"Akkor eljöttem a semmibe" - Grecsó Krisztián író

szerző
Matkovich Ilona
publikálva
2014/19. (05. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megjelent új regénye, a Megyek utánad, így beszélgethettünk vele családi múltról és énkeresésről, irodalmi marketingről és politikai populizmusról.

false

Magyar Narancs: A történet úgy indul, hogy a főszereplő fiú összefejel az óvodástársával azért a zsebkendőért, amelyet közös szerelmük kettőjük lába elé ejtett. Ez tényleg megtörtént?

Grecsó Krisztián: Nem, mint ahogy nagyon sok egyéb részlete sem történt meg a regénynek. A történetből néha kiszól egy másik beszélő, egyes szám első személyben, remélem, hogy ez egy izgalmas játék lesz, de ebből a szempontból ennél nem több.

MN: Azért valamivel mégis több, hiszen a könyvben végigkövethetők gyermek-, kamasz- és felnőttkorod helyszínei, és mindenütt úgy harangozzák be, hogy ez a legszemélyesebb regényed.

GK: Ez is igaz. Az első könyveim egy közösségbeli szerepet tárgyaltak. A legutóbbi, a Mellettem elférsz a családi múlt regénye. Most pedig szigorúan egyetlen egónak a változásaira, romlásaira, javulásaira koncentráltam.

MN: Hogy lesz az életből irodalom?

GK: Úgy, hogy a tétjeit, a fájdalmait akarom kiásni. Ebben a könyvben onnan akartam elrugaszkodni, hogy leírható-e egy ember élete a kapcsolatain keresztül. Arra jöttem rá, hogy a személyiség a simogatások és a bántások rétegeiből rakódik öszsze: ahogy szeretni tanul, és ahogy szerették.

MN: Megváltozott a viszonyod a múlthoz, miután írtál róla?

GK: Van egy nagyon szigorú olvasóm, aki a Mellettem elférsz után azt kérdezte, hogy ha én ennyire átrajzolom a családi múltat, egy idő után nem kezd-e az átrajzolt uralkodni a valóságon?

MN: Különösen kockázatos lehet, amikor önmagadat rajzolod át.

GK: A személyiséget árulni, átírni magad valamilyenné, mondjuk jó emberré, ez veszélyes játék. Különösen, ha elindul valami hírnév és ismertség, akkor már a környezeted is hajlamos úgy emlékezni, milyen ügyes gyerek voltál, a tanító néni szerint már akkor is látszott a tehetséged, amikor a betűkkel küzdöttél. Pedig egy fenét. Rajtam legalábbis nem, átlagos gyerek voltam. De hát olyan jó, ha azt képzeljük, vannak személyes hőseink. Beleszaladtam már olyanba is, hogy elkezdtem szituációkat boncolgatni, okoskodni, és a könyvtári beszélgetés után odajött hozzám egy bácsi, hogy akkor tessék megmondani, hogy legyen az unokáimmal, hogy kell azokat a generációs hidakat felépíteni? Azt feleltem, fogalmam sincs, gondolkodjunk erről közösen. De ő nem ezt várta, azt akarta, hogy segítsek. Ezeket a helyzeteket szigorú öniróniával lehet csak kezelni.

MN: Ha már felhoztad, csak én fedezek fel ritkán humort a könyveidben?

GK: Ez jogos. A nagyobb darabokban eddig csak azt tudtam talán vállalni, hogy hiteles karakterek kezdenek valamit egymással. Ha köztük tud abszurd és ugyanakkor hiteles lenni egy helyzet, és vannak benne keserédes részletek, az jó, de nem kergetem a humort. Azt az iskolát követem, amelyik nagyon komolyan veszi a dramaturgiai kérdéseket a prózában. Nem elfelejteni, hogy a karaktereknek van egymáshoz való viszonya, és abból valami következik. De az is lehet, hogy ez egy kényszeres őrület nálam, hogy működtetni tudjam a szituációkat, amelyekben bennszülött vagyok. Mindazonáltal kicsit sem gondolom komor könyvnek a Megyek utánadot, de ezt az olvasónak kell eldönteni. Akkor van tétje a könyvnek, ha ebben a szembenézésben az olvasó magára ismer.

MN: Szegváron, a Viharsarok egyik szegletében nőttél fel. Pletykaanyu című első regényeddel ország-világ elé tártad, hogyan élnek a szegváriak.

GK: 2001-es a könyv, olyan régi, hogy már minden csodájának el kellett volna múlnia. Néhány hónappal ezelőtt azonban végzetesen fura helyzet elé kerültem. Egy férfi a faluban megállított, és azt mondta, nagyon jól megfizetné, ha írnék a szomszédjáról, mert rosszban vannak, és szeretne vele leszámolni. Ezek szerint megsemmisítő ereje van annak, amit írok, és még ennyi idő után sem tekinti a regényt irodalomnak.

MN: A Mellettem elférszben a családod következett. Ők hogy fogadták?

GK: A családban nyilván voltak nagyon érzékeny kérdések, hiszen meleg szerelemről meg nagyon sok minden egyébről van szó, ami nyilván közepesen tolerálható egy vidéki családnál. Azzal védekeztem, és ezt igyekeztek elfogadni, hogy ha nem emlékszünk ezekre az emberekre a gyarlóságaikkal és esendőségeikkel együtt, akkor el fogjuk őket felejteni.

MN: Számomra az egyik legmegragadóbb része a regénynek az a kép, amikor leírod, hogy a hősödnek büntetésből paprikát kellett kapálnia hetente kétszer iskola előtt. "Úgy látom, mondta az apja, miután megmutatta neki az intőket, itt fogsz megrohadni te is ezen a nyomortanyán." Mikor dőlt el, hogy otthagyod a kendergyár melletti telepet és a "gőzt", ahogy otthon a fóliatelepet hívtátok?

GK: Kisgyerekként szembesültem ezzel. Apám kudarca az volt, hogy nem merte megtenni. Kifejezetten ambiciózus, tehetséges ember volt, garázsrocker, hippi, aki szerette volna magát megmutatni. Ennek a tragédiáját egy gyerek tökéletesen átérzi. Látja, hogy az apját megmosolyogják a hosszú, lila haja miatt. A nyitott ablaknál szavalt mindig, kiabálta, hogy "nagyon fáj", és amikor a téeszből tekertek haza, mondták, hogy "a Janinak már megint nagyon fáj". Egyébként szerették, de a szerepe öröklődött rám, még akkor is, ha én kifejezetten konformista, jól alkalmazkodó srác voltam. Nehezen tudtam a rám hagyományozott szereppel mit kezdeni. Miközben a környezetemnek az volt a legnagyobb tragédia, ha el kellett menni, én kétségbeesetten akartam eljönni. Azért nem a tőlünk nyolc kilométerre lévő Szentesre mentem gimibe, mert akkor bejárósnak kellett volna lenni, és én el akartam szakadni.

false

MN: Te magad ellentéte vagy a hőseidnek, akik az alkohol és a drog kábulatában hagyják, hogy történjenek velük a dolgok. Neked bejött az értelmiségi pálya.

GK: Apámnál azt láttam, hogy nem mert elrugaszkodni, ezért én mindig ugrottam. A legutolsó nagy ugrásom harmincévesen egy remekül berendezett életből történt. A Bárka folyóirat szerkesztője voltam Békéscsabán, csináltuk a megye irodalmi életét, szabad voltam, de valami a gyomrom táján kapart, és akkor eljöttem a semmibe, Budapestre munkanélkülinek. Spiró György, mivel olvasta a novelláimat az ÉS-ben, az első találkozásunkkor, Békéscsabán felajánlotta, hogy lakhatok az ő üres lakásában egy évig. Ez hatalmas segítség volt, nemcsak a lakás, hanem hogy bízik bennem.

MN: Egy év munkanélküliség után kerültél a Nők Lapjához, majd onnan mentél át az Élet és Irodalomhoz prózaszerkesztőnek. A jobboldali és baloldali szerzőkkel is tartasz kapcsolatot?

GK: A szerzők nyilván nem akarják magukat táborokba sorolni, ennek ellenére mindenki tudja önmagáról, hogy a környezete hova sorolja őt. Vannak, akik dacosan középen állónak definiálják önmagukat, és mások valamilyennek tartják őket. Vannak harcos jobboldali szerzők, akik azt mondták, ilyen "szennylapban" nem publikálnak. Konkrétan volt olyan, aki megmondta, hogy ettől a kormányzattól sokat remél, az MMA tagja akar lenni, és most szitokszó az Élet és Irodalom. Persze vannak, akiket jobboldalra sorolnak, és nagy örömmel adnak anyagot.

MN: Rendszeresen írsz publicisztikát, tárcát, amelyekben a közélet társadalmi kérdéseire reagálsz. Ha a szépirodalmi munkáid alapján nem is, ezek miatt téged is besorolnak.

GK: Olyan szociális, társadalmi helyzetek elé állítódunk, olyan lesüllyedés és értékvesztés van, hogy én emellett nem tudok elmenni. Újabban az is nagyon bánt, hogy semmilyen baloldali retorika nem tud a populizmussal semmit kezdeni. A saját kudarcomnak tartom, hogy nem tudok eljutni úgy az olvasóhoz, hogy megértse, a szociálisan érzékeny retorika nem oldalhoz kötött. Egy publicisztikában megírtam, hogyan bánik a helyi földesúr a napszámosokkal a falumban, hogyan ül a fólia mellett a négykerekű motorján, oldalt a whisky, és távcsővel nézi, ha a melós ki akar jönni az 50 fokos fóliából. Az általános válasz az volt, hogy mit kell folyton kekeckedni. Pedig ez nem a baloldal ügye, hanem emberi alapérték. Én is a perifériáról jövök, nekem fontos, hogy ezekről az emberekről szó legyen, de az a világ, ahonnan ezt hozom, sokszor inkább ingerült miatta.

MN: A HírTv Páholy című műsorában sokat forgott a neved egy időben.

GK: Igen, volt olyan időszak, amikor minden héten pellengérre állítottak, és én ebbe nem szólhattam bele, természetesen. Faramuci helyzet. Ez a műsor mindenütt fogható az országban, ezt nézi az anyukám, az apósom, és mit hallanak? Hogy én milyen ember vagyok. És amikor hazamegyek, anyukám azt mondja, kisfiam, nyugodjál már le, a tévében is mondták, hogyan viselkedsz. És én nem tudom megvédeni magam, nekünk nincs fórumunk, nincs hangunk. Azt kutatja az apósom is kedves kételyekkel, hogy fiam, milyen ember vagy te igazából, mert itt olyan kedves gyereknek tűnsz.

MN: Korábban azt nyilatkoztad, hogy szigorú feketelisták vannak, és hogy kifejezetten kerülnek embereket, akiknek még a nevét sem lehet a tévében bemondani. Belefutottál már ilyen pofonba?

false

GK: A szépirodalmi munkásságom sohasem érint politikai témákat. Amikor irodalmi estre megyek, nagyon vigyázok rá, hogy abban az egy-két órában, amit irodalomra szánunk, legyen szó családról, hagyományról, értékekről, énkeresésről, és abba ne szűrődjön be a politika, mert olyan kevés helye van a kultúrának. Ugyanakkor azt is látom, hogy rangos színházakban, bemutatóhelyeken kifejezetten ügyesen kell kijátszani az íróknak, zenészeknek, színészeknek, mindenféle előadóművészeknek, hogy valamilyen módon közönség elé kerülhessenek. Most már egyértelműen a klientúra szerepelhet, de úgy, hogy "aki nincs velünk, az ellenünk van". Aki igyekszik kívülálló maradni, az sem kell. Oda kell tartozni.

MN: A Mellettem elférsz bécsi színházi bemutatójával sem volt tele a közmédia.

GK: Azért nem beszélek erről szívesen, mert innentől a sértettség retorikája következne. Izgalmas, felkavaró előadás született, Léner András rendezte, és a bécsi Theater Brett, a Balassi Intézet és a Collegium Hungaricum Bécs közreműködésében jött létre márciusban. Cseh emigránsok által alapított színház, a darabban Martin Vischer volt a főszereplő, akit a Frankfurter Allgemeine Zeitung most az évszázad német tehetségének választott. Bécsben nagy sikerrel, telt házakkal ment egy divatos, független színházban egy magyar családtörténet, amely erről a hazáról szól, de egy mínuszos hír nem jut róla el a köz médumaiban sehová. Innentől lehet azt mondani, hogy az embernek üldözési mániája van. Valóban az van, csak üldözik is.

MN: Aki kicsit is követi a kortárs irodalmi élet eseményeit, mindenütt belefut a nevedbe. Néha úgy tűnik, Grecsó mindenhol ott van: könyvet ad ki, felolvas, zenél, rajongókkal találkozik. Ez a generációd iránti elvárás, hogy így népszerűsítsétek az irodalmat?

GK: Amikor az elmúlt negyven évben egy ötvenéves író fiatal írónak kellett, hogy számítson, gyakran úgy mentek le pályák, hogy cserepadra sem engedtek embereket. Ezzel teljesen leradíroztak írókat, akik nem jutottak a közönség közelébe. A mi generációnknak és persze annak a generációnak, amely akkor a pályán volt, mára meg kellett tanulnia az "imázsépítést".

MN: Kitől tanultatok?

GK: Akár a Nyugat nemzedékétől. Szilágyi Zsófia Móricz-könyvében fontos fejezet szól arról, hogy Móricz és Ady hogyan találják ki önmagukat és az egymáshoz való viszonyukat. De említhetem Havasréti József Szerb Antal-könyvét, amelyben leírja: Szerb a legszerényebb író szerepét is kitalálta, felépítette magát a sajtóban.

Színház
MN: A Rájátszás költő-zenész párok csendes-ülős fellépéseiből komplex koncertesemények sorozatává nőtte ki magát.

GK: A Rájátszás szépen épülő történet. Valódi zenekar lett, és ma már klubokban is megálljuk a helyünket, ősszel az A38-on is leszünk. Így el tudjuk juttatni a kortárs költészetet a fiatalokhoz. De idetartozik mondjuk az is, amikor Závada Pál nótákat fütyül gyönyörűen, vagy Nádasdy Ádám a lányával énekel.

MN: Erre mondják a rossz nyelvek, hogy már csak a bohócsipka hiányzik az írók fejéről?

GK: Én meg erre azt válaszolom, hogy minden más művészeti ág önmenedzsmentje régen elment mellettünk. Talán most kezdünk felzárkózni. A Nyugat nemzedéke ezeket az utakat már kitalálta, bejárta. Az, hogy a piacról élnek, teljesen természetes volt nekik.

MN: Mik a tapasztalataid, a közönség olvas is titeket, vagy az író-celeb érdekli őket?

GK: Erre írta azt Reményi József Tamás az ÉS-ben, hogy akik a Rájátszásban látják őt gitározni, azok nem a Háy-regényt olvassák. Az lehet, de éppen a Háy versét hallgatják. Amikor egy olvasó bemegy a könyvesboltba, ott van négyezer cím. Mi legyen vele? Merről közelítsünk? Hogyan orientáljuk? Milyen utakat nyissunk ki neki? Van jobb ötletünk? Nekem konkrétan és sajnos nincs. De reménykedve várom a fanyalgók javaslatait.

szerző
Matkovich Ilona
publikálva
2014/19. (05. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...