Tamás Gáspár Miklós a múlt héten a Hvg.hu Spiró Györggyel készített interjújára válaszul indulatos publicisztikát írt, amely szintén a Hvg.hu-n jelent meg. Ebben a közíró nem csupán Spiró szavaira reagált, hanem azt is írta, hogy „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”.
Ez pontosan rímelt arra, amit Réz Pál, a Holmi főszerkesztője mondott tavaly a Narancsnak adott nagyinterjújában: „Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.”
Kíváncsiak voltunk, mit gondolnak erről napjaink meghatározó írói, irodalmárai. Körkérdésünkben mindenkinek ugyanazt a két kérdést tettük fel:
1. Ön szerint is több jelentős író alkotott a Kádár-rendszerben, mint a rendszerváltás óta?
2. Ön szerint mi volt az 1989–2014 közötti korszak öt legjelentősebb magyar irodalmi teljesítménye? Ha ezek között van olyan, amit egyértelműen a legkimagaslóbbnak tart, akkor kérjük, indokolja meg választását!
Elsőként Bán Zoltán András, Kiss Noémi és Radnóti Sándor válaszait közöltük. Most Gács Anna (kritikus), Karafiáth Orsolya (író), Lengyel Imre Zsolt (kritikus) és Selyem Zsuzsa (irodalomtörténész, író) válaszai következnek. Körkérdésünk záró részét pedig a hétvégén közöljük majd. (A kérdéseket Spiró Györgynek és Tamás Gáspár Miklósnak is elküldtük. Spiró György nem kívánt részt venni a vitában. TGM válaszát hamarosan közreadjuk.)
| ||
Gács Anna
1. Bár Réz Pál és Tamás Gáspár Miklós kijelentése arról, hogy a nyolcvanas években sokkal több volt a jelentős mű, mint a rendszerváltás után, nyilvánvalóan összecseng, az is világos, hogy más kontextusba illeszkedik. Réz percepciójában a modern magyar irodalom története hanyatlástörténet a Nyugat fényes indulásától szürke napjainkig. Tamás Gáspár Miklós pedig az irodalom általános, nem csak Magyarországon tapasztalható jelentőségvesztéséről beszél.
A két olyannyira különböző habitusú embert egyfelől az köti tehát össze, hogy nosztalgikus fordított optikájukon keresztül nézve minden, ami távoli, nagyobbnak és jelentőségteljesebbnek látszik. Ez azonban még nem válasz arra, hogy miért értékelődik fel a szemükben a késő Kádár-kor irodalmi teljesítménye. Ma már szinte irodalomtörténeti közhelynek számít, hogy a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek első fele a magyar lírában és prózában is radikálisan új poétikák születését hozta el, ez azonban inkább a korábbi évtizedek sematizmusával, majd viszonylagos unalmával összehasonlítva értelmes kijelentés. Réz és Tamás hasonszőrű megállapítása azonban nem erre az irodalomtörténeti fordulatra utal, hanem érzésem szerint inkább abban a nosztalgiában gyökerezik, amelyet olyan jelenségek iránt táplálnak, amelyek a korlátozott nyilvánosság kényszerű termékei voltak. Az egyik ilyen a kulturális alkotások jelentőségének a felértékelődése a közbeszédet sújtó hatalmi tiltások miatt, a másik pedig az irodalmi folyamatok áttekinthetősége, az elit közönség konszenzusa. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy mindketten a rendszerváltást tekintik fordulópontnak, magától értetődő kapcsolatot látnak az irodalom minősége és annak a politikai rendszernek a milyensége között, amelyben az írók írnak és az olvasók olvasnak.
Én ezzel szemben úgy látom, hogy a rendszerváltás után született irodalmi művek egy része folytatja azokat a poétikákat, amelyek a nyolcvanas évek végére kialakultak, más részük egészen más utakra kalandozik, és mindenféle irodalomban születtek kivételes alkotások. Valószínűleg soha többé nem fogjuk tudni jól átlátható térképen ábrázolni az irodalmi folyamatokat, és még a legszűkebb irodalmári körökben sem lesz a nyolcvanas éveket idéző konszenzus arról, hogy kik/mik a legjelentősebbek, már csak azért sem, mert nemcsak maga az irodalom, de az olvasói, kritikai szempontok is sokkal pluralisztikusabbá váltak. Mindezt én csakis üdvözölni tudom, és a kádárizmus iránti nosztalgiát –vonatkozzon akár politikai, akár társadalmi, akár kulturális tapasztalatokra – a t. szerzőkhöz méltatlan ostobaságnak gondolom.
2. A listámra kizárólag epikai alkotásokat tettem, és még ezek közül sem állítom, hogy a legjelentősebb ötöt, inkább a sok nagyon jelentős közül ötöt.
– Bodor Ádám: Sinistra körzet
– Esterházy Péter: Harmonia Caelestis és Javított kiadás (hadd számoljam egynek)
– Márton László: Árnyas főutca
– Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
– Térey János: Paulus
| ||
Karafiáth Orsolya
1. Szerintem nem. És abban is biztos vagyok, hogy csak később fog kiderülni, melyik életmű (melyből sok még korántsem lezárt) lesz kimagasló. Persze nehéz elgondolni, hogy akad még egy Weöres-szintű életmű, de ki tudja. Szerintem színes a mai írói közeg, csak még nem értékelnek minden színt a helyén. (Érdekes módon például a számomra oly fontos – és valahogyan Weöresre is emlékeztető – Tandori életművének a java ’89 előtt született, de az ő világa, zsenialitása rendszerektől független, ha később születik, később születnek meg a nagy művek is… Ezt persze csak gyanítom, mert amúgy ki tudja.) Néha az az érzésem, hogy egy-egy életmű ugyancsak túlértékelt – vannak, akiket én el sem tudok olvasni. Vagy nem úgy olvasom, nem tűnik olyan nagyszerűnek, ha nem tudnám, hol a helye a kánonban, nem is gondolkodnék rajtuk. Mindenki nagyregényt vár, és szerzői nagyság után szimatol. De a rendszerváltás előtti korszak legendáitól két-három regényen és néhány költői életművön kívül, a mítosz mögül mit lehet felmutatni? Ennyi remek mű most is akad…
2. Ez lenne a szubjektív listám, szigorúan nem sorrendben (de igen sokat hozzátehetnék még):
Háy János: A gyerek
Bodor Ádám: Sinistra körzet
Kemény István versei
Térey János versei
Barnás Ferenc: A kilencedik
| ||
Lengyel Imre Zsolt
1. Sokat bosszankodom, viszont nem telt még el úgy év, hogy ne nőttek volna új könyvek a szívemhez; sajnos nem tudom megmondani, hogy ha harminc-negyven-ötven éve éltem volna, mennyiben lenne más az arány. De a kérdésre az egyetlen valóban releváns válasz, azt hiszem, a visszakérdezés lenne: több micsoda? Hiszen a „jelentős író”, a „jelentős irodalmi mű” elmosódó körvonalú fantomalakok csupán, amelyeknek nem csupán mennyiségük, hanem már mibenlétük is másnak-másnak látszhat különböző nézőpontokból.
Része-e a jelentőségnek az eladott példányszám, része-e a közismertség, része-e a világfolyamatokkal való lépéstartás, része-e a karakteres személyiség, része-e a morális feddhetetlenség, része-e a rendszer kikezdése, része-e a jólformáltság, része-e a poétikai újítás, része-e a nemzeti jellem kifejezése, része-e a korszellem megtestesítése, része-e az ismeretlen felfedezése, része-e az ismert megörökítése, része-e a fantázia korlátlansága, része-e a valósághoz való ragaszkodás, része-e az életünk megváltoztatása, része-e a szórakoztatás, része-e a végső dolgokkal való számvetés, része-e, hogy sokan utánozzák, része-e a megismételhetetlenség, része-e az általános helyeslés, része-e a véleménykülönbségek katalizálása, része-e kérdéseink megoldása, része-e a kérdéseink megoldhatatlanságával való szembesítés, része-e annak felismerése, hogy kérdéseinket nem az irodalom hivatott megoldani? És így tovább.
Sajnos nem vagyok benne biztos, mire gondolt Réz Pál, és mire gondolt Tamás Gáspár Miklós – úgy sejtem, nem is egészen ugyanarra; ezen az ingoványos terepen számomra mindenesetre lehetetlennek látszik létszámellenőrzést tartani. A témák megvitatásához ráadásul, amelyekről valójában lehetne és kellene beszélni, aligha a „jelentősek” számlálgatása tűnik számomra a legcélszerűbb szemléleti keretnek. A nyilvánosság szerkezetében és az irodalom társadalmi szerepében bekövetkező változások, alkalmazkodás és nonkonformizmus, konzervativizmus és progresszió súlyának eltolódásai a művészetben és azon túl, a hivatásosság formáinak és az egy műre fordítható idő, figyelem, pénz mennyiségének alakulása – mind egy folyamatos mozgásban lévő rendszer elemei, amely rendszer vizsgálatának, azt gondolom, nem igazán használ, ha úgy csinálunk, mintha a „jelentőség” rögzített, e mozgás által nem érintett pont lenne.
2. Az általam elképzelhető legrövidebb lista is jóval több nélkülözhetetlen címből áll ötnél, ez a felsorolás egy igazságtalan kompromisszum eredménye csupán:
Tar Sándor: Mért jó a póknak?, Takács Zsuzsa: Utószó, Nádas Péter: Párhuzamos történetek, Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent, Szvoren Edina: Nincs és ne is legyen.
| ||
Selyem Zsuzsa
1. Jaj, dehogyis.
2. Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Azt gondolom erről a regényről, hogy a világ valaha megírt legjobb 10 regénye között van. Túlzásnak tűnik, de már eddig is írtam kb. 50 oldalnyi érvet emellett. Röviden: teljesen új elbeszélési technika, mellyel úgy függeszti fel a moralizálást, hogy az olvasót szembesíti etikai döntéshelyzetekkel, hamis hierarchiákkal (1), addig pontosítja, addig írja körül a jelenségeket, míg a sztereotípiákat szét nem szedi rendesen (2), megismertet a káosz működési módjával (3).
Még 4 remekművet? Csak 4-et? Esterházy Péter: Harmonia caelestis+Javított kiadás; Tóth Krisztina: Pixel; Krasznahorkai László: Háború és háború; Bodor Ádám: Sinistra körzet; Parti Nagy Lajos: Grafitnesz (sajnos 5, de hátha nem számoljátok meg :)).
