A téma is: a vesztes szabadságharc utáni magyar emigráció, azaz az 1850-es évek. A terjedelmes mű változatos helyszínekre kalauzolja az olvasót: Biarritzba, Marseille-be, Párizsba, Brüsszelbe, a flamand tengerpartra, illetve egy Földközi-tengert átszelő hajó fedélzetére. Szécsi Noémi több család életén keresztül mutat be valami furcsa, egyszerre lírai és nyomasztó állapotszerűséget: a Bárdyak, Almássyak és Flórián Dániel országokon és városokon keresztül vezető bolyongását, a népszerű szalonoktól, arisztokrata pártfogóktól a pénztelen küszködésig és olcsó szállásokig. A szereplők amúgy korántsem "nyughatatlanok": csak sodródnak, mintegy felfüggesztettségben élnek, nem tudva, merre tovább, hiszen még távolról sem vágták el az otthonhoz kötő szálakat.
A regényt mindvégig valami furcsa, 19. századi romantikus hangnem lengi be, és nemcsak azért, mert a szerző ezúttal - tőle szokatlanul - felfüggesztette az iróniát. A részletes tájleírások, az elhagyatott tengerpartok, a tengeri vihar leírása viktoriánus levegőt áraszt. A vadromantika-érzetet erősíti a népi babonák körébe sorolható elemek hangsúlyos jelenléte (halált hozó griffmadár, vajákos bába és folyton megjelenő kísértetek). A szellemidézés (itt: asztaltáncoltatás) az emigráns élet logikus folyománya: a Nyugat-Európában sodródók kiéhezettek az otthonról csordogáló hírekre, és akár a szellemvilággal is kapcsolatba lépnek, hogy hallhassanak az otthoniakról. Szécsi Noémi ráadásul egy egész Európát behálózó kémtörténet és egy véres krimi szálait is belevarrta a regény szövetébe: az első fejezet egy 1849. januári erdélyi tömegmészárlással indul (előképe Jókai A Bárdy család című elbeszélése), ezért a látszólag cselekménytelen, állóképszerű epizódokat - amikből a könyv összeáll - végig valami baljós árny, valami nyugtalanító homály lengi be - egészen a legutolsó részekig, ahol végre fellebben (legalább néhány) titokról a fátyol.
A könyv ugyanakkor csak játszik a romantikával - azaz nem romantikus regény, csak (mintegy alapanyagként) megidézi a romantika elemeit. Számos olyan irodalmi, világnézeti és értékszemléleti kód hagyta nyomát a könyvön, amely csakis posztromantikusként (ha nem egyenesen kortársként) értékelhető. Ilyen például az erős női, már-már Virginia Woolf-os hangszerelés (a szereplők érzelmi rezdüléseire, a mikrotörténésekre fogékony "megfigyelői" ábrázolás), a különféle nyelvek közti átmenetek nyomatékos érzékeltetése (így a szereplőknek - a nyelvi közegtől függően - más és más a nevük) vagy a tehetetlen, cselekvésre képtelen hősök. De ilyen azoknak a témáknak a hangsúlyos jelenléte is, amik inkább a Baudelaire utáni európai irodalomban értékelődnek fel: hasis, kanmurik és (homo)szexualitás. Így például Fábián Dániel már 1853-ban női aktfotográfiák egy teljes készletének van a birtokában, a Brüsszelben Bárdyék mellett lakó, vitéz magyar honvédekről pedig kiderül, hogy valójában melegek. Emlékezetes rész, amikor a dicső magyar emigránsok a hasis hatása alatt Batthyánynénak hallucinálják a Földközi-tenger közepén hányódó hajó orrán elhelyezett női mellszobrot, egyikük még fel is mászik rá, hogy megtapogassa, aztán pedig egy tipikus beszeszelt férfibeszélgetést olvashatunk a magyar arisztokrácia nő tagjainak melleiről. Ezek a részek hatékonyan demitizálják a szabadságharc katonáiról alkotott képet, és a héroszok unalmas polcáról visszahelyezik őket az esendően emberi síkjára. Egyben humort, iróniát, valamiféle provokatív pimaszságot visznek a könyvbe - Szécsi Noémi ilyenkor igazán nem tagadja meg önmagát. A regény ugyanakkor némiképp befejezetlen, alig néhány szálat varr el a szerző - kár, mert szívesen olvasnám tovább. Jó, ami van, de jó lenne, ha lenne folytatás.
Európa, 2011, 436 oldal, 3500 Ft
