A profi életrajzíró, az angol irodalom legendás alakjaira (Morus, Dickens, Eliot) specializálódott Peter Ackroyd ezúttal egy újabb kultikus figurának eredt a nyomába. Vajon sikerülhet-e szépíróként irodalomtörténészekkel konkurálnia, továbbmegyek: valami eredetit és izgalmasat felfedeznie olyasvalakiről, akiről hiteles forrásból mondhatni csak az aláírása maradt ránk? Nem segít tehát ezer levél, interjú, memoár. Csak a művek és a majd' négyszáz évnyi szakirodalom. Halkan jegyzem meg, a művekkel is csínján kellene bánni: a 19-20. századi tudatos szerzői magatartáson edzett Ackroyd hajlamos elfeledkezni arról, hogy Shakespeare nemhogy nem szerkesztette saját műveit kiadásra, de kifejezetten ellenérdekelt lehetett azok megjelentetésében - ha közkinccsé váltak, a rivális társulatok is hozzájuthattak a szövegkönyvhöz, amelyet nem védett copyright.
Marad a szakirodalom. El kell ismerni, hogy Ackroyd "a téma iránti lelkesedés" következtében könyvtárnyi anyagon rágta át magát. Mégis, leginkább saját és más, nem is reneszánsz írók alkotási módszereiből kiindulva próbálja megérteni Shakespeare-t, az írót. Több helyütt megállapítja, hogy Shakespeare-nek jogászi kézírása van. (Visszatérünk a stílus szó eredeti jelentéséhez, az íróvesszőhöz?) "Moliére-hez hasonlóan ő is a színészi pálya kedvéért mond-hatott búcsút a jogi karriernek; Dickens írói fellépését is jogi tanulmányok előzték meg, Shakespeare életében sem lett volna meglepő egy hasonló fordulat." Schlegelre és Keatsre hivatkozva Shakespeare-ben a romantikus tiszta művészt látja. Ideje lenne végre beletörődni, hogy Shakespeare nem végzett egyetemet, és színházi szerzőként szerzett vagyont.
Ackroyd ismeri ugyan Greenblatt munkáit is, de ironikus megjegyzéseiből kitetszik, hogy szeretne elhatárolódni az újhistorizmus szemléletétől. Nem állítom, hogy az embert társadalmi lényként, akaratát érvényesítő szubjektumként kezelő szemlélet lehet az egyedül üdvözítő, mindenesetre az irodalmi és nem irodalmi műveket egyenrangúnak tekintő módszer célravezető lehet olyan esetben, ha életrajzi adatokra csak közvetett forrásokból következtethetünk. Bár szeretne, nem képes elszakadni a Greenblatt által tárgyalt kérdésektől (Shakespeare titkos katolikus háttere; iskolázott-sága és műveltsége; az ún. "elveszett évek"; a házasság és a szex), de képtelen nagyobb összefüggésekben szemlélni őket. Richard Fieldet például mint barátot említi (a Londonba érkező Shakespeare először talán nála szállt meg), de nem mint nyomdászt, akitől Greenblatt szerint Shakespeare az olvasmányait kölcsönözhette. Hasonlóképpen futólag említi a Leicester grófja által szervezett látványosságot, de elhallgatja, hogy ez miképp jelenik meg egy Shakespeare-műben. Emlegeti a "Káosz urát" (Lord of Misrule) mint a shakespeare-i bohóc előképét, de nem fejti ki, miképp függ össze a Rendetlenség ura a reneszánszban még élő ősi karneváli kultúrával.
Arra sem derül fény, hogy mi a különbség a bohóc (clown) és a bolond (fool) között. Az előbbi ugyanis az ún. természetes és jobbára falusi bunkónak tartott alak, aki a bolondhierarchiában is alatta állt az utóbbinak: az engedélyezett udvari tréfamesternek, a "mesterséges" bolondnak. (Az Ahogy tetszikben a Juci és Vili, illetve Próbakő közötti különbséget az utóbbi meg is fogalmazza.)
A nevek és adatok nem állnak össze érvekké, ami részben abból adódik, hogy nem témákhoz rendeli az ismereteit, hanem Shakespeare életútjának különböző állomásaihoz. Ezek egy színész-drámaíró esetében jobbára társulatok. A laikus olvasó
nehezített akadálypályán
kénytelen mozogni: színháztörténeti háttérismeretek nélkül az utalásokat nehéz kibogozni. Ráadásul a kilenc rész összesen 91 fejezet-re tagolódik, ami 91, ötletszerűen odabiggyesztett Shakespeare-idézetet jelent. Ackroyd gépiesen alkalmazza e formát, pedig a fejezetek témája és a címidézet között nehezen találni összefüggést: az "Időnk lelke tanítson gyorsaságra" cím például Londont jelöli.
A szerző közismertnek tekinti a Shakespeare-kortársak életműveit, jóllehet még egy művelt olvasó sem ismeri feltétlenül Shakespeare összes drámáját. Különösen, hogy a mostanában egyre népszerűbb kollaborációelméletek szerint a költő nem magányos zseniként dolgozott, hanem számos esetben társszerzőkkel-társszerzőként is. Az apokrifek esetében Ackroyd olyan műveket is shakespeare-inek vall, amelyeket a kritikai konszenzus nem, viszont meg sem említi, hogy épp 2005-ben került be egy újabb mű a kánonba: a magyarul is olvasható Morus-dráma. Érdekessége, hogy egy 147 sornyi betoldása valószínűleg Shakespeare saját kézírásában maradt ránk. (Ezt azért nehéz bizonyítani, mert más kézírását nem, csak hat, egymástól is eltérő aláírását ismerjük.)
Ackroyd tisztában van a társszerzőség gyakorlatával, de nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyja a darab "storyliner"-ét, "dialógusíró"-ját - hogy a nála gyakori filmes szóhasználatot idézzem -, és száz éve túlhaladott kritikusi módszerrel csak a Bárd soraira koncentrál. Az is érthetetlen, hogy miért datálja a darabot korábbra, mint épp a következő oldalon említett, e jelenet apropóját adó 1593-as londoni felkelés, miért nem említi, hogy Shakespeare kvázi dramaturgként tíz évvel később írt bele a már kész darabba. A következő félreértésre azonban végképp nem tudok magyarázatot adni: "Abban a jelenetben, amelyre Shakespeare >>kapott megbízástvárosban lévő idegenek ellen." Épp ellenkezőleg: Shakespeare-nél Morus Tamás éppen arra figyelmezteti az irracionalitásig hiszterizált tömeget, hogy ne keressen bűnbakot, hiszen ha a lázadás leverése után ne adj' isten száműzetésbe kényszerülnek, akkor ugyan melyik ország fogadja majd be őket?
Félrefordításról lenne szó? Csak a fordítás ismeretében nehéz eldönteni. Mindenesetre Ackroyd unter uns jellegű, az összefüggéseket homályban hagyó módszere félrevezethette a fordítót. Karáth Tamás kiváló fiatal anglista-középkorász, ám fordítóként nem egy esetben téved. "Újszülött ikerlányait, Hamnet és Judith Shakespeare-t 1585 februárjában keresztelték meg." Az angol szöveg ismerete nélkül is bárkinek feltűnhet, hogy a Hamnet név kísértetiesen emlékeztet a legendás dán királyfira, és hogy bizony a Hamlet név egy alakváltozata. Shakespeare-nek valóban ikrei születtek, de kétpetéjű, kétnemű ikrei: egy fiú és egy lány. Karáth láthatóan
küzd a színházi szakzsargonnal
is: az improvizációs "téma" ("theme") nem motívum, amire a színészek jelenetet, hanem egy szó, amire verset rögtönöztek. Az előadásoknak nem "forgatókönyvük", hanem szövegkönyvük volt-van. A társulatok kapcsán "színpadi rendezőt" említ, pedig valószínűleg színpadmesterre gondol, "részes" és "bérelt" színészekről beszél "részvényes" és egy adott produkcióra szerződött, meghívott vendégszínész helyett, "főszínész" sincs, csak vezető színész. A "begyűjtők" szó az 1950-es évek padlássöprögetéseit idézi, pedig csak beléptidíj-szedőkről van szó. (A jegy későbbi vívmány.)
Úgy vélem, ha a kiadásnak nemcsak jól dolgozó korrektora lett volna (talán két-három tördelési hibát ha találtam), hanem szakértő szerkesztője is, akkor a leiter-jakabok és a terminológiai hibák elkerülhetőek lettek volna. Sőt az Ackroyd által kifejtetlenül hagyott adatokat is meg lehetett volna világítani egy-egy szerkesztői jegyzetben. Végül is az ismeretlen szerkesztői akarat a visszafogottabb Shakespeare - The Biography címet Tetszés volt célomra változtatta. Shakespeare-é, Ackroydé vagy a kiadóé?
Partvonal Könyvkiadó, 2005, 554 oldal, 3999 Ft
