A magyar Lettre-ben 1999 nyarán jelent meg Öt kiló anya anyag címen egy ezoterikus fikcióm a New York-i és budapesti energia- és anyagleszívókról. Mivel akkoriban épp kíváncsian vártam a készülő Esterházy-családregényt, látnokian úgy döntöttem, hogy szövegem végére beteszem Esterházyt, amint véletlenül bennem felejti regényét. Egészen pontosan véletlenül "belém keni", anélkül, hogy észrevenné, mikor egy óvoda előtti energiavadászatom során akaratán kívül a földre dönt.
Õszintén szólva fogalmam sincs, hogyan és mikor szerezte vissza tőlem a regényét Esterházy. Nyilván leütött, elrabolt, tövig leszívott, majd nagy mennyiségű oxitocin nevű felejtőhormont köpött a számba - mindez persze merő spekuláció. Viszont azóta kénytelen voltam rájönni, hogy a szövegemben ólálkodó energiarablók valójában az Esterházy által megrabolt szerzők voltak, akik bánatukban lapítottak gangomon, ellopott soraik sorsa után leselkedve.
Az incidenst követő években konyhákban, hátsó szobákban és lépcsőházakban vérző szemű szerzők beszéltek oldalszámokról, versekről, novellákról, önmarcangolásban eltöltött álmatlan éjszakákról, hogy most megszólaljanak-e kifosztásuk tárgyában az általuk is szeretett hírös szerző ellen, vagy sem, hiszen egyikük sem akart kicsinyesnek tűnni. Hasonlítottak azokhoz a számkivetett kóbor kutyákhoz, akik épp hogy nekiláttak volna megküzdött zsákmányuk ünnepélyes elfogyasztásának, máris megjelent az erősebb, sármosabb, nagyobb közönségfelhajtó erővel bíró kutya, és elcibálta előlük legjobb falataikat, hogy magától értetődően váljon azok emésztőgödrévé.
Bármily nehezemre esik is ezt leírni, sajnálatos módon elsősorban Esterházy vezetett be és szentesített a kortárs magyar irodalomban egy gyakorlatot - az Esterházy-féle posztmodern citatológiát -, mely semmibe veszi mások munkáját, kreativitását, szerzőségét, érzéseit.
*
2004/5 fordulóján, az Éjszakai állatkert című antológia szerkesztésénél az írókat arra kértem, hogy minden sorukat, amely más szerzőtől eredeztethető, írják ki, és küldjék el nekem a szerző nevének és a forrásmű címének kíséretében. Így történt, hogy a másoktól idézett szövegeket teljes terjedelmükben közöltük a könyv hátsó részében, ezzel védve ki a szokásos kifogást, miszerint a jegyzetek zavarják az irodalmi műélvezetet. Nem tettünk lábjegyzeteket a szövegtestbe, ám azok mégis bekerülhettek a könyvbe, és ezzel megadtuk a szabadságot az olvasóknak, hogy megtekintsék, ha akarják, vagy ne tekintsék meg, ha nem érdekli őket, de mindenképpen megadtuk a szükséges elismerést az idézett szövegek eredeti szerzőinek, amit elemi fontosságúnak tartok.
Ennek eredményeként számomra rendkívül érdekfeszítő, sőt vicces lábjegyzetek születtek, melyek megmutatják, hogy egy-egy szerző honnan merít, milyen szövegösszefüggésekből érkezett kötetünkbe (mindenkinek ajánlom többek között Fiáth Titanilla rapnovellájának jegyzeteit).
Volt azonban egy-két szerző, akinek nem volt ínyére utólag lejsztolni a jegyzetekért, úgyhogy jöttek a posztmodern tökéletes félreértéséből fakadó kifogásaikkal. Például, hogy az irodalmi mű nem tudományos mű. Csakhogy a hangsúly szerintem nem a "tudományoson" van, hanem a felhasznált szerző szerzői jogain, függetlenül a műfajtól. Természetesen minden publikált mű 10 százalékát lehet idézni, de csak pontos forrásmegjelöléssel ellátva.
A legelképesztőbb ellenérv azonban mégiscsak a "vendégszöveg" kifejezés volt, mellyel ennek a kötetnek a szerkesztése során csaptak arcul először (és melyet magamban csak gyalázatos eufemizmusnak becéztem). Sokáig éltem külföldön, ráadásul csak keveset foglalkoztam irodalomelmélettel, ezért megrendített a "vendégszöveg" kifejezés alantas képmutatása. A vendégeket általában meghívjuk magunkhoz, tehát tudomásuk van arról, hogy eljönnek hozzánk. Aztán meg a vendégség során nem fosztjuk meg őket személyazonosságuktól, nem csinálunk belőlük névtelen ülőgarnitúrát vagy bármely más használati tárgyat, és nem olvasztjuk be őket jelöletlenül és mindörökre lakókörnyezetünkbe.
Úgyhogy megragadom az alkalmat, és ezúton szeretnék ünnepélyesen anatémát kiáltani a "vendégszöveg" érvként való használatára.
*
Amikor Esterházy leírja az igen szót, akkor szerinte ezzel az Ulysses utolsó szavát is leírja (lásd a Harmonia Caelestis angol kiadásának utószavát). Ez mind nice and dandy, ha nem lenne túl átlátszó, hogy ezzel a fajta relativizálással kívánja megideologizálni és elkenni, miért is nem ír tisztességes jegyzeteket könyvei végére. Márpedig ez a fajta relativizáló hozzáállás az egymás iránti tisztelet halála!
Egész oldalak és novellák, regényrészletek és versek szó szerinti kimásolása, bemásolása és beolvasztása saját műveibe más szerzőktől és fordítóktól, a szerzők és művek megnevezése nélkül, nem egyenlő az IGEN szó "átvételével", erre hivatkozni masszívan értelemcsúsztató és ezáltal környezetrongáló. Mark máj vörd: Kezdjünk itt és most új időszámítást egymás szövegeinek kezelését illetően!
Nagyon tetszett Esterházynak azon mondata a rendszerváltáskor, hogy földet vissza nem veszünk. Elegánsnak, nagyvonalúnak, szellemesnek találtam. De most mi van mások szellemi termékeinek nemtörődöm privatizálásával, mindenféle mondvacsinált érvvel a posztmodern ellenállhatatlan játékosságára hivatkozva? (Amit úgymond muszáj kiélni és megélni.)
A vendégszövegen kívül van még az a sokat hangoztatott (nálam könnyen epevezeték-csavarodást okozó) másik érv is, hogy a posztmodernben már nem számít a szerző, csak a szöveg. Ha így áll a helyzet, akkor a jövőben a posztmodern intertextualitásban tobzódó könyvek borítójára a szerző neve helyére minden kiadó írja egységesen azt, hogy Intergalaktikus Kisgömböcz, a jogdíjat meg arányosan osszák fel azon szerzők között, akiknek a szövegeit beépítették az adott műbe!
Bár a Caelestis magyar kiadásában nincs jegyzet, az angol kiadás végén szerepel egy közel sem teljes lista az idézett szerzők nevével. A körülbelül kétszáz felsorolt szerzőből nagyjából csak harmincvalahány magyar szerző van megjelölve, ami messze nem a teljes névsor. Különben is, hogyhogy csak az angol kiadás végén jelenik meg szerzőlista, a magyar kiadás végén pedig nem? Miért vannak a magyar kortárs és nem kortárs szerzők, fordítók lópottyantásba se véve Magyarországon? Ezen sürgősen változtassunk kollektíve, mert ez így nem játszik!
Az szerintem elég kínos érv, hogy az angol kiadó szerzőlista nélkül nem adta volna ki a könyvet! Kiadó beszél, kutya ugat. Bár lehetséges, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika (írta Leibniz, népszerűsítette Voltaire), el tudok képzelni egy olyan világot is, melyben az Égi Harmónia magyar kiadója is megköveteli szerzőjétől, hogy adja meg más szerzőknek az elismerést. Persze nem olyan diszkriminatív módon, ahogy ez az angol kiadásban van, ahol vannak az egyenlő szerzők és vannak az összehasonlíthatatlanul egyenlőbb szerzők. Például forrásművek kizárólag csak Esterházy nagypapája és dédnagypapája esetében vannak megadva! Éljen sokáig a családi szolidaritás! De nem lehetne ebből valamennyit intravénásan csepegtetni a többi, bekebelezett szerzőnek is? Aztán itt van a komoly migrént okozó pozitív diszkrimináció egyes írókkal szemben: az említett, körülbelül kétszáz szerzőből csak 14 esetében van megjelölve, hogy szövegeik hol találhatók a Harmonia Caelestisben (egyik sem magyar!). Milyen alapon lettek ők kiválasztottak?
Esterházy és utánzói félreértik a posztmodern szövegkezelést. A posztmodern nem azt jelenti, hogy másoktól jelöletlenül kimásolok szó szerint szövegeket, és beolvasztom a magam jeltelen sírjába, majd utóbb kiteszem a magam névtábláját. Az igazi posztmodern mind az irodalomban, mind a képzőművészetben ilyen vagy olyan formában pontosan jelzi, hogy épp kivel és annak mijével áll dialógusban. Számomra épp ez a dialógus a posztmodern lényege! A posztmodern jellemzője nem egyetlen szerző határokat nem ismerő egobirodalma alá való névtelen betagozódás, hanem sok szerző dialógusa, melyben éppen hogy ismerjük az ebben részt vevő írókat és műveket.
Aztán itt vannak az utalások híres szerzők híres soraira vagy ezek idézése. Mindaddig, amíg biztonsággal tudhatjuk, hogy az általunk lakott kultúrkörben ezen sorok és szerzőik ismerete az általános műveltség vagy közgondolkodás részei, megtehetjük, hogy nem jelöljük az idézet forrását, bár a biztonság kedvéért nem árt megtenni, különösen azért, hogy az adott mű külföldi fordítóinak megkönnyítsük a dolgát. Erről jut eszembe: rossz szokás nemcsak Esterházynál, hanem másoknál is, hogy idézet esetén hanyagolják a külföldi szerzők magyar fordítóinak megemlítését. Mi van azzal az alázattal és munkával, amelyet a fordítók tesznek bele egy-egy könyvbe?
Természetesen vannak még ezen túl véletlen egybeesések, öntudatlan egymásra épülések, egymásra vetülések és áthallások, továbbá költők egymás közti verses diskurzusai, melyeket csak a szűkebb versszerető közönség tud követni, valamint akaratlan reminiszcenciák a prózában, de most nem ezekről az esetekről beszélünk, hanem a tudatos, szó szerinti kimásolásról és beamputálásról.
Biztos rendkívül kényelmetlen utólag nekiülni szétszálazni, és mint Hamupipőke, a sok összeemésztett szövegből visszakeresni az eredeti idézeteket, de én most mégis arra szeretném kérni Esterházyt, próbálja meg helyrehozni mindazt, amit (nem véletlenül népszerű) személyiségének számomra is ellenállhatatlan varázsa mögött megbújva megrongált: a szövegkezelés korábban széles körben elfogadott normáját. Így talán az égi harmónia mellett némi földi békével is szolgálhat nekünk.
Ps1: Az informatív leveleket az eredeti szerzőkről, forrásművekről és az Égi Harmóniában való szerepeltetésük pontos helyéről (oldalszám, sorszám megjelölésével) a foldibeke [at] freemail [dot] hu oldalra várjuk.
Ps2: Az igen egyébként nekem nem az Ulysses utolsó szavát, hanem Yoko Ono és John Lennon művészetről és életről folytatott párbeszédét jelenti - éljen az informatív posztmodern dialógus!
