„Elég jó lap volt, azt hiszem” - Réz Pál a Holmiról

szerző
Markó Anita
publikálva
2014/36. (09. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Új korszak jön a legendás folyóirat életében. A „szerkesztőségben” a 84 éves főszerkesztő unokája nyit nekünk ajtót, ő vezet minket be a Dunára néző lakásba, ahol hétfőnként a lapot szerkesztik – 1989 óta, de már nem sokáig.

Magyar Narancs: 25 éve alapította a Holmit. Az évforduló egy új korszak kezdetét jelenti?

Réz Pál: 84 éves vagyok, nagyon öreg; az ember ennyi évesen ne nagyon szerkesszen lapot, nem is tud már. Úgyhogy írtam egy körlevelet a szerkesztőknek, hogy lemondok. Két lehetőség van: megszűnik a lap, vagy másvalaki csinálja. Ők úgy döntöttek, hogy megpróbálja Várady Szabolcs csinálni, aki a kezdetek óta a versrovat szerkesztője, és megpróbálja fiataloknak átadni – most ezt szervezik. 84 év múltról tudok beszélni, de a jövőről nem akarok, mert nem tudom, mi lesz.

MN: Milyen volt a kezdet?

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

RP: A lap alapítóival barátok voltunk, már nem voltunk olyan ­fiatalok, mint amilyen korban lapot szokás indítani. 40–60 között voltunk, talán én voltam a leg­öregebb. Várady Szabolcs kapta a versrovatot, Petri is besegített. Petrinek olyan szerepet akartam, mint amilyen József Attiláé volt a Szép Szónál, de erre Gyuri nem volt alkalmas, nagyon ivott, zavaros volt. Segített persze, minden versét nekünk adta, de nem tudott nálunk József Attila lenni ebben a viszonylatban. Domokos Matyi volt a kritika; Radnóti Sándor a próza, később a kritika; a rovatok összetétele néha változott. A szerkesztők közé tartozik Závada Pál, akié most a próza; Szalai Júlia és Voszka Éva is. Volt egy kiváló zenerovat-vezetőnk, Fodor Géza, aki korán meghalt. Vági Gábor csinálta a szociológiarovatot, ő volt a legfiatalabb, ő halt meg legkorábban. Akkor lettünk igazi lap, amikor már két-három halottunk volt.

Most 25 éve vagyunk. A kor minden jelentős írója írt nekünk. Ismertük az embereket. Öregek vagyunk, és ilyen módon Szabó Magdától Petriig vagy Orbán Ottótól Vas Istvánig mindenkivel kapcsolatban voltunk. Elég jó lap volt, azt hiszem. Talán a leg­elején voltunk a legjobbak. Egy felszabadult, lelkes korszak volt, amikor sok kiadatlan kéziratot hoztunk posztumusz. A közönség is jobban érdeklődött az irodalom iránt. Politikusabb is volt az irodalom, mint ma. Hatezres példányszámmal indultunk, ma ez elképzelhetetlen volna.

MN: Milyen elvárásoknak kellett megfelelni? Mit jelentett alakuláskor a folyóirat?

RP: Elhatároztuk, hogy írok egy bevezető programcikket. Hiába írtam több változatot is, egyik rosszabb volt, mint a másik. Rájöttem, hogy az egyetlen szempont a minőség. Tehát nincs politikai nézetünk: minél több politikától független szépirodalmat akarunk adni, viszont csak jót. Nem érdekel bennünket, hogy a szerző melyik párt tagja, melyikre szavazott; nem érdekel a vallása, semmi nem érdekes a szerzőből. Ezt meg is tartottuk, a legkülönbözőbb irányzatú embereket közöltük. Mint ahogy a jó magyar irodalom zöme baloldali, szükségszerű, hogy a lapnak több a baloldali szerzője, mint a jobb­oldali, de azért az is van. Ilyen módon elfogulatlan volt a lap, és ­ebben egyedülálló.

Minden hónapban 300 oldalt adtam le. Nem ­állítom, hogy mind remekmű volt – nem születik minden hónapban 300 oldal remekmű. De abban biztos vagyok, hogy jó néhány vers, novella, kritika megmarad abból, amit a Holmi közölt. A klas­szikus irodalomtörténetben helyünk lesz.

MN: Egyszer azt írta, hogy a Holmi helyett jobb cím lett volna a Talán, amit ön eredetileg javasolt…

RP: Jó cím lett volna, ma is meg tudom védeni, hogy miért ajánlottam. Azt mondtam, legyen Talán, mert az sem biztos, hogy marad a demokrácia, ami akkor kitört. De fölényesen leszavazták. A szerkesztőség ugyanis demokratikusan működik: ha vita van egy kézirat közléséről, bármiről, akkor szavazásra tesszük fel, és nekem ugyanúgy egy szavazatom van, mint a többieknek. Végül a Holmiban állapodtunk meg, ez már Bessenyei miatt is jó, és semleges is. Egyébként bejött, nincs semmi baj vele. Ha utánagondol, a Nyugat sem olyan isteni cím. Mégis teljesen elfogadtuk. A cím utólag igazolja magát.

MN: A legelső lapszám Vörösmarty Mi a baj? című versével és egy Nagy Lajos-szövegrészlettel nyitott; azzal a kérdésfeltevéssel, hogy az országban mit kell és mit lehetne tenni, erre pedig azt a választ adta, hogy lapot kell indítani. Ez a felütés, célzatosság, kérdésfeltevés, külső eseményekre reflektálás, amire a szövegek utaltak, megvan ma is a folyóiratban?

RP: Ez nagyon jó kérdés. Ez egy irodalmi lap, az irodalom klasszikus műfajait, verset, novellát, esetleg regényrészletet közöl. Az utóbbi egy-két évben annyira kihegyeződtek a politikai szempontok, hogy óhatatlanul kicsit idegesebb a lap. A kollégák sem egyformán elkötelezettek ebből a szempontból. De a szándék, hogy a napi politikai kérdésekhez nem kívánunk hozzászólni, abszolút megmaradt. A választások előtt például felmerült, hogy furcsa lesz, ha abban a számban semmi nem történik. Egy külső kolléga hozott egy, a 19. század első felében írt Benjamin Constant-tanulmányt, ami tökéletesen illett a magyar választásokra. Nem azért, mert azt mondta, hogy a szocikra vagy a Fideszre szavazz, hanem reflektált a helyzetre, és egyáltalán: a választópolgár moráljára. Nagyon jó visszhangja volt, sokan telefonáltak nevetve, hogy értjük, ez mire megy. Áttételes és közvetlen is volt.

Hogy most mi lesz, ha átveszi vagy nem veszi át egy új társaság, nem tudom. Az biztos, hogy nem lesz olyan jellegű, mint a Narancs vagy az ÉS, nem ez a dolga, nem erre vállalkozott, de nem is lesz teljesen semleges lap, mint ahogy most sem az. De azt is hozzáteszem, hogy Illyés Gyula lánya, amikor talált egy kiadatlan Illyés-regényt, nekünk küldte, pedig mondjuk Illyés más lapban is megjelenhetett volna.

MN: Azt mondta, demokratikusan működik a szerkesztőség. Ezt hogy kell elképzelni?

RP: Hozzánk érkeznek meg a kéziratok, néha a rovatvezetőkhöz is. A teljesen dilettáns szövegeket visszaküldi az ember; ha nem dilettáns, akkor vitatható. Ha olyan jó, hogy nincs mese, tehát ha Tóth Kriszta vagy Tandori vagy Kányádi írja, akkor nem nagyon nézegetjük, hanem leadjuk. Ha nem tudjuk azonnal eldönteni, akkor lefénymásoljuk, szétküldöm, következő alkalommal megbeszéljük. Ha 6:1 az arány, akkor döntve van. Ha nem, akkor megindul a vita. Nemrég bevezettük az erős igent és a gyenge igent is. Mindenkinek egy szavazata van.

MN: Voltak nagy viták?

RP: Jó, hogy erős viták voltak minden kérdésről, de a döntéseket elfogadta mindenki, és nem volt rossz szájíz. Kívülről nem támadott bennünket senki, igaz, hogy mi sem támadtunk meg senkit, nem láttunk olyan színvonalas álláspontot, amivel érdemes lett volna vitázni.

MN: Lehet korszakolni a Holmi történetét?

RP: Nem. Az elején az egész kialakult: megvolt, hogy Mándy volt a legkedvesebb szerzőnk, amíg élt; hogy Orbán és Petri a mi költőink, vagy hogy Rakovszky Zsuzsa nekünk adta a verseit. Talán a halálok vonalat húztak. Domokos Matyi hirtelen halála után bizonyos nevek talán kevésbé jöttek. Fodor Géza halála után a zenei rovat lett sápadtabb. Csináltunk olyat, ami jó, és amit a többi folyóirat nem csinál: elkezdtünk nekrológokat írni. Konzekvensen mindenkiről írtunk nekrológot, akkor is, ha soha nem írt a Holmiba. Ezek általában műfajilag szépek, meghatott írások. Hasznos lesz a majdani irodalomtörténésznek. Az is kuriózum, hogy sok halott szerzőt közöltünk. Most Radnótiné naplója került elő, ebből két fejezetet fogunk közölni, ami szenzáció, hogy úgy mondjam.

MN: Voltak emlékezetes, nagy pillanatok, nagy elindulások?

RP: Akkor, amikor jött egy remekmű. Amikor valaki olyat hozott, hogy letette, és beszakadt az asztal alatta. Legalább 30 olyan mű jelent meg nálunk, ami maradandónak ígérkezik. De azért gondolja meg, hogy 1908-ban, amikor a Nyugat indult, Osvát az első évfolyamban Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Móriczot tudta közölni. Én ilyen lapszámot nem tudtam volna kiállítani, az én véleményem szerint nem olyan jó a magyar irodalom. Huszonöt év alatt már kiderül. Vannak most is nagyon tehetséges fiatalok, de nagy kiugrás nem volt. Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben. Könyvkiadónál dolgoztam, elképesztően sok nagy író volt a legvadabb cenzúra idején. Kassáktól kezdve Nagy Lászlóig, Pilinszkyig.

MN: Ez miért lehet? Értékváltozás?

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

RP: Mindent meg akarunk magyarázni. Lehet, hogy nincs oka valaminek. Egyébként az írók, erről Babits ír, többnyire tömegben jelentkeznek. Ilyen volt a Nyugat, a reformkor, most mintha nem volna ilyen jelentkező periódus az elmúlt évtizedben. Lehet, hogy itt is kirajzolható lesz, ezt nem tudjuk. Én nem látom ezeket a nagy erőket. Ezért is jó, hogy 84 éves korában leteszi az ember a szerkesztői tollat, mert lehet, hogy el­évült az ízlése. Lehet, hogy a fiatalok jobbak.

MN: Beszélhetünk egyfajta Holmi-ízlésről?

RP: Nem hiszem. Nem vagyunk urbánusok, nem vagyunk népiek, abszolút nem vagyunk a Nyugat első nemzedékének követői, nem vagyunk formaőrültek. Orbán, Petri, Tandori, Rakovszky, Baka István – elég különböző költők, és bennünket tekintettek az otthonuknak, ezt nagyjából a prózáról is el lehet mondani.

MN: Mennyire volt jellemző, hogy új neveket is keressenek a kialakult körön kívül?

RP: Vitathatatlan, hogy van egy állandó névsorunk: elég széles névsor, benne van az egész maradandó jó magyar irodalom. Kerestünk új neveket a legnagyobb mértékben, öregeket, fiatalokat is, ez nem korfüggő. A fiatalok inkább küldenek önként, főleg verseket, novellát kevésbé. A novella haldokló műfaj, novellát nem ír senki, a nagyok se.

MN: Milyen szerepe van a Holminak az irodalmi nyilvánosságban? Mekkora hatása van a kánonra?

RP: A szerzők egy része már benne volt a kánonban, amikor hozzánk került. Bizonyos fokig van súlya, vannak tehetséges fiatalok, akiknek szükséges volt, hogy megjelenjenek, és tovább fejlődtek. Ilyen értelemben van kánonképző szerepünk, és talán nem is rossz, nem téves kánont gyúrunk. De elég nagy az ellenállása az írótársadalomnak, ha jön egy új név, nagyon nehezen megy át. Valami cirkuszt is kell csinálnia, hogy elfogadják.

MN: Van olyan szerző, aki később bekerült a kánonba, de nem jelent meg a Holmiban?

RP: Nem tudom, talán nincs. Volt olyan, akinek több levelet is írtam, hogy küldjön kéziratot, de nem adott, nem is válaszolt. Ennek nyilván politikai okai voltak.

MN: Mennyire, hogyan tudott lépést tartani a folyóirat a kihívásokkal? Változott a jelentősége?

RP: Szerintem csökkent a jelentősége, mert mindennek csökkent. Átpolitizálódott a világ. Olyan alapvető problémái vannak a magyar társadalomnak, hogy ha ma valaki megírná a „Milyen volt szőkesége…” kezdetű verset, ki venné észre? A legmagasabb rangú költészet is érdektelenné válik egy ilyen világban. Az irodalom próbál ennek ellenállni, de kevéssé sikerül. Mi nem mentünk rá a politikai érdekességekre, nem mentünk rá, hogy botrányos dolgokat érintsünk, nem is javasolta egy kolléga se, ebben egyetértettünk.

MN: Van olyan, amit másképp csinált volna? Olyan főszerkesztői döntés, amit megbánt?

RP: Az ördög tudja. A jó író rossz írása nagy probléma a szerkesztőnek. Mert előfordulhat, ha visszaadjuk neki, megsértődik, és soha többé nem ad a lapnak verset. Az elején bátran visszaadtuk az ilyeneket, aztán elgyávultunk, és elfogadtuk a gyengébb írásokat is. Mészöly ezért nem jelent meg a Holmiban, nagyon érzékeny ember volt, megsértődött. De azt a novellát joggal adtuk vissza. Ami hiány, hogy nem tudtunk teljes regényt közölni, ahogy a Nyugat csinálta, három-négy folytatásban. Erre nem volt módunk, a kiadók sem örültek volna neki.

MN: Mit jelentett a folyóirat az ön életében? 25 év jelentős idő.

RP: Most, hogy nagyjából befejezem, mármint az életet, persze hogy a Holmi az egyik súlypont benne. De nem az egyetlen. Valószínűleg azért is tudtuk csinálni, mert nem fiatalon kezdtük. A Nyugatot 30 körüliek csinálták, mi 50 körül voltunk. Tapasztaltabbak voltunk sok szempontból, másrészről viszont valószínűleg kicsit régimódibb volt a Holmi, mint amilyennek egy folyóiratnak lennie kell. Mindig azzal ugrattak, hogy Osvátot utánzom, mert ő is nagyváradi volt, mint én. Persze nem utánoztam, mert utolérhetetlen volt, ő a teljes életét a Nyugatra áldozta. Nekem eszembe se jutott ezt az osváti utat csinálni, s főleg az egész életemet a folyóiratnak szentelni. Amikor elkezdtem, már egyedül voltam, a feleségem nem élt. Akkor már minden időt és energiát ennek a lapnak szentelhettem, de sokkal kedvetlenebbül és problémásabban, mint Osvát, aki lelkes fiatalember volt. Az én baráti nemzedékem tagjai akkor már nem nagyon éltek.

Gondolja el, én még Füst Milán óráira jártam, meg a lakására; Vas István, Weöres, Kormos, Jékely, Zelk, Illyés – ők voltak a barátaim. Ők meghaltak, mire a lapot kezdtük, vagy nem sokkal később. Teljesen más a felállás ilyen szempontból, a társadalom is más. Ha egy Ady-vers megjelent, megálltak a villamosok, az emberek erről beszéltek. Ma hol van ilyen költő, írás, ami ilyen hatást vált ki? De nem bánom, hogy elvállaltam ezt a munkát. Haboztam, hogy csináljam-e, vagy tegyem le a tollat, de azért érdekes volt.

MN: Nem ez volt az eredeti terv? Miért kezdett neki?

RP: Eötvös-kollégista voltam, amikor bekerültem oda, összevesztem a családdal. Nálunk mindenki orvos volt: apám, anyám, a nagybátyáim is. Apám tényként közölte, ebben a lakásban, hogy én is orvos leszek. Mire én mondtam, hogy bölcsész leszek. Nagyon nagy vita volt köztünk, bepakoltam egy kis bőröndbe, és elmentem az Eötvösbe felvételizni. Fölvettek, ami nagy szó volt, mert körülbelül 60 jelentkezőből 4-et vettek fel. Három szakot végeztem, franciát, magyart és románt; erdélyi vagyok, ott tanultam meg románul. Azt képzeltem, hogy tanítani fogok az egyetemen vagy a kollégiumban. De 49-ben átszervezték a kollégiumot, és kirúgtak, mint származása szerint nagypolgári szülők gyerekét, ami hülyeség, mert egy orvos nem nagypolgár. És azért, mert azt mondtam egy szovjet filmre, hogy vacak. Akkor nem tudtam, hogy mit csináljak, az egyetemi karriernek – a vágynak, hogy a következő Horváth János legyek – vége lett. Bekerültem a kiadóba húszéves koromban, nagy mázli volt, és gyakorlatilag ott maradtam negyven évig.

A hátránya az lett, hogy nem lettem tudós, viszont megismertem a magyar írókat. Jól jártam, vagy rosszul? Ma már nem bánom, hogy nincs nyolc könyvem, amit csak az egyetemisták olvasnak; hanem bekerültem ebbe a világba, és ha magával találkozom, elmondhatom, hogy Füst Milán hogyan nézett ki, milyen volt, és maga bizonyos fokig irigykedik erre, mert nyilván szerette volna őt ismerni vagy látni. Persze akkor nem örültem neki, nem volt adva a választási lehetőség, belöktek ebbe a figurába. De általában elmondhatom magamról, hogy tulajdonképpen szerencsés ember voltam, mert két évvel utána megismerkedtem a feleségemmel, négy hónap után összeházasodtunk, a haláláig együtt éltünk, a világ legjobb házassága volt, imádtuk egymást, s született három gyerekünk, van hat unokám. Persze mondhatnám azt is, hogy tragikusan sikerült a házasság, mert harminc-egynéhány év után meghalt három nap alatt szívrohamban. Azóta egyedül vagyok, illetve a fiamékkal és a két unokával. Amikor a kiadónak vége lett, fölmondtunk Domokos Matyival együtt, aki testi-lelki jó barátom volt, és megcsináltuk ezt a lapot, ami mégiscsak valami. A magyar irodalom egyébként is folyóirat-irodalom. Kármán József lapja óta folyamatosan jelen vannak a fontos lapok, a Nyugat óriási, de van a Szép Szó, a Válasz is. Lehet, hogy bennünket is így fognak emlegetni. Nem úgy, mint a Nyugatot, mert olyan nincs több; de úgy érzem néha, hogy ebben a menetben benne vagyunk.

MN: Akkor végül megszerette ezt a világot…

RP: Nagyon. Sok barátom volt a magam nemzedékében is, a fiatalok körében is. Egyrészt a hiúságomnak imponált, hogy olyan emberekkel ülök egy asztalnál, mint Déry; vagy Örkénnyel megyek az Angol Parkba, ő is hozza a gyerekét, én is hozom… Belekerültem a legjobb írók világába, ez hízelgett a hiúságomnak. Másrészt úgy éreztem, hogy rengeteget tudok tanulni. Azt, hogy Amade hányban született, meg lehet nézni egy lexikonban, de itt olyan világot közvetítettek, amit máshogy nem ismerhetsz meg. Hadd mondjam el, amikor Déry haldoklott, a felesége felhívott, hogy menjek oda. Elmentem a kórházba, Tibor már kicsit félrebeszélt, József Attila-verseket mondott – ők jóban voltak. Azt mondogatta, hogy „bárányganéj a havon, bárányganéj a havon”. Látszott, hogy nem tudja, birkózik vele, hogy mi ez. Mondtam, hogy József Attila. Erre rám nézett, elmosolyodott, és ezt mondta: „Olyan kicsi keze volt.” Ő volt az egyetlen ember, aki ezt elmondta, elmondhatta, hogy kicsi keze volt József Attilának; és ezt rajtam keresztül tudja meg most az emberiség. Nem valószínű, hogy ha az egyetemen tanítottam volna, valaha találkozom olyan emberrel, aki ezt mondja, méghozzá ilyen meghatottan, ilyen mosolyogva. Gyönyörű volt. Aztán meghalt két-három nap múlva. Úgyhogy ezt kaptam a sorstól. Megismertem az irodalom működésének a technikáját, mechanizmusát; hogy miként néz ki egy szerelem, abból mi lesz egy novellában, hogyan alakul át irodalommá az élet. Ilyen módon elégedett lehetek, még ha nem is az lett, amit ifjúkoromban elképzeltem.

MN: Mindig önnél a meggyújtatlan cigaretta, ennek biztos van története. Elmesélné?

RP: A történet az, hogy a fiammal és a menyemmel együtt lakom, és amikor a menyem terhes lett, felmerült, hogy elköltözzenek-e innen, vagy nem. Akkor azt mondtam, hogy csináljanak úgy, ahogy akarják, de örülnék, ha maradnának, ez elég nagy lakás. Pár nap múlva azt mondta, két feltétele van, az egyik egy külön fürdőszoba a baba miatt; a másik, hogy csak kint az erkélyen cigarettázzak. És akkor, hogy lássák, milyen fontos ez, azt mondtam, hogy az erkélyen sem fogok, leszokom a dohányzásról. Nagyon nehéz dolog, mert hihetetlenül sokáig ci­garettáztam, napi két dobozzal, Kossuthot. Mikor visszatért Erdély 40-ben, akkor szoktam rá. Tizenegy éves voltam, 76 évesen szoktam le.

De egy idő után elkezdett nagyon hiányozni, elkezdtem Fecske szivarcigarettát szívni, de nem gyújtok rá. Ez helyettesíti, nem megyek ki az erkélyre, itt a fotelben csinálom. És meg vagyok magammal elégedve, hiú vagyok, és nagyon tetszik, hogy volt annyi erőm, hogy attól kezdve nem gyújtottam rá… De mondja, nem lesz ez nagyon unalmas? Kit érdekel egy folyóirat élete? Nincs ebben szerelem, nincs anekdota. Tudja mit? Tegyen bele nőt, szexet, akármit. Magára bízom.

szerző
Markó Anita
publikálva
2014/36. (09. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 5 zabrazabra
    zabrazabra
    2016. május 12., csütörtök 11:19
    Elég jó lap volt - így pontos.
  2. 4 zabrazabra
    zabrazabra
    2016. május 12., csütörtök 11:17
    Nem a vitathatatlanul legjobb lap volt, hanem az egyik legjobb lap.
    Nem akartak már fészezni, blogolni, online stb., ezért abbahagyták, mert a 20. századi irodalomban gondolkodtak. Az meg elmúlt.
    Nagyon sok fontos szerzőjük volt, és sok fontos szerző nem volt a szerzőjük (pl. Juhász Ferenc, Oravecz).
    Így tiszta.
  3. 3 reuters
    reuters
    2016. május 11., szerda 16:27
    http://static2.lira.hu/upload/M_28/rek1/973/937973_2.jpg
    Nemrég fejeztem be, remek irodalmi anekdotákkal bőven fűszerezett visszaemlékezéseit.
    Egy nagy-tudású, bölcs ember, egyike a kevés igazi, "régi módi" úri embereknek.
    Nagyon fog hiányozni. RIP!
  4. 2 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2014. szeptember 21., 20:21
    Cheyenne

    A számból vetted ki a szót!
    És egy Réz Pál-interjú csak jó lehet, a Déry Tibor-sztori tényleg szép. Amikor a tévében és a rádióban még voltak kulturális műsorok, és interjúvolták őt, az még nagyobb élmény volt, mert az orgánuma is nagyon kellemes.
  5. 1 Cheyenne
    Cheyenne
    2014. szeptember 21., 10:15
    Nem elég jó lap volt, hanem a legjobb irodalmi lapunk immáron több mint 20 éve. Köszönjük, kedves Réz Pál!

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Pénzcsapolás
Voldemort és a többiek
Többismeretlenes egyenlet
Kaotikus tanévkezdet
Újszínház
Dörner György öröksége
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...