„A maradás a B tervem” - Martin Amis író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2016/40. (10. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A világhírű angol írót brooklyni otthonában kerestük fel, hogy a közelgő amerikai választásokról, a brit irodalmi élet kegyetlenségeiről, a pornóiparban tett látogatásáról, a hollywoodi sztárok egójáról és az amisség átkáról beszélgessünk.

Magyar Narancs: Mióta él itt, Brooklynban?

Martin Amis: Lassan öt éve.

MN: Békésnek tűnik ez a környék, gyerekek és babakocsit tologató szülők lepik el a járdát, de azért nem vagyunk olyan messze Manhattannek attól a negyedétől, ahol egy hete bomba robbant.

MA: Ami Chelsea-ben történt, szerencsére nem fogható a franciaországi terrortámadásokhoz, de érthető módon most nagyon feszült és ideges mindenki. A robbantás másnapján jártam a környéken, a metrómegálló még le volt zárva, látványos volt a rendőri jelenlét. Az én legfőbb aggodalmam most az, hogy a történtek Trump malmára hajthatják a vizet, és félrevihetik a választást.

MN: Trump mit profitálhat ebből?

MA: A közvélemény-kutatások szerint Hillaryben sokkal inkább megbíznak az emberek, sokkal inkább benne látják azt a vezetőt, aki képes kezelni egy válsághelyzetet. Ám ha október–november táján terrortámadásokra kerülne sor Amerikában, az könnyen megpiszkálhatná azt a meglehetősen primitív ösztönt, mely arra készteti az embereket, hogy elhiggyék: egy nagydarab férfi mégiscsak jobb lesz az amerikaiaknak, mint egy kis hölgy. A demokráciába és a választókba vetett hitemet már így is alaposan megtépázta a Brexit. Az emberek értelmesebbik felének olyan érzés lehet Trumpot versenyben látni, mint mikor Hitlert megválasztották. Persze túlságosan is könnyű a Hitler-párhuzammal élni, noha kétségtelen, hogy vannak közös vonásaik. Trumpot még csak nem is valami egetverő szörnyűségként, sokkal inkább valami irreális jelenségként élik meg, akiknek van szemük. Valami fokozottan habzó irrealitás lengi be ma Amerikát. Olyan nagyon senki sem lenne meglepve, ha Trumpból egyszer csak President Trump lenne. Függetlenül attól, ki lesz az elnök, Amerika történelmének ez már így is, úgy is szégyenletes fejezete.

false

MN: Van B terve arra az esetre, ha Trump elnök lesz?

MA: A maradás a B tervem. Maradni és megélni, hogy mi fog történni. Elképesztő élmény lenne. Sok mindent el lehet mondani Amerikáról, de hogy unalmas hely lenne, az biztosan nem állítható.

MN: Az irodalmi élet hol békésebb; itt vagy Angliában?

MA: Amerikában kevesebb az érzelmi hevület. A sajtó nem esik úgy az embernek, tisztelettudóbban bánnak az írókkal. Az én külön bejáratú történelmi magyarázatom az, hogy mivel Amerika fiatal nemzet, itt elvárás volt az írók felé, hogy megmondják, miben is áll valójában ez a nemzetdolog, van-e egyáltalán olyan, hogy nemzet, míg Angliának, mely lassan ezer éve fennáll, semmi szüksége arra, hogy mindenféle jöttment íróember megmondja neki, mit is jelent angolnak lenni. Az írókat Angliában fontoskodó, felfuvalkodott, arrogáns alakoknak tartják, és hosszan sorolhatnám, hogy még minek. Amerikában nem vagyunk ilyen kitüntetett szerepben. Itt messze nem olyan robbanékony a helyzet.

MN: Volt is egy szép nagy botránya Angliában 1995-ben; igazi irodalmi botrány volt, melyből manapság már oly kevés akad. Mindenki azon sápítozott, hogy milyen hatalmas előleget – 500 ezer fontot – kapott a The Information című regényéért. Ez akkor még, főleg egy irodalmi mű esetében, nagy szenzációnak számított. Élvezte a felhajtást?

MA: Izgalmas volt a maga módján. Minden áldott nap velem foglalkozott a sajtó. Hetekig ment ez így. De mindez semmi sem volt ahhoz képest, amit a Yellow Dog című regényemért kaptam. Az volt csak az igazi, értelmiség­ellenes kirohanás. Ekkor tetőzött az írógyűlölet. Azóta szerencsére helyreállt a béke, lecsillapodtak az indulatok.

MN: Azért volt ekkora a gyűlölködés, mert egy híres író, Kingsley Amis fiaként ön is irodalmi babérokra mert törni?

MA: Csak ez lehetett az oka, másra nem nagyon tudok gondolni. Ritka eset a miénk. Az írók rendszerint a semmiből jönnek. A szülő legyen tanár vagy könyvelő, és ez így is van jól, ez így igazságos. Én azonban nem a semmiből jöttem. Távolról sem. Az történhetett, hogy apámat és engem egy kalap alá vettek. Ez is Amis, az is Amis, és idővel egy kicsit sok lett ezekből az Amisekből. Az embereknek elegük lett belőlünk, elfogyott a türelmük. Ötéves voltam, amikor apám első regénye megjelent (a Szerencsés flótás négy évvel később, 1958-ban már magyarul is olvasható volt – a szerk.), aztán jöttem én is, és innentől egészen apám haláláig úgy tűnhetett, hogy évente akár két regény is megjelenik ettől az Amistől.

MN: Az Experience című memoárjában kendőzetlenül ír az édesapjáról: azt sem hallgatja el, hogy a nagy író enyhén antiszemita volt. Mi volt ennek az eredete?

false

MA: Apám erre azt mondaná, hogy ez családi örökség, hisz ebben nőtt fel. Dél-Londonban, alsó középosztálybeli családban. Még emlékszem az ő apjára, a nagyapámra, ahogy grimaszolva a zsidókat utánozta. A brit antiszemitizmus mélyén egyfajta sznobériát kell keresni. Nem zsigerből jön, a tizenhatodik század óta biztosan nem. Épp Anthony Trollope-ot, a viktoriánus regényírót olvasom; antiszemitizmusban jeles. Az 1870-es években írta a legjobb regényeit; Disraeli már miniszterelnök volt ekkoriban. Hihetetlen, hogy egy zsidó irodalomkritikus fia miniszterelnök lehetett. A dolognak azonban megvolt az árnyoldala is, mintha ugyanaz történt volna Disraeli idején, mint most Obamával: az ember azt gondolná, hogy ha egy országnak fekete elnöke van, akkor a rasszizmus rég a múlté, holott ennek épp a fordítottja igaz. Az, hogy fekete az elnök, épphogy növelte a rasszizmust. Ha ma Amerikában megkérdez egy szegénységben élő arizonai vagy alabamai lakost, ne legyen meglepve, ha ezt a választ kapja: lehet, hogy nem vittem sokra az életben, de még így is jobb vagyok, mint bármelyik fekete ebben az országban. Délen könnyen hallani ilyesmit, de a lelkük legmélyén mintha nem csak délen éreznék így az amerikaiak. Bekapcsolják a tévét, meglátják Obamát, és az a rémisztő gondolat keríti hatalmába őket, hogy talán mégsem állnak a feketék fölött. Ugyanez, gondolom, megvan antiszemita színekben is. Egészen visszataszító, miket írt például Virginia Woolf, egy zsidó felesége a zsidókról. Micsoda elcsépelt sablonok. Mindez persze még messze a holokauszt előtt történt, nem került sokba ilyesmiket mondani. Szalon-antiszemitizmusnak hívják ezt a műfajt. Ezzel szemben létezett egy másik, útszéli változat, amit mi csatorna-antiszemitizmusnak hívunk. Egyik sem tekinthető túlságosnak hevenynek Angliában, és ez már régóta így van. Ha van is antiszemitizmus, azt a felsőbb osztályok sznobériája és az alsóbb osztályok irigysége táplálja.

MN: Nemcsak regényíróként, hanem újság­íróként is jelentős életművet tudhat a magáénak. Értekezett az iszlámról, a teniszről, szeptember 11-ről, tudósított a republikánusok kampánykörútjáról és az amerikai pornóipar kulisszáiról is. Emlékezetes napja lehetett, amikor délelőtt még egy pornóforgatáson volt megfigyelő, délután pedig már egy irodalmi konferencián adott elő a 20. századi angol regényről Ian McEwan és Salman Rushdie társaságában.

MA: Nem tagadom, színtiszta írói opportunizmus volt az egész, ez állt a pornós anyag mögött. Többször is megesett velem, hogy azt ugyan tudtam, miről akarok regényt írni, de az ismeretanyagom nem volt meg hozzá, ezért terepgyakorlatra volt szükségem. A pornóipart már régóta regénybe akartam foglalni, a Yellow Dog című regényembe, ezért magam ajánlkoztam a lapnál (a cikk a Guardianben jelent meg – a szerk.), hogy készítenék egy riportot a témában. Érdekes feladat volt, és könnyű volt megírni. A riport a legkönnyebben művelhető esszéisztikus forma.

MN: Úgy tűnik, az írókollégái között, legalábbis azok között, akikkel még aznap együtt konferenciázott, sikerült némi elismerésre szert tennie a riporteri munkájával.

MA: Tartós elismerésre azért ne gondoljon! „Pussies are bullshit” – ezzel a frissen felszedett, pornóipari bölcsességgel sikerült megörvendeztetnem a kollégákat. Hamar a konferencia szlogenjévé vált. Engem mindig is a szélsőségek érdekeltek, a társadalom legteteje és legalja közt szeretek ingázni. Ha van a társadalomnak olyan szegmense, amelyik nem jelenik meg a regényeimben, akkor az a középosztály. A királyi család megvolt, a bűnözők világa megvolt, de a középosztályt meghagytam másoknak. Nem hiszem, hogy reklamálniuk kéne, amiért elhanyagolom őket, rajtam kívül ugyanis szinte mindenki másról sem ír, mint a középosztály fejfájásairól. A pornóipar feltérképezése már csak ezért is vonzó volt a számomra; megtudni; beleláthattam egy teljesen más világba.

false

MN: Nemcsak a pornósztárok, de a hollywoodi sztárok munkás hétköznapjait is közelről tanulmányozhatta; forgatókönyvírója volt a Hármas számú űrbázis című Kirk Douglas-filmnek. Élményeiből született a Pénz című regénye, amely nem fest vonzó képet a szakmáról.

MA: Persze, megalázó volt a sztárok kénye kedve szerint újra meg újra átírni a forgatókönyvet. De hát mi is egy forgatókönyvíró? Pszichiáter és seggnyaló egy személyben. Ó, nem kaphatnék itt meg itt még egy kis extra jelenetet? – így a sztár. Hogyne, hogyne, máris! – így a forgatókönyvíró. Ez megy. Az egész nem szól másról, mint a sztárokról, akik folyton-folyvást a férfiasságuk méricskélésével vannak elfoglalva. Ez esetben Kirk Douglas és Harvey Keitel férfiasságáról volt szó. Ám ami megalázó volt forgatókönyvíróként, az regényíróként maga volt az aranybánya. Ekkora hatalommal bíró nagyvadak közelében lenni: mi ez, ha nem főnyeremény egy írónak? Mindenki benyalt a sztároknak, a hátuk mögött meg kibeszélte őket – ezt érdekfeszítő volt megfigyelni.

MN: Távolról figyelte a sztárokat, vagy volt alkalma vegyülni is velük?

MA: Kirkkel sok időt töltöttem. Egy édes, drága ember. Persze, mindaz, amit a regényben írtam róla, igaz. Ám egyszer a nagy sztár odahajolt hozzám - a rendező társaságában voltunk, akit néhány hét után kirúgták -, és vallomást tett: "Tudom, olykor raplisnak tűnök, de tudod, miért van ez? Sosem találnád ki. Nem szoktam reklámozni, de neked elmondom: mert legbelül olyan bizonytalan vagyok." Ez volt Kirk Douglas vallomása. Tudja, sok mindent hajlandó vagyok megbocsájtani annak, aki ezt ki meri mondani.

MN: Az elnökválasztási versenyben kit tart a jobb színésznek?

MA: Egy filmszínész ebben az arénában elvérezne, ide hatalmas színpadi gesztusok kellenek. Machiavelli óta tudjuk, hogy megy ez. Amerikában sokkal nagyobb színészetre van szükség, mint Angliában. Mióta is zajlik az amerikai kampány? Több mint egy éve. Angliában ezt lezavarják 6 hét alatt. Amerikában semmi nem akar véget érni. Ide sokkal színpadiasabb politikusok kellenek. És színpadiasság tekintetében senki sem veri Trumpot, aki valóban színész, egy valóságshow-szereplő. Színésznek azonban tehetségtelen, mindent túlspiláz. Hatalmas ripacs. Obama jó színész, az ő alakítása épp az ellenkező irányba, a visszafogottság irányába hat. Hillary sajnos nem elég jó. Hasznára válna, ha egy markánsabb, jobban beazonosítható figurát hozna. Annál mindenképpen határozottabb szerepre lenne szüksége, mint ami ő valójában.

MN: Trump és Hillary beleférne egy vérbő angol bohózatba?

MA: Trump messze túl van a szatíra határain. Jó lenne megcsípni magunkat, és felébredni ebből a groteszk történetből. Látott már ennél őszintétlenebb arcot, mint amilyen Trumpé? Maga a megtestesült őszintétlenség. És szinte kérkedik vele. Hihetetlen, hogy az amerikaiak, akik állítólag olyan fenemód rátermettek és pengék, bedőlnek ennek.

MN: Nem csak szimplán íróként, de tenisz-rajongó íróként is közismert. Úgy saccolom, a tenisz iránt bolonduló szépírók között simán öné a második hely. Megtippeli, kié az első?

MA: David Foster Wallace?

MN: Nyert.

false

MA: Jó néhány évig írtam a teniszről a New Yorkernek. A teniszben állandóan az első tízről, az első százról, szóval a rangsorokról beszélnek. Hogy ki épp a világelső - mindenki ezeknek a rangsoroknak a megszállottja. Lehet, hogy csak gondoltam, de az sem kizárt, hogy le is írtam, hogy úgy érzem, nekem is sikerült betörni az első százba; felkerültem a teniszről írók százas listájára. Sőt, tovább is mentem ennél, azt feltételeztem magamról, hogy az első tízben is benne vagyok. Első: David Foster Wallace. Második: Bud Collins. Harmadik vagy negyedik: én.

MN: David Foster Wallace istenítette Federert.

MA: És Samprast.

MN: Ki az ön Federere vagy Samprasa?

MA: Ha a művészi kivitelezésért is járna pont a teniszben, Stefan Edberget nehéz lett volna megverni.  Öröm volt nézni a játékát. Szerettem Samprast, tisztelem Andy Murray-t, kedvelem Rafael Nadalt, nagyra tartom Djokovicot, de szeretni nehéz őt. Habár ismerek olyanokat, akik ismerik őt, és szerintük egy igazi gentleman.

MN: Sampras-pártiként mit kezdett Agassival?

MA: Őt is szerettem. De akit imádtam, az Miloslav Mečíř volt. Sosem nyert Grand Slamet, de csodálatosan tudta félrevezetni az ellenfeleit. Például Wilandert Wimbledonban, a negyeddöntőben. Wilander nekiiramodik, aztán megáll, legyint, mert a labda az ellenkező irányba érkezett. Az én szememben ez az igazi szellemesség a pályán. Én magam is élek-halok az efféle megoldásokért, ezzel persze nagyon is kiismerhetővé teszem a játékomat.

MN: Mi a titkos fegyvere?

MA: Az átemelés.

MN: Íróként tanult bármi olyat, ami a pályán is hasznára válhat?

MA: Az égvilágon semmit. Na jó, talán a kitartást. Azt, amit John Keats negatív képességnek nevezett. A költő az előtte tornyosuló kételyek ellenére is kitart. Azt hiszem, ezzel a képességgel rendelkezem.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2016/40. (10. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    Gyurica úr
    2016. október 22., szombat 09:02
    Részlet az interjúból:

    „MA: Az írókat Angliában fontoskodó, felfuvalkodott, arrogáns alakoknak tartják, és hosszan sorolhatnám, hogy még minek...”

    Vajon miért? – kérdem én, s ha újságíró volnék (mintegy Köves Gáborként), bizony, az interjúalanynak is föltenném a kérdést. Persze Köves Gábor (újságíró) is kérdez, csak hát kissé sajátosan:

    „MN: Volt is egy szép nagy botránya Angliában 1995-ben; igazi irodalmi botrány volt, melyből manapság már oly kevés akad. Mindenki azon sápítozott, hogy milyen hatalmas előleget – 500 ezer fontot – kapott a The Information című regényéért. Ez akkor még, főleg egy irodalmi mű esetében, nagy szenzációnak számított. Élvezte a felhajtást?

    MA: Izgalmas volt a maga módján. Minden áldott nap velem foglalkozott a sajtó. Hetekig ment ez így. De mindez semmi sem volt ahhoz képest, amit a Yellow Dog című regényemért kaptam. Az volt csak az igazi, értelmiség­ellenes kirohanás. Ekkor tetőzött az írógyűlölet. Azóta szerencsére helyreállt a béke, lecsillapodtak az indulatok.

    MN: Azért volt ekkora a gyűlölködés, mert egy híres író, Kingsley Amis fiaként ön is irodalmi babérokra mert törni?

    MA: Csak ez lehetett az oka, másra nem nagyon tudok gondolni.”

    Mármost, ha kiiktatjuk a beszélgetésből a sallangot, kiderül: Angliában azért tartják az írókat fontoskodó, felfuvalkodott, arrogáns alakoknak – általában! –, „mert egy híres író, Kingsley Amis fiaként” Martin Amis is „irodalmi babérokra mert törni”.
    „Csak ez lehetett az oka”.

    Akkor hát ezt is megtudtuk.

    Hadd tegyem hozzá: ha angol volnék (immár nem Köves Gáborként), s ha azt látnám, hogy az írók olyanok, mint amilyen Kingsley Amis fia Martin, magam se sok jót gondolnék róluk (nem mint írókról, hanem mint közgondolkodókról). Hogy fölfuvalkodottak, arrogánsak? Ezt nem tudom. Ám, hogy nem túl konzisztens a logikájuk, az biztos.
    .

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Veszélyes precedens”
Interjú Sarkadi Balázs akadémikussal
Hol tart a vizsgálat?
Trump és Oroszország
Interjúk
Wim Wenders, Rutkai Bori, Ziggy Marley
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...