Fotó: Sióréti Gábor
Magyar Narancs: Örkény István emléke nem csupán nagy íróként eleven, de népszerű, szellemes társasági emberként is. Az ön első Örkény-élménye az íróhoz vagy a társasági alakhoz fűződött?
Réz Pál: A társasági Örkény volt az első, akit az ötvenes évek elején megismertem, Déry Tiboréknál vendégeskedve. Ott találkoztam vele, ami annál is kevésbé meglepő, mert Déry lecsukásáig roppant szoros, a jelentős korkülönbséget áthidaló baráti kapcsolat volt kettejük között. Nagyon jó volt Istvánnal együtt lenni. Istvánnak kellett szólítani ugyanis, a Pista, Pisti megszólításokat nem szerette. Csodálom is, hogy utóbb Pisti a vérzivatarban lett az egyik darabjának a címe, s nem István a vérzivatarban. Remek anekdotái voltak, noha íróként többször is megfogalmazta, hogy a magyar irodalomban mennyire utálja, sőt nemzeti átoknak tartja az anekdotát. Az életben azonban pompás anekdotázó volt, s meg is volt hozzá a kellően gazdag és színes életanyaga. Mesélt a playboy ifjúkoráról, az első írói próbálkozásairól, a rajongott József Attiláról, aki alaposan átíratta vele a Szép Szóhoz benyújtott első írásait, a katonai pályafutásáról meg a lágeréletről. Ezek mind formás, csattanóra kihegyezett történetek voltak, valószínűleg sokat dolgozott, csiszolgatott rajtuk az újramesélések során. Amúgy is volt egy mondásunk akkoriban, már nem is tudom, hogy kitől: life is a poor story-teller.
MN: Az élet, a valóság gyatra elbeszélő. Somerset Maughamtól származik.
RP: Volt például egy elképesztő története az első házassága idejéből, amikor nem is teljesen megalapozatlanul féltékeny volt a feleségére. A tartalékos tiszti egyenruhájában - ez még a munkaszolgálat előtt volt - váratlanul feljött Pestre, hogy rajtakapja és egyúttal le is lője hűtlen hitvesét. De még előtte meglátogatta és beavatta a tervébe az unokahúgát, Zádor Ágit, aki azonban egy óvatlan pillanatban kilopta a pisztolytáskájából a fegyvert, s egy darab sajtot tett a helyére. Így amikor Örkény utóbb a fegyveréhez kapott, hogy lelője a hűtlen Flórát, egy darab pálpusztai sajtot rántott ki a pisztolytáskájából, s a féltékenységi dráma persze röhögésbe fulladt. Ugye, ez szinte olyan, mint egy egyperces, s a fene se tudja, hogy mit változtatott rajta Örkény a mesélések során! Talán annyit, hogy pálpusztai lett az a bizonyos sajt, mert az még ráadásul büdös is, s így attól csak még erősebb lett a sztori lezárása.
MN: Megismerkedésük éveiben Örkény az ugratásairól is híres volt. Az ötvenes évek első felében Karinthy Cinivel versenyben űzték a hecceket.
RP: Ez a másik dolog, amiért remek volt Örkénnyel együtt lenni: mindig pezsgett körülötte a levegő. Rengeteg viccet kitalált, néha egészen kegyetlenül mulatságosakat. S tette, tettük mindezt a legveszedelmesebb években: nagyokat röhögtünk, mert nagyokat féltünk, ahogy azt Szántó Piroska megfogalmazta. Örkény az ilyen viccekben egészen zseniális volt, s egyszer mondtam is neki, hogy Erdélyben az ilyen tréfákat, ugratásokat úgy nevezik, hogy "hekula". István, akit nagyon izgatott minden nyelvi apróság, nem ismerte ezt a kifejezést, de jól megjegyezte, mert évekkel később, amikor valahol összefutottunk, felemelte a mutatóujját, és csak ennyit mondott: hekula. Életeleme volt a játék, a tréfa, s ezekben a legnehezebb években nyilvánvalóan volt némi feszültség-levezető pótcselekvés is ezekben az ugratásokban, s utóbb ezt a fancsali világlátást sikerült átültetnie az írásaiba is. De hogy milyen ugratásokat eszelt ki, arra jó példa, hogy amikor 1962-ben egyszerre kapott Kossuth-díjat Vas István és a mára méltán elfeledett, harmadrangú pártköltő, Hidas Antal, akkor az amúgy még szilenciumát töltő, publikálási tilalommal sújtott Örkény írt egy levelet ezzel a szöveggel: Kedves Tóni, forró szeretettel gratulálok díjadhoz, nagyon megérdemelted már, s gondolom, hogy mennyire elszomorít, hogy ezzel a vacak polgári költővel, Vas Istvánnal egyszerre kerültél sorra, na de hát a díjosztásoknál mindig előfordulnak ilyen kellemetlenségek. Majd fogta ezt a levelet, és beletette egy Vas Istvánnak megcímzett borítékba, s elküldte neki, mintha csak tévedésből cserélte volna össze a leveleket. Vagy amikor 1954-ben Déry Tiborral úgy határoztak, hogy írnak közösen egy négykezes vidám regényt, s lehívtak minket, Abodyt (Abody Béla író, humorista - a szerk.), Vajda Miklóst és engem a Balatonra, hogy véleményezzük az addig elkészült regénykezdetet. Örkény félrehívott engem, s a lelkemre kötötte, hogy ha Déry a véleményemet kérdezi majd, hát mondjam el neki, hogy a szöveg pocsék, menthetetlen, s hogy a legjobb lenne azonnal abbahagyni az írását. Én ezt az esti tábortűznél meg is tettem, annál is könnyebb szívvel, mert a közös kísérlet (Három nap az Aranykagylóban) tényleg gyenge volt: Örkény villódzó humora egyszerűen nem illett össze Déry nehezebb, könnyed mulatságot nem kínáló stílusával. Déry persze kikelt magából, Örkény meg remekül mulatott, s aztán négyszemközt sietett megdicsérni, hogy milyen jól alakítottam a szerepemet. Alig akarta elhinni nekem, hogy nem a heccet viszem tovább, amikor váltig kitartottam a véleményem mellett. Utólag most mondhatnám azt, hogy a tények engem igazoltak: a regény félbemaradt, az elkészült részlet pedig tényleg sikerületlen.
MN: Íróilag ezek az esztendők komoly megpróbáltatást jelenthettek Örkény számára. Gondoljunk csak a szocialista realista típusregényre, a Házastársakra!
RP: Arról ő maga is jól tudta, hogy olvashatatlan. Előtte írt már egészen remek dolgokat, mint a szociografikus Lágerek népét vagy néhány igazán szép novellát, de hát az ötvenes évek mélyén ő is igazodott a követelményekhez. Azonban még ezekben az írásaiban is vannak értékek, ugyanis Örkényt mohón érdekelte a valóság, a parasztok, a munkások kisvilága. Hogyan megy haza hullafáradtan egy textilgyári munkásnő, hogyan főz vacsorát a családnak - egy sereg ilyen részletet találhatunk még a Házastársakban is. Egyébként ezeket a "burzsuj" írókat tényleg foglalkoztatta a paraszti és proletárlét, csak éppen hiába látogattak el falura vagy gyárba, rémesen kilógtak a közegből, s persze kiröhögték őket. Badacsonyban magam is tanúja voltam például, hogyan viselte magát egy ilyen helyzetben az arisztokratikus modorú, raccsoló Déry. Örkény nem, ő bele tudott helyezkedni az ilyen szituációkba, s remekül tudott megfigyelni, anyagot gyűjteni. Ide illik, hogy egyszer, 1956 táján az irodalmi élet egyik rettenetes figurája kiöntötte nekünk, Örkénynek és nekem a szívét, és csak sorolta a rémesebbnél rémesebb gaztetteit. Én az egyik különösen viszolyogtató részletnél nem álltam meg, és közbevetettem valami szemrehányásfélét, mire Örkény rögtön félrehívott és leszidott. Sohasem lesz író belőled, mondta, ilyenkor inkább bólogatni kell, hogy minél többet elmeséljen: ha elítéled, csak beléfojtod a történeteket.
MN: 1956-ot követően azután újabb komoly törést szenvedett Örkény pályafutása. Bár ha lehet ilyet mondani, íróként jól jött ki az elhallgattatás éveiből.
RP: Az 1956-os események alatt Örkény hozta-vitte Déryt a maga kis kocsiján, s miután 1957-ben Déryt letartóztatták, ő is tartott attól, hogy börtönbe kerülhet. Végül "csak" az irodalmi nyilvánosságból szorították ki, s egy gyógyszergyárban helyezkedett el. Arra emlékszem, hogy ezekben az években egyszer, amikor összetalálkoztunk, és beültünk a Lux presszóba a Frankel Leó utca sarkán, akkor mesélt arról, hogy ő azért változatlanul ír. Ide is adott nekem néhány novellát, amelyek között volt egy igazi remekmű, ami persze csak évekkel később jelenhetett meg: a Niagara Nagykávéház. Egyébként a nem sokkal később született és persze pazar egypercesek árnyékba borították Örkény teljes hosszúságú novelláit, amelyek között van vagy egy tucat nagyszerű írás: a politika és a pszichológia elegyítésével, amiben Örkény mindig egészen profi volt. Mint például a Rekviem című novellában, ahol a lecsukott férj szabaduló cellatársa, egy csenevész, előnytelen külsejű fiatalember felkeresi a feleséget, s a találkozásból nemi aktus lesz - mintegy a házaspár áttételes egyesülésének jegyében.
MN: A több év szilenciumot követően Örkény István nem is egyszerűen csak visszailleszkedett a magyar irodalmi életbe, de mondhatni mindjárt az élre is ugrott.
RP: Ennek egyetlenegy oka volt, éspedig az, hogy nagyon jókat írt. Remek dolgok gyűltek fel a fiókjában a gyógyszergyári évek során, s ez nagyon hatásosnak bizonyult - persze nem csupán a mennyiséget tekintve. Azután talán kicsit később jöttek sorban a darabok, amelyek előbb rendszerint kisregényként születtek meg, s természetesen az egypercesek: Örkény egész egyszerűen valamibe nagyon beletalált. A humor a teljes igazság - írta Karinthy Frigyes, s valahogy Örkénynek a humoron keresztül sikerült a 20. századi - és teszem hozzá: a mai - élet minden ambivalenciáját, kétlelkűségét, rettenetét belefogalmaznia ezekbe a legsikerültebb munkáiba. Az egyik legismertebb egyperces, a Budapest című, ami arról szól, hogy az atombomba ledobását követően pár héttel megjelenik egy romház falán a cédula: "Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné." Ugye, ez az örök újrakezdésről szól, ami ezen a tájékon különösen ismerős helyzet, s egyszer mondtam is Örkénynek, hogy ez a jó semleges nevű doktor Varsányiné te vagy. S ahogy Flaubert azt mondta, hogy "Madame Bovary c'est moi!", hát te meg nyugodtan elmondhatod, hogy "Madame Varsányi c'est moi!". Ez nagyon tetszett neki.
MN: Örkény írói népszerűsége jószerint töretlen, születési centenáriumán is olvassák, úgy lehet, sokkalta inkább, mint jó néhány jelentékeny kortársát.
RP: Alighanem tényleg többen olvassák ma őt, mint mondjuk Illyés Gyulát, Németh Lászlót vagy éppen Déry Tibort, s Örkény meg is érdemli ezt a népszerűséget. Ahogy megérdemli azt is, hogy Budapesten színház, méghozzá egy jó színház viseli a nevét, hiszen legalább két darabja, a Macskajáték és a Tóték remekül megél a színpadon, és mindig sikert arat. A darabjairól mi most kevesebbet is beszéltünk, elvégre ezek annyira ismertek, s még a világ színpadaira is eljutott közülük néhány. Egyébként ahogyan hadakozott az anekdota ellen, úgy kívánt Örkény látványosan szakítani a magyar drámai hagyománnyal, s legfőként Molnár Ferenccel. Pedig használta ő a molnári technikát is, csak épp a világlátása volt más, meg a valóság anyaga változott meg drasztikusan a 20. század második felére. De nem ilyenek lennének a darabjai, ha nem lett volna Molnár, és ez nagyon rendben van így. S ha már irodalmi elődökről beszélek, hát elmondom, hogy az áprilisi Holmiban mi is megemlékezünk majd Örkényről, s közölni fogjuk Hetényi Zsuzsa szlavista tanulmányát, aki a húszas-harmincas években alkotó szovjet Danyiil Harmsznál rátalált az egypercesek orosz változatára, amit Örkény természetesen nem ismerhetett, ahogyan nem ismerte Harmsz írásainak előképét, James Joyce epifániasorozatát sem. Maga Örkény egyébiránt talán komolyan gondolta, hogy szakíthat a hagyományokkal, s azt tartotta: az írónak és az olvasónak is radikálisan más és nehezebb a dolga a 20. században, mint volt a 19.-ben. Volt egy nagy példázata is erről, ami úgy szólt, hogy a régi írók a műveikben még építettek egy házat, vágtak bele ajtókat, ablakokat, kifestették, tettek rá tetőt és kéményt, a szobákba elhelyeztek egy-egy kályhát, jól befűtöttek, és a kéményen szépen bodorodott a füst. A 20. századi írók már csak a kéményt és a füstöt rajzolják a képre, vagy épp csupán egyedül a füstöt, s az olvasónak ebből kell visszakövetkeztetnie a házra. Ez nagyon frappáns, és tulajdonképpen igaz is. Meg nem is. Hiszen olykor maga Örkény is a nagy novelláiban igenis megépítette azt a bizonyos házat a kémény és a füst alá.
