„Emlékezetében tökéletesen elmosódott a valóság és a képzelődés határa” – írta Illés Béláról a jóindulatúan elfogult Hegedüs Géza, ahogy voltaképpen Illés minden egykorú és későbbi értékelője is beleütközött abba a ténybe, hogy a kedélyes író hadilábon állt az igazmondással, s épp így a történeti hűséggel. S mivel afféle önéletrajzi szerző volt, életútja is tele van valószínűtlen, kozmetikázott vagy épp nyilvánvalóan hamis mozzanattal.
Megsebesül talán
A pályája úgy indult, mint megannyi más irodalmi pálya a múlt század első két évtizedében: vidékről került fel a fővárosba, s bár a jogi egyetemet látogatta, érdeklődése hamar más irányba fordult. A hevesen magyar érzelmű zsidó polgárcsalád büszkesége Kassán született, majd gyermekkorát Beregszászon töltötte, olyan környezetben, amely nem csupán többnemzetiségű volt, valamint társadalmi ellentétektől terhelt, de keletiesebb is Magyarország és a Monarchia megannyi területénél. A família deklasszálódását követően Illés szülei Újpestre költöztek, fiuk pedig a jogi tanulmányok mellett-helyett a Galilei Kört látogatta, s kapcsolatot keresett Ady Endrével. A nagy költő és a nála zsengéivel jelentkező zsúrfiú között aligha alakult ki mélyebb intellektuális kapcsolat, ám az tény, hogy Illés első cikkei a Nyugat 1916-os évfolyamában jelentek meg: eszmefuttatásokkal a háborúellenességről, a művészek és a politikusok szerepéről, nagyjából a polgári radikálisok meg a jobboldali szociáldemokraták irányát követve. Azután még ebben az évben önkéntesként bevonult, megjárta az albán frontot, állítólag megsebesült, s bizonyosan megírta 1917-re megjelenő első könyvét, a Doktor Utrius honvédbaka hátrahagyott iratait. A címéből kitetszően is önéletrajzi-önironikus jellegű mű egy naiv és önmagával eltelt fiatalember gondolatait adja vissza – éppen csak egy arasznyival fölébe emelkedve a kötet hősének.
Az 1918–19-es események, s főként a Tanácsköztársaság fennállása azután egészen új irányt adott Illés Béla ambícióinak. Megírt két, mozgalmi célzatú füzetet (Spartacus élete, A szellemi munkások és a szocializmus), s a Forradalmi Katonatanács tagjaként ott statisztált a dicsőséges 133 nap eseményei körül. Mindenesetre a világkommunizmus ügyéhez elköteleződő fiatalembernek jutott annyi szerep e napokban, hogy a Tanácsköztársaság bukásával neki is ajánlatos volt elhagynia az országot. Bécsbe ment, mint megannyi, nála jelentősebb közszereplő és író, majd immár pártmegbízatással visszatért szülővárosába, hogy a Kassai Munkás hasábjain megkezdje riporteri és novellaírói működését. Az előbbi műfaj gyakorlásától – saját visszaemlékezései szerint – a francia katonai, illetve a csehszlovák rendőri cenzúra paprikajancsijai terelték Illést a szépirodalom felé, s ő mintegy jobb híján írja meg első, agitációs anyagul szánt novelláit: a pusztító falusi szegénységről, a kibékíthetetlen osztályellentétekről, a kizsákmányolás pokláról. Bécsbe visszatoloncolva mindehhez szerencsére némi személyes élményanyagot is gyűjthetett, s ezek csoportosításával-kiszínezésével megírhatta a kor szocialista irodalmában feltűnést keltő munkáit: Az aranylibát, a Sámson és Delilát és néhány más novellát. Illés, akinek egész életművét végigkísérte az anekdotázás szenvedélye, ezekben az írásaiban az emigránslét és a munkanélküliség történeteit poentírozta több-kevesebb sikerrel. Az aranyliba a maga korában Romain Rolland elismerését (és balról jövő bírálatát) is kiváltotta, ám a mából olvasva a legsikerültebbnek az eleve rövid Sámson és Delila első fele tetszhet: Illés filmstatisztai élményeinek feldolgozásával, a filmbeli zsidó és filiszteus katonák közös bérkövetelésének groteszk képsorával.
Kérdezte Sztálin
1923-ban Illés eljutott Moszkvába, s rövid segédmunkási kitérőt követően visszatért az irodalom, helyesebben az irodalompolitika gyakorlásához. A legendás közoktatásügyi népbiztos, Lunacsarszkij maga mellé veszi az állandó igazodásba és lázas aktivitásba hamar beletanuló kádert, s 1927-ben már Illés
a Szovjet Írók Szövetségének titkára, egyúttal a nagyrészt személyesen gründolt Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetségének titkára, majd főtitkára. Ott van a Szovjetunióba látogató G. B. Shaw fogadásakor, Gorkij galambocskámnak szólítja, s egyáltalán: Illés ott sürög a NEP-korszak, majd az azt követő évek szovjet irodalmi életének sűrűjében. Ez a művei reputációjának is jót tett. Egyik korai novellája nyomán írt színművét (Fegyvert vegyenek) a moszkvai Forradalmi Színház mutatta be, s a premierről maga Illés főnöke, Lunacsarszkij írt kritikát, amely e mondattal indult: „Illés Béla elvtárs színműve nyugtalanító élmény.” Novelláit a Szovjetunión belül és kívül egy sereg nyelvre lefordították, és nagy példányszámban terjesztették, ez lett a sorsa első jelentősebb terjedelmű és politikailag kitüntetett jelentőségű művének is, amely az Ég a Tisza címet viselte. Az 1929-ben megjelent regény előszavát Illés egyik emigrációbeli patrónusa, Kun Béla írta, ami annál is érthetőbb, hiszen a mű a tíz évvel korábbi eseményeknek, a Tanácsköztársaságnak állít emléket. A dokumentarista allűrjeivel együtt is döntően anekdotikus irályú regény az 1919-es események teljes panorámáját próbálja bemutatni, helyenként megmosolyogtató vagy épp bosszantó együgyűséggel.
A harmincas évek közepén azután váratlanul véget ér Illés irodalompolitikai működése. „Maga író? Hát akkor miért nem ír?” – kérdezte tőle egy ízben Sztálin (állítólag), s ebben a kérdésben egyszerre rejlett fenyegetés, valamint annak a ténynek a kihangosítása, hogy Illés életműve nem áll arányban közéleti aktivitásával. A szovjet politikai és kulturális életet s egyúttal a magyar emigrációt megtizedelő terrorhullámot mégis megúszta az író, aki végül csupán párttagságát veszítette el néhány esztendőre. Háttérbe szorulva pedig időt nyert arra, hogy a harmincas-negyvenes évek fordulóján megírja a főmű gyanánt azonosítható Kárpáti rapszódiát, benne az írói alteregó, Bálint Géza kárpátaljai gyermekkorával, majd felnövekedésével és politikai elköteleződésével. A háromrészes regény irányzatosságával és sok hazug mozzanatával együtt is kínál néhány epizódot, amely ha nem is 20., de 19. századi irodalomnak könnyen beillik.
Illés számára 1941 nyarán a Kárpáti rapszódia kiadása és pár nappal később a Szovjetunió náci megtámadása hozta el a látványos visszatérés és a visszafogadás aktusát. Csatlakozott a moszkvai 2. Népfelkelő Hadosztály írózászlóaljához, s 1942-ben – mint fegyverletételre és átállásra agitáló tiszt – a győztes oldalán vesz részt a voronyezsi harcokban, a 2. Magyar Hadsereg felmorzsolásában. A magyar hadifoglyokat rostálja, katonai lapokat szerkeszt és – állítása szerint – személyesen is részt vesz a harcokban, így Budapest felszabadításában is. A joviális külsejű, kopasz, pipázó Illés mindenesetre a Vörös Hadsereg őrnagyaként tért vissza hazájába, ahol íróként mindaddig jószerint teljesen ismeretlen volt. Így aztán hamar hozzálátott, hogy irodalmárként és felszabadító hősként is minél több szó essen róla.
Népünk szabadságáért
Ő lett a szovjet hadsereg magyarországi lapja, az Új Szó főszerkesztője, előadást tartott a Rákosi iránt szenvedélyesen érdeklődő Gorkijról, s valósággal bevette magát a Fészek művészklubba. Terjeszteni kezdte hőstetteinek eposzát is, amelyből gyöngyszem gyanánt ragyogott ki a Vígszínház körüli harcokban tanúsított hősi és ráadásul parancsnoki helytállásának formás epizódja. Kettős identitását átérezve és konfabulációs készségét kihasználva Illés ekkor, 1945-ben ajándékozta meg a magyar köztudatot Guszev tüzérszázados legendájával is. A világháborúban porig égett minszki levéltár adataira hivatkozva elbeszélte Alekszej Guszev és 15 társa perét, akiket 1849-ben azért sújtott kegyetlen ítélet, mert a cári intervenciós sereg katonáiként a magyar szabadságharc ügye mellett foglaltak állást. Illés blöffje hatalmas karriert csinált, hiszen Guszevnek utóbb emléktábla és több utca is jutott, így a belvárosi Sas utca egészen a rendszerváltásig viselte a hős százados nevét, aki a cári önkényuralommal szembefordulva halt mártírhalált érettünk. Hasonló, bár immár jelenkori mesékkel pakolta tele a végül alezredesként leszerelő író Fegyvert s vitézt éneklek (1949) és Vígszínházi csata (1950) című munkáit is: szovjet katonákkal, akik még álmukban is a foglyok ellátására gondolnak, bölcs tábornokokkal, s olyan hőstettekkel és fantasztikus epizódokkal, amelyek a legromantikusabb 19. századi regényből is gyermeteg módon kilógnának. E téma két mesés részfeldolgozását követően 1951 és 1953 között azután megírta háromkötetes nagyregényét, a Honfoglalást. A hatalmas példányszámban megjelentetett regény egyszerre áldozott a napi célú propaganda és Illés személyes hiúságának oltárán, hiszen a mű egyik főszereplője a „kopasz őrnagy”, Bálint Géza, akit egyszerűen csak remek és csodálatos embernek vélnünk a regény félreolvasása lenne. A Honfoglalás lapjain feltűnnek úri körülmények között elszállásolt magyar hadifogoly tisztek, de elénk lép a szadista Kéry (helyesen Kéri) Kálmán vezérkari ezredes is, míg Rákosiról ilyen sorokat lelhetünk: „Olyan egyszerű ember Rákosi, mint én vagyok, gondolja a honvéd és úgy beszél Rákosival, mintha önmagával beszélne […] mintha újjászületett volna.” E sorok olvastán nem is meglepő, hogy ő írta, helyesebben ő írhatta meg 1952-ben a hatvanéves Rákosi életrajzi brosúráját: Népünk szabadságáért – Rákosi Mátyás elvtárs életéből.
Mint sokszor és sokat próbált, harcokban edzett pártmunkás, Illés Béla lett az 1950-ben megindított hetilap, az Irodalmi Újság alapító főszerkesztője. „A párt mindig százszor jobban tudja, mint mi, hogyan lehet és hogyan kell segíteni az íróknak, az irodalomnak” – tartotta az élet örömeit kiélvező, sokat evő, sokat ivó, két Kossuth-díjat begyűjtő főszerkesztő,
s ennek szellemében a lap az első években a vonalasság legszigorúbb elvárásainak is jócskán megfelelt. Annál meglepőbb volt, hogy a Nagy Imre nevével fémjelzett új szakaszban, majd Nagy 1955-ös leváltását követően az orgánum a fellazulás, az irodalmi lázadozások terepévé vált. A politikai irányváltások kegyetlen következményeit még Moszkvában kiismerő Illés részben taktikázott, részben a háttérbe húzódott, s 1955–56-ban rendszerint betegállományba menekült a döntések és az egyéb éles helyzetek elől.
Az 1956-os forradalom napjaiban, majd egy-két hónapon át utóbb is meghúzta magát. Ekkori magatartását Kádár 1958-ból visszatekintve így sommázta a Politikai Bizottság egyik ülésén: „…elbújt novemberben, amikor cikket kértünk tőle. Illésnél rendben van, hogy beteg, de ha beteg, aszerint is viselkedjék.” 1956 karácsonyán azután Illés levélben fordult veterántársához, Münnich Ferenchez, s ebben a levélben az „ellenforradalom” elítélését követően, meglepő egyértelműséggel kelt írótársainak védelmére: „Néhány írót és újságírót a magyar hatóságok őrizetbe vettek. Nem ismerem (nem ismerhetem) az ügyüket, de ismerem az embereket. Ezek nem ellenségek! Legfeljebb megtévesztett emberek.” Ezt a gesztusát Kádár soha nem felejtette el Illésnek, ám az 1956-ot követő években a kultúrpolitika mégsem nélkülözhette a közéletbe visszamerészkedő idős írót. S ő meg is hálálta a lehetőséget: korholta a hallgató pályatársakat, megírta a maga hazug novelláit 1956-ról (az 1958-as Válaszúton című kötetben összegyűjtve), s újra lubickolt a látványos jelenlétben. Kiélvezte, hogy végre megjelenhetett magyarul a Kun Béla szereplése miatt eladdig mellőzött Ég a Tisza, s egyebekben is kivette a részét Kun Béla új kultuszából. Így 1959 márciusában, a Tanácsköztársaság 40. évfordulóján a Vígszínházban (azaz akkori nevén a Magyar Néphadsereg Színházában) az ő darabja, a Szivárvány bukása jelentette az ünnepet: Kun Béla szerepében a gyönyörű orgánumú Pálos Györggyel. Az anekdotázó, a pénzt dzsentri könnyedséggel kezelő s magát már-már szocialista Mikszáthnak vélő Illés Béla utolsó virágkorának 1963-ban egy szélütés vetett véget. Élete utolsó évtizedét kórházi ágyban töltötte, s bár betegszobájából és betegszobájáról még született egy könyve (A 339-es szoba), irodalmi jelentősége jószerint agyvérzése pillanatában elveszett. Már életében menthetetlenül elsüllyedt szerző vált belőle.
