Véreim!
Hát nem szégyellitek magatokat?
Nem bírjuk tovább.
Sok évvel ezelőtt úgy döntöttünk néhányan, hogy kipróbáljuk, meddig terjed a tűréshatárotok. Jó poénnak tűnt, és gondoltuk, a Deutsch majd ebből írja a szociológiai doktoriját. Értitek, kicsit ilyen zimbardós dolog, egy egész országra vetítve. Hát, alaposan meglepődtünk. Bármit találtunk ki, ti bevettétek. Ha megdupláztuk, kicsit morogtatok, lenyeltétek. Kivágtuk, elloptuk, kisajátítottuk, bezártuk, megfilmesítettük, kitüntettük. Semmi. Megint elloptuk. A maradékát elittuk. Semmi. Szónokoltunk. A Semjén még lovagolt is. Azt hittük, minimum ránk gyújtjátok a házat. De nem. Jött a Hoffmann Rózsa. Belerokkant szegény, hogy nem simogathatta meg a gyerekek fejét, mert rögtön lebukott volna. Mindig az a gonosz grimasz, az a nádpálcamosoly. Tudjátok ti, milyen fárasztó, ha az embernek állandóan ökölbe kell szorítania az arcát? Mert én tudom. Vagy ott az Árpi. Aki legszívesebben biciklivel járna, és átsegítené a zebrán az idős nyugdíjasokat. Ja, és utálja a hülye ruhákat meg a női táskákat, és felfázott a segge Washingtonban, amikor miattatok ücsörgött azon a lépcsőn. De ti... áh, hagyjuk. Hiába. Drága órákat vettünk, puccos hátizsákokkal villogtunk, tréfás vagyonbevallásokat írtunk. Pici morgás. Luxusházakat vásároltunk. Ti tényleg elhittétek, hogy az Antinak kell az a sok szoba? Hát mit tartson benne, az egóját? A Lajos meg a tücsökciripelést szereti a pusztán, nem a Rolling Stonest.
Éheztetek, fáztatok, öten feküdtetek egy kórházi ágyban, és tűrtétek. Bedobtuk a nagyágyút. A Viktort. Hogy majd ő lesz a mi Hókuszpókunk. A Jockey Ewingunk. Nagy tehetség. Elkúrta a kertjét egy stadionnal. Szétpüffedt a mája a sok házipálinkától, csömörig tömte magába a maga töltötte mangalicakolbászt. A családja szemétlerakót rendezett be a természetvédelmi területeken, megvette a fél Balatont… Mindent megtett. Azok a beszédek! Ti meg csak tűrtétek. Hát mit szólt volna Petőfi, ha egyszerű eldöntendő kérdésére rázúgja a nép, hogy „inkább rabok, az sokkal kényelmesebb”?!
Szóval ennyi. Ennyit tudtatok.
Volt néhány tétova „monnyonle”. Egy árva kő nem repült el. Betört két ablak, oszt' jónapot. Kiábrándító. Úgy döntöttünk, befejezzük. Veletek nem lehet. Több szart itt már nem tudunk szétkenni. A lopott pénzt visszautaljuk, az Ildikó minden forintot könyvelt, az egész külön számlára ment. Nekünk nem kell. Kenjétek a hajatokra! Még szerencse, hogy kísérlet volt az egész. Vicc.
Mert istenbizony, véreim, ti tulajdonképpen megérdemelnétek minket! Ezt nyugodt lélekkel aláírom.
| ||
