"Az életünk visszafelé beleír" - Darvasi László író

szerző
Csáki Judit
publikálva
2009/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt mondja, rétegíró. A réteg viszont sokfélét olvashat tőle: novellát, tárcát, regényt. A Trapitit nemcsak a gyerekek szerették, a Könnymutatványosok legendáját leginkább a varázsos történetért bárki, aki olvasta. A legutóbbi nagyregény, a Virágzabálók meg nagyot készül szólni, erre határozott jelek mutatnak: Darvasi László könyve alatt "recseg-ropog az asztal".

Magyar Narancs: Megírta Szeged regényét a Virágzabálókban. Szép gesztus egy szegeditől.

Darvasi László: Soha nem voltam szegedi. De hosszú éveket éltem ott, és van egy erős viszonyom a hellyel, a hely szellemével. Egyébként biztos abban, hogy a Virágzabálók "Szeged-regény"?

MN: A helyek, dátumok, házak, üzletek mind "igazak", nem?

DL: A fikciós elemek erősen keverednek a valóságosakkal. Nem az érdekelt, hogy a regényben minden a valódi helyén legyen. Az érdekelt, hogy a dolgok saját helyükön legyenek.

MN: Sokfélét csinál - igaz, mind írói munka. Írt verset - aztán abbahagyta; máig ír tárcát, novellát, regényt és drámát. Ráadásul egyszerre. Nem kaotikus ez egy kicsit?

DL: Nem, mert mindegyik műfajnak megvan a helye és az ideje; ez kordában tartja az embert - nem lehet például összeomlani, mert leadás van.

MN: Viszont nem lehet belebújni a regényírásba sem, mert leadás van.

DL: Azt meg lehet tanulni, hogy az ember az adott időre - egy órára vagy kettőre - miképpen szálljon ki a regényből, és körmölje le az aktuális tárcáját. Rutin, fegyelem, figyelem, egyebek. És több időt nem szabad rászánni - ha ennyi idő alatt nem tudsz megírni egy tárcát, akkor ne írj tárcát.

MN: Az Élet és Irodalomban miért Szív Ernő néven jegyzi a tárcákat? Biztos mindenki megkérdezte már...

DL: Tényleg igen sokan... Napilapnál kezdtem újságot írni, ez, ugye, a Délmagyarország, ahová azóta is tárcázom, és mivel közben már irodalmi ambícióim is voltak, "védeni" akartam a nevemet; ezért írtam egy-két tárcát erről a Szív Ernőről, aki aztán megszületett, saját élete, személyisége lett. Van három könyve...

MN: Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy miért pont ez a név: Szív Ernő?

DL: Szív azért - legalábbis így magyarázta a húsz évvel ezelőtti Darvasi -, mert a szív mindig dolgozik, és végig vaksötétben. Ernő pedig Szép Ernőt idézi.

MN: Ezért lett Szép a családneve a Virágzabálók hőseinek?

DL: Nem, annak ehhez nincs köze. A regényben csak egyszerű nevekkel akartam dolgozni.

MN: Kár. Most oda egy elméletem. Pedig azt gondoltam, hogy Szép Ernő magának nagyon fontos.

DL: Az is. Erősen sajnálom például, hogy az Emberszag nincs benne úgy a köztudatban, mint ahogy megérdemelné.

MN: És ki fontos még az irodalomban?

DL: Az irodalomban az irodalom a fontos, a jó mondat, a rossz mondat, a napi penzum, a honorárium, a kétely, a regény első száz oldalának kihúzása, egyebek. Jó, sokat tanultam Mészöly Miklóstól - a Könnymutatványosok legendáján érződik a hatása, neki is ajánlottam a könyvet. De nem tudom, olvasta-e. Nagyon kemény tudott lenni azokkal, akikről azt gondolta, másfelé mennek, mint amerre ő jónak tartotta.

MN: Csalódást okozott neki?

DL: A Szív Ernővel?! ", hogyne! Merthogy aprózom, forgácsolom... "vó ujját Balassa Péter is rám emelte annak idején.

MN: De hiszen ez egy műfaj - és nagyon kevesen írnak tárcát.

DL: Mondom másképp: a tárcához végtére is író kell. Kiváló újságírók sem tudnak feltétlenül tárcát írni. Szerintem ez írói munka, és főleg az húsz-harminc éven vagy éppen az egész életen át művelni. Nekem a tárcázás színtiszta irodalmi ügyködés. Kis fényeskedés, de fényeskedés. Piciket ütögetünk a világ irdatlan pofáján, és tíz percig látszik a helye. És ha a Könnymutatványosok és a Virágzabálók mellett lesz még egy ilyesmi méretű regényem és hozzá néhány novelláskötet, akkor nincs ok a szomorúságra.

MN: Kosztolányi például meg tudott élni a tárcából meg a kritikából.

DL: Krúdy is így élt. Az írásból - és nem az íróságból.

MN: Maga is írásból él. Ha valaki adna havonta egymilliót, akkor csak regényt írna?

DL: Szerintem tárcát akkor is írnék. Tudja, mit? Valaki adjon havonta egymilliót, és meglátjuk. Ne higgye, hogy panaszkodom, én ugyanis jól érzem magam. Azt csinálom, amit a legjobban szeretek, írhatok. És ez most már így is marad.

MN: Filmet miért nem ír?

DL: A mozival valahogy nem volt szerencsém.

MN: És a színház?

DL: Nagy szerelem.

MN: Füst Milánt írt színpadra - biztos ő is kedves írója.

DL: A feleségem történetét, ezt a roppant fontos, huszadik századi regényünket nagyon szeretem. Ha nem magyarul írták volna meg, az egész világ ismerné. Tetszett volna nem magyarnak születni.

MN: Jut eszembe: számos könyve megjelent külföldön. Németországban elegáns kiadója van: a Suhrkamp. A Virágzabálókat fordítják már?

DL: Szó van róla, de biztosat nem tudok. A német megjelenést egyébként Katharina Raabénak köszönhetem, ő figyelt fel rám - azóta is ő a kinti szerkesztőm -, és eléggé példátlan módon novellákkal terelgetett be a német piacra, pedig arrafelé is a regényre esküsznek.

MN: Ez érdekes. Novellát kevesebben tudnak írni, mint regényt.

DL: De nem ez a szempont, hanem az, hogy az olvasók - és egyáltalán a piac, illetve a kiadók - idegenkednek a novellától. Regényt akarnak olvasni a népek. Már aki akar olvasni egyáltalán.

MN: Meg tudja ítélni, milyen a könyvei német fordítása?

DL: Nem. Olykor fölolvasok németül; és örülök, hogy a kritika sokat foglalkozott a könyveimmel. De rétegszerző lennék ott is, itthon is.

MN: És melyik rétegnek a szerzője? Mi az, hogy rétegszerző?

DL: Magyarországon az irodalmi siker egyfelől a média, másfelől a nők kezében van. Nem feltétlenül a magasan képzett nőkében, hanem általában azokéban, akik az irodalmat a hagyományos módon használják, vagyis álmodoznak, sírnak, vitatkoznak a könyvvel.

MN: A színházban is hasonlóképp van: a közönség döntő többsége nő. Mekkora réteg ez? A sok tízezres példányszámok ma már nemigen reálisak, ha irodalomról van szó.

DL: Ha jól tudom, Závada Jadvigája százezer eladott példány körül forgolódik. Ezért is leginkább a nők a felelősek. De hogy például Spiró Fogsága, nagyon örvendetes módon, miért hasított ki magának több tízezer olvasót, őszintén szólva rejtély. Az én eladási példányszámaim, hogy úgy mondjam, nagyon-nagyon szerények.

MN: A Trapiti igazán közönségsiker volt.

DL: Igen, esetemben ez a kivétel, a mesekönyv kilencezer példányban fogyott el eddig. Kellett hozzá megannyi iskolás fölolvasás, Gothár Péter kitűnő rendezése a Kolibriben és a sok kedves pedagógus.

MN: Pedig ezek szerint lehet tudni, mi kell az olvasónak, legalábbis annak a bizonyos nőnek, aki szeret álmodni...

DL: Írás közben nem szabad kifelé figyelni. Írás közben nincs olvasó. Írás közben írás van. A Virágzabálókban azt tekintettem a legnagyobb kihívásnak, hogy képes vagyok-e emberi arcokat, eleven figurákat teremteni; fel tudom-e eleveníteni az irodalom régi nagy hivatását, még a tizenkilencedik századból: hogy az olvasó érezhesse és láthassa azt a bizonyos embert, aki a papíron botladozik. Miközben maga a történet, illetve annak fordulatai számtalan kérdőjelet hagynak maguk után...

MN: Ezt nem értem tisztán. A Virágzabálók erősen mai regény; van nagy történet, eleven, sőt érzéki figurák, mégsem születhetett volna a tizenkilencedik században.

DL: Mert ez a bizonyos nagy történet - a három férfi és a nő, Klára sorsa, beleágyazva a tizenkilencedik századi Szeged és Bécs világába - úgy van megírva, mintha a reális tudásunk nagyszabású, s nem föltétlenül sötét, sőt, inkább színpompás árnyékát látnánk. Számos eseményt több szereplő is elmond, és persze nem ugyanúgy. A Virágzabálók nem "Szeged-regény", hanem Szeged alternativitásának a regénye.

MN: Ettől mi, olvasók is elbizonytalanodunk; ön legalább tudja, ki mond igazat?

DL: Vagy tudom, vagy nem. Nézze, engem mindig elkedvetlenít egy kicsit, amikor egyértelműen kiderül, ki a gyilkos. Jó, a klasszikus, nagy történeteknek van biztos tudásuk, morális és egzisztenciális alapvetésük - ezekkel el lehet játszani, meg lehet őket kérdőjelezni. És én mintha ezt csináltam volna. Barátkozzon csak egymással a reális és az irreális, a konstruktív és a dekonstruktív. És tényleg nem lehetett volna megírni a tizenkilencedik században; kellett hozzá például Akutagava - A vihar kapujában című novellájában is ugyanazt a történetet mondják el többen, a saját szemszögükből -, de kellett hozzá például Tarantino dramaturgiája is.

MN: Az örökös túl- és alulreflektáltságával, igen. Sokan emlegetik a Virágzabálókkal - de már a Könnymutatványosok legendájával - kapcsolatban is García Márquezt; az egyik kritikusa viszont cáfolja, hogy "mágikus realista" lennél, mondván: amikor mágikus, nem realista, és amikor realista, nem mágikus.

DL: Én a másnak feltehetően elképesztő eseményeket is igyekszem reálisként kezelni. Ez valóban nem esik a nehezemre. A Virágzabálók másik nagy tétje az volt, hogy a legerőteljesebb társadalmi konszenzussal bíró történelmi mítoszokkal, például 48 mítoszával mit tudok kezdeni. Nem kikezdeni akartam ezt a mítoszt, de a finomkodáshoz sem volt kedvem. Erősen kíváncsi voltam a 48 őszén, Kossuth látogatása után lezajló szegedi pogromban leölt zsidónak, szerbnek, magyar nemzetőr katonának a tekintetére. És akkor ezt a túlvilági fényt "fessük" a kokárdák, a nemzeti progresszió vívmányai vagy a Nemzeti dal hevülete mellé...

MN: Egy asszony és három férfi - ez négy fejezet, az ötödik pedig a Gilagóg vajdáé, aki a cigányaival épül be a történetbe. Ez a fejezet is annyira erős, mintha külön regény akart volna lenni.

DL: Pedig nem. Nyolc-tíz évvel ezelőtt szerettem volna egy cigányregényt írni. Egyébként hat évig dolgoztam a Virágzabálókon. Hat évvel ezelőtt a cigány szó egészen másképp hangzott, mint ma. Ha úgy tetszik, a regény és benne a cigányaim egészen tragikus módon élték meg ezt a változást. Semmi kétség, az élet, az életünk visszafelé beleír a könyvbe.

MN: Hogy lehet hat évig írni egy regényt? Mindennap gondol rá? Mi van meg belőle először? A sztori? A figurák?

DL: Nálam a történet alakulása az utolsó pillanatig kétséges. Talán Klárát láttam először a szereplők közül, igencsak homályosan. Aztán Szép Imrét, majd a cigányokat. És igen, a hat év alatt mindennap gondolok rá, bár előfordul, hogy egy-két hétig pihen az anyag. A Jelenkorban viszonylag hamar megjelent három nagyobb részlet, ám idővel ez a három fejezet kihullott a regényből. Mert bizony rengetegszer átírtam. Én ennyit szövegen még nem dolgoztam.

MN: Miért? Hogy pontos legyen például abban, hogy melyik virág ehető, vagy hogy mi is történt pontosan Szegeden a szabadságharc után?

DL: Nem; a munkának ez a része egyszerű: utána lehet nézni, és fájront. Az örökös-sokszoros újraírásban a bizonytalanságnak is van szerepe. Aztán rájövök, hogy a bizonytalanság milyen helyénvaló dolog. Létrehoztam egy nyitott, sokfelé mozgatható, folyamatosan alakuló poétikai struktúrát. Volt veszélyes pillanat is: azt gondoltam, életem végéig tudnám írni. Jelzem, nem volt kellemetlen érzés.

MN: Negyven és ötven között van: meg kellett írnia azt a bizonyos nagy művet. Rémes tudat lehet munka közben.

DL: Lassan jöttem rá, hogy az életem nagy története előtt állok. Nagy becsvágy is fűtött, nem tagadom, és persze a rengeteg félelem... De tudtam, muszáj türelmesnek, alázatosnak, és ha kell, kegyetlennek lennem. És munka közben egyszer csak megláttam azt is, mekkora anyag van a kezemben, milyen erőkkel küzdök, mekkora kulturális térben mozgok. És nem akartam úgy járni, mint Hemingway öreg halásza.

MN: Nehézzé válik ilyenkor a kérdés: és most?

DL: Hát... pánikszerűen máris elkezdtem egy újabb regényt. És sok más munka is vár: két félkész novelláskötet, egy harmadik Trapiti, egy színdarab, és várnak a tárcák, a Szív Ernő-füzetek. De persze regényt írni a legjobb írói feladat. Benne lenni egy nagy, kilátástalan, átláthatatlan, reménytelennek tetsző káoszban - hát ez hatalmas boldogság. Különben hogyan bírná az ember ennyi évig?

MN: A legtöbb író besorolható valamilyen irányzatba, van neki - vagy másoknak - valamiféle elmélete a saját írásművészetéről; önnél valahogy nem találni ilyesmit. Nincsen?

DL: Egyike azoknak, mondják rám, akik rehabilitálták a történetet, vagy legalábbis nagy a felelősségük a dologban. Azért ez erősen véleményes megállapítás. Mert például a Virágzabálók szüzséjét egy igen neves kritikus - az írás még nem jelent meg, de már olvastam - igyekezett a kritikájában összefoglalni. És aztán jelképesen széttárta a karját, sehogyan sem sikerül neki.

MN: Adott egy nő és három férfi, a férfiak mind a nőt szeretik, a nő pedig mindet szereti - és mégis mindenki boldogtalan. Jó előre kitalálta a boldogtalanság fordulatait?

DL: Nem, dehogy. A fordulatok szépen maguktól alakultak. De biztos, hogy olyan boldogtalan emberek ezek? Amikor írok, moziban vagyok: leírom, amit látok. Néha szólok a gépésznek, tekerjük vissza kicsit, vagy szólok a figuráimnak, bocs, ezt most játsszuk újra. Nem is terveztem megölni, egyszerre csak meghal nekem. Te jó isten, most mi legyen! Pofozgatom, te, figyelj, föl kellene ébredni, ez így nem jó. És aztán nem mindig sikerül feltámasztani. Az volt a lényeg, hogy maradjon mozgásban a történet, és minden esemény több oldalról mutatkozzon meg.

MN: A költőiség leple alatt olykor pofátlanul abszurd elemek is felbukkannak: Kócmadonna például egy elvetélt embrió fölnevelt változata, aki beszélni nem, csak énekelni tud. Ne már...

DL: Hát igen. Néha nem bírtam fegyelmezni magamat. De hát miért ne lehetne közöttünk az is, aki, szegény, valamilyen oknál fogva nem született meg?

szerző
Csáki Judit
publikálva
2009/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...