"Be kell rendezkedni valahogy" - Tóth Krisztina író

szerző
Markó Anita
publikálva
2015/29. (07. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Rendhagyó gyerekkönyve megjelenése után beszélgettünk kiheverhetetlen gyerekkorról, genetikáról és szabadságról, iróniáról és képviseleti költészetről, és hogy miért lenne elszomorító, ha újra fontosak lennének az írók.

Magyar Narancs: Most megjelent, Anyát megoperálták című könyvében egy kislány mesél édesanyja mellrákjának történetéről. Már kisgyerekkorban szembesülni kell a traumákkal?

Tóth Krisztina: Elsősorban nem terápiás könyvet akartam írni, hanem mesekönyvet. Nem az volt a cél, hogy azok vegyék kézbe, akik traumát akarnak feldolgozni. De felvetődik, hogy vajon olyan gyerekeknél is szóba kell-e hozni ezeket a témákat, akik egyébként nem találkoznának vele. Azt tapasztalom, hogy úgyis mindenfélét hallanak a gyerekek, fantáziálnak, és sokszor félelmetesebb az ismeretlen, mint az, amit elmagyaráznak nekik. Ez a könyv lehetőség, hogy a szülő beszéljen a betegségről.

MN: Mennyiben volt más megtalálni a hangot a mostani mesekönyvhöz?

TK: Az egyes szám első személyű prózai elbeszélő gyerekkönyvben más, eddig nem csináltam. Nagyon egyszerű volt, mert előttem volt egy kislány, aki a fiam csoporttársa volt annak idején az óvodában, és az ő anyukája so­káig küzdött ezzel a betegséggel. Nagyon világosan, érthetően beszéltek otthon erről, és azt láttam, hogy a gyerek nem tört össze, nem szorongott. Érdekes volt kívülről nézni, hogy az az anyuka milyen fantasztikusan csinálta ezt végig. A kislányom éppen annyi idős most, mint a fiam volt akkoriban, és arra gondoltam, kéne erről a témáról írni egy könyvet. Tíz-tizenöt éve szerintem nem lehetett volna előállni ezzel a magyar könyvpiacon, de azóta annyi klassz, szokatlan, érdekes dolog megjelent, hogy a szülők nyitottabbá váltak. Valamit szeretnék közbeszúrni, ha már az új könyvről beszélgetünk. Ismerem a lapnak azt a szép és nemes gyakorlatát, amelyik az elkészült interjút gondosan párosítja egy kritikával, amelyben két oldallal arrébb a szerzőt pofán rúgják (valójában legtöbbször már rögtön a következő oldalon – a szerk.). Jól bevált szerkesztési elv, nyilván növeli az olvasottságot, de érzésem szerint a szerkesztők túl gyakran, már-már kiszámíthatóan alkalmazzák. Ráadásul sok ifjú, névtelen recenzenssel hitetik el néhány pillanatra, hogy ők valakik, holott ahhoz azért ez kevés… Félre ne értsen, csak meg akartam önnel osztani ezt a megfigyelést, mindjárt az elején.

MN: Szokta mondani, hogy ön megfigyelő, kívülálló személyiség, így ír, dolgozik. De mennyit enged be a fikcióba a saját életéből?

TK: Az író személye érdektelen, felesleges ezt firtatni. Egyébként viszonylag keveset, ha azt nézzük, hogy ténylegesen mennyi a saját, megélt sztori a könyveimben. De ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mennyire érzem azonosnak magamat ezekkel a történetekkel, akkor természetesen nagyon is. Ilyen szempontból tökéletesen mindegy, kivel történtek meg, nem? Ha ilyennek gondolom a világot, mint amilyennek mutatom, akkor azonos vagyok a szereplőimmel. Az önéletírás engem hidegen hagy. Az érdekel, hogyan lehet megalkotni, hitelesen felépíteni egy történetet, hogy lehet hozzá szerkezetet, hangot találni. A naplóírás többnyire valami személyes mágia az idő, az elmúlás ellen. Gimnazista koromban próbálkoztam vele, de két héttel később már szégyelltem a bejegyzéseimet, és soha többé nem írtam ilyesmit. Engem a pillanatrögzítésnek ez a módja sose izgatott, nem a saját arcomat akarom tükröztetni, mert azt minek. Naplóírás helyett már tizenöt éve asztali naptárt használok, és a spiráljába egy madzagot is fűzök, hogy ha hazaérek, felakaszthassam… Nesze neked, okostelefon. Minden ebben van feljegyezve, és ezt tizenöt éve mindig elteszem. Érdekes visszalapozni, mert néhány év után az ember azt se tudja, ki az az X., akivel pirossal bekarikázva találkozni kellett – pedig akkor biztos marha fontos volt mindez. A lényeges események úgyis megmaradnak az emlékezetben, nem? Olyan ez, mint a facebookozás. Nem akarok én mindenre emlékezni, és dehogy akarom ezer emberrel tartani a kapcsolatot. Még azokkal sem tudom, akikkel kellene.

MN: Szövegeiben erősen megjelenik például a rendszerváltás előtti múlt feldolgozatlansága. Fontosnak tartja, hogy a társadalmi problémákkal foglalkozzon a kortárs irodalom?

TK: Távolságtartással kezelem azt az írói attitűdöt, amely szerint az írónak feladata, mi több, egyenesen kötelessége, hogy azok nevében beszéljen, akik helyzetük okán nem tudnak szólni. Ez mostanában gyakran elhangzik, és több bajom is van vele. A legfőbb az, hogy az ilyen típusú mondatokkal szépen visszatérünk a képviseleti költészethez, amit olyan finnyásan utasítottunk el a nyolcvanas években. Petri csak egy író foglalkozású személy akart lenni, Esterházy pedig azt mondta, az író nem népben és nemzetben gondolkodik. Értem én, hogy mitől vált hirtelen megint fontossá az irodalom és az író, és mit mondjak, nem örülök neki, hogy ilyen áron nyeri vissza jelentőségét az írott szó, de maradjunk abban, hogy én a személyes lelkiismeretem, a lelki egyensúlyom miatt tartom fontosnak, hogy megírjam ezeket a történeteket. Foglalkoztatnak, nyomasztanak, elkeserítenek, és ezért próbálok valami formát találni a tapasztalataimnak. Igyekszem végezni a munkámat.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A problémákkal való szembenézés, ez a megmutatás tud segíteni? Akár társadalmilag is?

TK: Őszintén: mit tudom én! Csak bízni tudok benne, hogy ezek a nyugtalanító történetek elindítnak valamit. De nekem feladatom ez nem lehet. Nyilván, ha rosszul érzem magam itt ma Magyarországon az adott pillanatban, akkor ezt a reménytelenséget és rossz közérzetet próbálom a történeteimben kondenzáltan közvetíteni. De nem az a célom, hogy dokumentáljak, hanem hogy valami magasabb értelemben nyomot hagyjak arról, amit láttam a Föld nevű bolygónak ebben a kis szegletében, ez alatt a rövid idő alatt.

MN: Ebből a reményvesztettségből van kilépés, mondjuk a humor vagy az abszurd által?

TK: Biztos, hogy van. A kortárs irodalomban a közelmúltig szinte kötelező pozíció volt az irónia, ami óhatatlanul valami távolságtartást feltételez. Nem véletlen szerintem, hogy a most induló szerzők más utakat keresnek. Az ironikus hangot keveslik, és igen, el is használódott kicsit, az abszurd sokkal adekvátabb. Nem is kell különösebb alkati fogékonyság, elég lejegyezni, amit látunk, és az már maga az abszurd. Sose hittem volna, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után megint a sorok között kezdünk olvasni, összekacsintunk. Téboly. Örkény ujjongana.

MN: Személyesen van ebből kimozdulás? A saját gyerekeit fel tudja készíteni erre a nyomasztó külvilágra?

TK: A nagyfiam tizenhét éves, már világosan lát mindent. A minap jött haza külföldről, cserediák volt. Átnézte a híreket, és azt mondta, na, visszajött az acsar­kodó félbalkánra. Ennek ellenére van valami töretlen optimizmus benne, képes vigyorogni a hülyeségeken, mintha nem a bőrünkre menne az egész. Rajta azt látom, hogy immúnis a hazugságokra, nehezen manipulálható, nem lehet szlogenekkel meghülyíteni. És a haverjait sem. Kétkedőek, egészségesen pimaszak, éles eszűek. Ha a tizenéveseknek legalább a fele ilyen, akkor lehetünk bizakodóbbak. Csak hát én már régebben élek, és emlékszem a
fiatalkoromra, arra az érzésre, hogy a világ megdermedt. A kislányom kapcsán sokat gondolkodtam az elkövetkezendő éveken. Ez egy bezáródó ország, szörnyű előítéletekkel, rasszizmussal. Ha nem ebben élnénk, lehetne röhögni is, de mivel ez a jövőnk, kicsit azért fáj, ha röhögök. Gyakran jut eszembe, hogy ha ő ebben nő fel, akkor sok mindenre fel kell majd készíteni, amivel egyebütt talán nem szembesülne. Igyekszünk elég magabiztos és öntudatos embert nevelni belőle ahhoz, hogy megvédhesse majd magát, ha szükséges.

MN: Sokaknak az a megoldása, hogy külföldön próbálnak szerencsét. Ön gondolt már erre?

TK: Többször volt olyan helyzet az életemben, amikor el tudtam volna menni, de soha meg nem fordult a fejemben. Én a magyar nyelvben lakom. Az emigránslétnek is vannak előnyei, ugyanakkor zárványként élni egy idegen nyelvű környezetben más írói stratégiákat, munka- és életstílust követel. Idegen nyelven meg sose tudnék írni. Ahhoz nagyon fiatalon kellett volna nyelvet váltani. Sokaknak sikerült, de rettenetes nehézségek árán. Ha a fél életem rámenne, akkor külföldön – nagy szerencsével – én lehetnék az a kis érdekes magyar nő, aki olyan ügyesen rakosgatja a mondatokat. Az meg, hogy a gyerekeim hol fognak élni, az ő döntésük lesz, ebbe nekem már valószínűleg nem lesz beleszólásom.

MN: Egy interjúban a lánya örökbefogadása kapcsán azt nyilatkozta, hogy az öröklődés, genetika fontosságában nem annyira hisz, lényegibb, hogy milyen családot alkot meg magának valaki. Nemcsak az Akváriumban, de
a novelláiban is visszatérő mo­tí­vum a kényszeres elszakadás a múltbeli rontott családképtől.

TK: És aztán, legalábbis a könyvemben, megcsinálják ugyanazt, amiből eredetileg ki akarnak szakadni. Iszonyú munkával felépítenek valamit a semmiből, aztán megismétlik a hibákat. Azért írok folyton erről, mert foglalkoztat, hogy mennyire lehet ezektől a hozott viselkedésmintáktól szabadulni, hogy elkerülhetők-e a sorsismétlések. Nem gondolom, hogy írói lét és civil lét elválna; az én életem az, amit írok. Ha nem leszek, az marad, amit írtam. Amikor azt gondoltam, hogy örökbe fogok fogadni egy gyereket, közben már gondolkodtam az Akvá­rium című regényen. A saját élet egyszerre civil és írói, ugyanabban a mederben tart, ugyanarra, vagyis nem válik szét élet és mű. A legszebb példa erre szerintem Opalka művészete. Világosabb pillanataimban látom, hogy ez lehetetlenség, de azért az olyan szép volna, ha az író tökéletesen beleélhetné, aztán bele is halhatná magát a műbe, nem? De nem én komponálok…

MN: Lehet szabadulni? Vagy mindig csak visszatérés van?

TK: Egy generáción belül nem lehet csodákat várni. Kicsit lehet az irányokon változtatni, azt igen, ha nagyon szerencsések és ügyesek vagyunk. Önmagában az ismétlődő mintázatok felismerése még nem segít. Az még engem nem tesz képessé rá, hogy másképp éljünk, mint a szüleink vagy a nagyszüleink. Az írás lehetőség a korrigálásra, ott nagyobb a mozgástér.

MN: Az emellett mindig felbukkanó otthontalanság, idegenségérzet hasonló módon bontható fel?

TK: Nem szeretnék pszichologizálni. Amikor csinálom a munkámat, otthon vagyok a világban. Én abban lakom, amit írok. Bizonyos értelemben az az én magán­életem. Egyszer valaki, aki szeretett engem, azt mondta, arra féltékeny, ami a fejemben van, hogy oda nincs bejárása. Közben meg az ember odakint is él, teszi a dolgát, és igyekszik építgetni az éle­tét. A barátnőm mindig idézte az angol mondást, hogy szép az, aki szépen él, beauty is as beauty does. Nem valami könnyű itt szépen élni, de mégis mind szépek akarunk lenni, nem? Be kell rendezkedni valahogy.

MN: A mesekönyvében gyerekek és szülők könnyen megbeszélik a problémákat. Ez a saját családjukban is működik?

TK: Biztos állati szépen hang­zana, hogy igen, de mint minden normális családban, nálunk is vannak konfliktusok. Mi sem tudunk mindig mindent megbeszélni; van úgy, hogy máshova toljuk át a feszültséget. De azért fontosnak tartom, hogy mindenről beszéljünk, mindig mindent el lehessen mondani. Hogy ne legyen titkolódzás. Nekem már annyit hazudtak az életemben. Nagyon félek a szerepkényszerektől, szerepelvárásoktól, a nemzedékeken át cipelt, betokozódott sérelmektől.

MN: Műveiben visszatérő motívum, hogy a gyerekkor emlékfoszlányai, traumái újra és újra felbukkannak. Van boldog gyerekkor?

TK: A boldog gyerekkor mítosza? Ha megkérdezem a barátaimat, mindenkinek rettenetes emlékei vannak. Egy gyerek még a legszeretőbb családban is borzasztóan kiszolgáltatott. A férjem kivételesen szerencsés, azt szokta mondani, hogy a mai napig a gyerekkorából merít erőt: ez ad biztonságérzetet, hogy a dolgokat meg lehet oldani, kézben lehet tartani. Én ezt nem ismerem. Akkor kezdtem el magamat komfortosabban érezni a világban, amikor megtaláltam azt, amivel foglalkozni szeretnék. Onnantól kezdve ez a szemlélődő, kívül­álló attitűd teljesen legitimmé vált. Addig inkább kényelmetlenül éreztem magam. Fiatal se szerettem lenni, mert olyan szörnyű kínokat okozott a szerelem, hogy ahhoz képest bármilyen testi szenvedés kutyafüle. Szerintem a szerelmi kínnál nincsen rettenetesebb, tényleg. Annyi mindennek van kiszolgáltatva az ember: először gyerekként a felnőtteknek, később a szenvedélyeinek, aztán meg a testének... De hogy válaszoljak, igenis nehéz gyereknek lenni. Egy izraeli barátunk mondta egy esküvőn, hogy a menyasszony legnagyobb hozománya a boldog gyerekkor. Az a múlt, amiből építkezni lehet.

szerző
Markó Anita
publikálva
2015/29. (07. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 8 grrr
    grrr
    2015. augusztus 02., 19:23
    Nagyon is igazad van hapci sonka.

    Nem köll bunkónak lenni.
    És hülyének se kéne.
    Vagy legalábbis nem ennyire.
    Na persze ha ragaszkodsz hozzá az más.
    Azt megértjük, elvégre nincs más választásod.
  2. 7 hapci
    hapci
    2015. augusztus 02., 18:07
    Bár én már ajánlottam anno, hogy kinyalhatod, de nem éltél a lehetőséggel. És tessék, itt az eredmény...

  3. 6 hapci
    hapci
    2015. augusztus 02., 18:03
    Keine Problem... Nem köll bunkónak lenni. Ennyi csak, ami ártatlan lényem sugallata - mi e nemben sajátja is azonképp - és a haza fényre derül.

  4. 5 grrr
    grrr
    2015. augusztus 02., 14:01
    Kedves hapci-kassai sonka, azt hittem már kiheverted!

  5. 4 hapci
    hapci
    2015. augusztus 01., szombat 22:43
    "Bunkó vagy Bugsy!" Ill. grrr...
  6. 3
    Kurta Viktor
    2015. augusztus 01., szombat 17:58
    "Ez egy bezáródó ország, szörnyű előítéletekkel, rasszizmussal."
    Vagyis ön szerint ez a Föld legszarabb helye, kedves Krisztina.
    Ezek szerint pl. Nigériában csodás a helyzet.
    Üdvözlöm önt és a kedves fiát.
  7. 2 hapci
    hapci
    2015. július 31., péntek 22:04
    "Bunkó vagy Bugsy!"

  8. 1
    Isaac Bóhner
    2015. július 31., péntek 16:15
    .."..."Szörnyű kínokat okozott a szerelem"..." mondád...


    MERT MÉG NEM RÚGTAK TÖKÖN :((((

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Díszlet vagy őrhely
Parlamenti bojkott?
Mártonffy Marcell teológus
A pokolról és az örök kárhozatról
Könyvmelléklet
Salman Rushdie-interjú, Sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...