölöm magam a végtelenségig, mint hogy szóljak azért, ha például azt érzem, sértik a határaimat. Otthon szétvisz a munkám: csöng a telefon, csüngök a neten, témát keresek, utánanézek, írok, teljesen mást, mint amit szeretnék. Gyűlnek csak a melók között felfirkantott, sokszor olvashatatlan vázlatok, nincs olyan pár órám, vagy csak nagyon ritkán, hogy lemerüljek, és verssé, prózává fogalmazzam őket. Vagy ha van, csak éjszaka, nagyon szeretem az éjszakákat, általában hajnalig fenn vagyok, pusztán ezért a nyugalomért, de akkor meg a másnap megy a kukába. És sosem elég az idő.

false

Hát most adtam magamnak. Néha fél napokat csak fekszem a szúnyogháló-baldachin alatt, sétálok a parti sziklák és görgeteg kövek között, nem gondolva semmire. Ha lemegy a tűző nap, a teraszon írok. Ami csak az eszembe jut, nincs kontroll, végre nincs, majd válogatok, tisztázok, rendezek később. Egyedül vagyok, és én nagyon szeretek egyedül lenni. Este tengerzúgásra alszom el, reggel tengerzúgásra kelek. Bent a kötélen kis banánok lógnak (kint nem hagyhatom, mert megzabálják a denevérek és a majmok. Tegnap egy mangót kint hagytam, reggel ott volt a maradék, a mag, apró fogacskákkal körberágva), nincs napirendem, alszom egyet délután is. Este vagy lemegyek a bárhoz, vagy nem. Jó itt fenn is, nézek bele órákon át a sötétbe, egy-egy halászcsónak fénye itatja át a szélben feltámadó hullámokat. Ha lemegyek, nem kell beszélgetni.

Kókuszvizet iszom, és nézem a disznót. Itt van ugyanis évek óta egy kutyaként nevelt, így kutya önképpel rendelkező vaddisznó is. A disznónak nyilvánvalóan nagyobb rajongótábora van, mint nekem. (Nemcsak a nyaralók között, a Facebookon is – külön oldala van.) Nagyon aranyos egyébként, bár mindig kapok egy enyhe szélütést, amikor az esti sétáim alkalmával egy bokorból előröfög.

(Bowie)

Marci lépeget felfelé tegnap a köves úton felém. Meghalt Bowie, indítja a reggelt. A föld másik felén már feljött a Blackstar, itt őrjítő napsütés, a másik oldal. Lemegyünk Francishoz, Bowie-t hallgatunk. A háza előtt az oszlop, rajta a nagyvárosok, és az, mitől hány kilométerre vagyunk. A csillagokat nem jelzi semmi, azok valahol, mindenhol vannak. Tegnap éppen túl közel. Valaki épp kapaszkodik fel, megy, bár állócsillag volt mindig is. Amikor a Blackstart láttam, már tudnom kellett volna. Hogy lezár, búcsúzik, elmondja, amit az életről még elmondani érdemes. (Talán azért is tettem be a Bowie-pólómat, ami amúgy évek óta nem volt rajtam. Valamiért előhalásztam indulás előtt. Ezért.)

false

Reggel arra ébredtem, magamhoz mérten rémületesen korán, hogy sírok. Nem zokogás volt ez, csak úgy egyszerűen folytak a könnyeim. Még éjjel is a Blackstart és a Lazarust néztem, és a Starmant és Sorrow-t. Meg azokat a kedvenceket, amik eszembe jutottak. Nem is tudom, mi ez az érzés. Sosem szoktam így megsiratni előadót. De persze lehet, hogy az van, hogy Bowie-t ismerem.  Nagypapa vitt a moziba, délelőtt volt, nyár, a Fantasztikus labirintus. Amikor belépett a képbe Jareth, a film maga elvesztett engem. Ki ez? Ki ő? A szerelmem! De furcsa arc, milyen szép, sosem láttam még hasonlót. Az alak ott maradt bennem, a szép arc, a vékony test, a befelé hajló fogsor, a színek! A zenéjéért csak később kezdtem el rajongani, főleg a glamcuccokért, és egyre inkább a kései dolgaiért.

Tőle vettem az ötletet az örök változásra. Hogy a művész arca nem egy, az alkotó nyugodtan válthat figurát, karaktert, stílust, hogy meg kell komponálja magát, és aztán nyugodtan pisloghat ki a díszletek mögül: találjatok meg. Ritkán adatik meg – nemcsak egy művésznek, bárkinek –, hogy kereken le tud zárni, pontot tud tenni az élet(mű) végére. Bowie-nak ez megadatott. Biztos vagyok benne, hogy nyugodtan távozott. A munka elvégezve. Talán ezért a könnyek: a hála, a köszönet, a bámulat.

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2016. jan. 12., 10:21
kommentek
4
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 4 yoyo
    yoyo
    2016. január 15., péntek 21:39
    https://www.facebook.com/StAlbansCathedralOfficial/videos/1115203811824468/

    Nagyon szép
  2. 3 yoyo
    yoyo
    2016. január 12., kedd 21:34
    Starman, ja:

    http://doyo.deviantart.com/art/Startdust-583743362

  3. 2 yoyo
    yoyo
    2016. január 12., kedd 21:31
    A Bowie-s polorol jutott eszembe.
    1980 őszén egy

    John Lennon
    1940-1980

    feliratú pólót csináltam, igy szerettem volna tudatni mindenkivel, hogy az illető 40 éves.
    Ugyanez év Decembereben ebben a pólóban voltam, amikor a rádióban bemondtak, hogy lennont lelőtték.

    Amúgy az en első szerelmem Brigitte Bardot volt, Bowie a sokadik, de mar tudom, o volt az igazi.
  4. 1 Hóvarjú
    Hóvarjú
    2016. január 12., kedd 18:12
    Én a Starmannel búcsúztam Bowie-tól (+ egy üveg fehér bortól) hajnal kettő körül, Mick Ronsonnal énekelték, két tökéletes androgün, most már együtt pengetnek a fellegek felett, és kondenzcsíkokat szippantanak néha, gondolom.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Karafiáth Orsolya

KO. Art. Rév. Arany. Fals. Idő. Árnyék. Tény. Horror. OK. Rock. Show.Idegek.

Karafiáth Orsolya
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk