A "gyerek" 14, amikor világgá megy - nevelődési regénybe illő korban vág hát neki a vadnyugatnak (a pontos idő 1847), de sem az út, sem az úton szembejövő emberanyag nem nevel. Mindkettő mással van elfoglalva: az út az úttal, az azon közlekedők pedig - Mexikóba átránduló szabadcsapatok és indiánt üldöző skalpvadászok, törvényesek és törvényen kívüliek - a nyereségvágyból elkövetett előrehaladással. Hosszú vándorlása során a gyerekre véren és mocskon túl semmi sem tapad, még csak arcot, nevet sem kap a szűnni nem akaró tűzkeresztségben. Tűrhetetlen állapot ez, különösen egy főhős számára, Cormac McCarthy 1985-ös regénye azonban másból sem áll, mint a klasszikus regényhősök számára tűrhetetlen állapotokból. Korából és vadnyugati helyzetéből kifolyólag, mint említettük már, nevelődési regény járna a gyereknek, a szerző azonban érzéketlen a korosztályos és műfaji járandóságokra, valamint nagy ívben tesz a művelt olvasó vadnyugattudatára is: a vándorútja során skalpvadászok közé keveredő gyerek nevelődési helyett túlélési regényt kap, a művelt olvasó pedig egy új vadnyugati nyelvet, mely nem igazodik az e tájon eddig használatban lévő leírásokhoz. A gyilkolva haladás és az elemekkel való szembeszegülés közös nyelve ez a központozást nélkülöző, katonásan közönyös tájleírás, melynek szenvtelen hömpölygése nem vet ki magából semmiféle embertelenséget.
Pedig a választék párját ritkítóan gazdag, a Mexikóban bandázó gyerek útja ugyanis válogatott kegyetlenkedésekkel van kikövezve. Az emberélet (és minden egyéb élet) kioltásában Holden bíró áll az élen, a skalpvadászok második embere, aki ugyancsak igényt tart a főhősnek kijáró megkülönböztetésre. Jelzői és hasonlatai javát McCarthy e világmagyarázó tömeggyilkos alakjának szenteli, aki derűs egykedvűséggel fogadja felsőbbrendűségét, és fegyverrel meg ékes szóval felügyeli a teremtést. ' a porondmester, a belső ember, az író bizalmasa, s mint ilyen fenyegető hatalmasságában is kissé tét nélküli figura, valahol félúton a metafora és a képregénygonosz között. Mellette Glanton, a történelemkönyvekben is felbukkanó bandavezér maga a földhözragadt praktikum, aki bandáját lázálomszerű tájképhasonlatok között vezeti, egy olyan világban "melynek geológiája nem kő s szikla hanem a rettenet". Hébe-hóba egy-egy pokoli műtárgy is színezi a vidéket: egy fa, melynek ágain halott csecsemők lógnak, vagy egy apacstáborból maradt csontmező.
Első olvasásra barokkos túlzásnak tűnik valamennyi, de a mindent átható erőszak hitele ezeket is beledolgozza a leírás szövetébe. Két vérengzés között mindig akadnak útszéli bölcsek is, kis hangszórók a vérzivatarban - elférnek a tájban, miért pont nekik ne lenne helyük a népek e nagy olvasztótégelyében. E híres (vér)edényben valóban nagy a keveredés: aki üldöz, egyben menekül is, amerikai, indián és mexikói lassan szétválaszthatatlan a véres forgatagban. A vérengzés nemzedéki élménnyé fajul, mely összeköt, s egymás eltakarítására kötelez. Alighanem egy nemzet születésénél asszisztálunk: így öltek eleink - húzhatnánk meg a kényelmes tanulságot, csakhogy McCarthy közszolgálati pokolbeszámolója, mely senki javára nem foglal állást, nem áll meg a vadnyugat határain. A Véres délköröknek valójában épp annyi köze van a vadnyugathoz, mint minden más színtérhez, ahol az emberanyag valaha is csődöt mondott.
Fordította: Bart István. Magvető, 2009, 541 oldal, 3990 Ft
