Asterix és Obelix örök, legfeljebb néha nem hallani róluk. A klasszikus képregénysorozat kiadása nyolc éven át szünetelt, miután az eredeti rajzoló, Albert Uderzo – aki René Goscinny halála után az írói feladatokat is magára vállalta – hajlott korára tekintettel letette a ceruzát. Végül Uderzóék megtalálták a méltó örökösöket, és az eredetileg 2015-ben megjelent Az eltűnt papirusz már az új alkotópáros második közös albuma.
Nagyon úgy tűnik, hogy Jean-Yves Ferri és Didier Conrad most kapták el igazán a fonalat. Az eltűnt papirusz sodró lendületű, poént poénra hányó kalandos történet, amelyben minden oldalon van mit felfedezni és van hol elidőzni, akár egy balga római katona arckifejezésén, akár a háttérben megbújó vizuális ötleteken. Vagy éppen az Asterix-képregényekben mindig szórakoztató mellékszereplőkön. Most két új karaktert kell megjegyeznünk: Superbonust, Julius Caesar bizalmasát, akinek javaslatára Caesar kihagyja a galliai hódításokról írt művéből az ellenálló gall faluról szóló fejezetet; illetve Duplapolemixet, az elkötelezett hírmondót, aki világgá kürtölné az uralkodó hadititkait. Goscinny is szívesen csempészett az aktuális francia viszonyokra utaló áthallásokat kortalan történeteibe, ám Ferri talán még egyértelműbben fogalmaz. A hatalmasok által napi gyakorlatként elkövetett félretájékoztatás és történelemhamisítás éppúgy álhírekkel fertőzött mindennapjainkra emlékeztet, mint a törvénytelen utakra kényszerülő tényfeltárók kálváriája – csakhogy a hosszú, szőke hajú Duplapolemix jóval szórakoztatóbb figura, mint Julian Assange.
Conrad eközben magabiztosan, sejthetően már álmából felkeltve is hibátlanul hozza az Uderzo-stílust, így Asterixék pontosan ugyanúgy néznek ki, amilyennek megszoktuk őket. A gall falu szemernyivel sem lett rosszabb hely, csak a körülöttük és körülöttünk épülő világ változott.
Fordította: Bayer Antal. Móra, 2017, 48 oldal, 2399 Ft
