Elsüllyedt szerzők III.

James Dean és a fényes szelek

Rubin Szilárd
szerző
Keresztesi József
publikálva
2006/29. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A sorozatcím nem feltétlenül méltányos Rubin Szilárddal szemben. Élő, bár régóta nem publikáló szerzőről van szó, akinek fő művét, a Csirkejátékot 2004-ben jelentette meg újra a Magvető Kiadó. Más-felől a regény mindig is a kevesek könyve maradt, a magyar irodalom tetszhalottja, így hát mégiscsak szerepeltetni illik a Kádár-korszak méltatlanul mellőzött műveinek a sorában. A Csirkejátékra jelentős olvasók hívják föl a figyelmet újra és újra, ám - személyes tapasztalataim szerint - a szakma nagy része is pusztán csak hallott róla, olvasni viszont nem olvasta. Rubin Szilárd műve nem kapott helyet a magyar próza kánonjaiban. Ahogy mondani szokás, annál rosszabb a kánonoknak.

Az 1927-es születésű Rubin lírikusként kezdte a pályáját, a háború után indult nemzedék, Pilinszky, Nemes Nagy, Lakatos István, Rába György és Szabó Magda pályatársaként. Modernista érzékenység és némi dekadens nosztalgia jellemzi a Magyarokban, a Sorsunkban és az Újholdban megjelent költeményeit. A költői pálya azonban az 1948-as fordulattal megszakad, és ettől fogva a próza válik az életmű meghatározó terepévé. Rubin regényíróvá válik, ráadásul szocialista realista regényíróvá: az ötvenes években két önálló kötetben megjelenő családregény (Földobott kő, 1952, Szélvert porták, 1956) a tizenkilencedik század végétől egészen 1946-ig követi nyomon egy mohácsi család sorsát, élettörténetét. Rubin Szilárd a nyilvánvaló politikai kompromisszum ellenére igyekszik kibújni a szocreál sematikus kötöttségei alól. Nem pusztán arról van szó, hogy a két kötet - Galsai Pongrác szellemes megfigyelésével - "a múlttal leszámoló szocreál, s a múltba felejtkező biedermeieres romantika hibrid terméke", ahol

az osztályharcos nagyjelenetek

remekbe szabott lírai leírásokkal, az antivilágot illető megértő szimpátiával vagy éppen a legolcsóbb kalandregényekbe illő, hajmeresztő fordulatokkal váltakoznak. Rubin bizonyos pontokon politikailag kényes elemeket is belesző a művébe, főként a második kötetbe, és meglehetősen szabad játékteret hagy magának a nemi szerepekkel kapcsolatban is. A háborúból hazatérő hős például a budapesti rokonoknál megszállva úgy vesz elégtételt az egykor édesanyján esett sérelmeken, hogy magáévá teszi osztályellenség mostohanagynénjét - ráadásul a figyelmes olvasó, ha utánaszámol, rádöbbenhet, hogy mindez 1945. április 4. éjszakáján történik! Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Rubin életművének újrafelfedezése a társadalmi nemi szerepek vizsgálatán keresztül következhet majd be.

A két korai Rubin-regény mégsem jó könyv, és leginkább az irodalomtörténész érdeklődésére tarthat számot, csakúgy, mint a szerző 1953-ban megjelent sztálinista ponyvafüzete, a Partizánok a szigeten. A filmgyárnál és később a Rakéta Regényújságnál munkát vállaló Rubin egyébként is nagy kedvvel mozog populáris műfajokban: 1973-ban az Albatrosz Könyvek sorozatban jelenik meg a Mulatság a farkasveremben című bűnügyi regénye, amely, ha az olvasó túlteszi magát azon az apróságon, hogy a nyomozást egy elhárítótiszt végzi jóravaló, géppisztolyos munkásőrök támogatásával, végső soron igen jó kis krimi.

Az opus magnum azonban kétségkívül az 1963-as megjelenésű Csirkejáték. A regény annak idején nem keltett különösebb kritikai figyelmet, az 1981-es második kiadást követően Földényi F. László írása viszont már éles, egzisztencialista indíttatású kérdéseket vet föl: a regény hősének amorális látásmódja "idegen az elmúlt évtizedek magyar prózájától; a Csirkejáték olyannyira elkötelezett, hogy a művet olvasva felmerül a kétség: valóban a hatvanas években keletkezett ez a könyv; más magyar regények szomszédságában?" Esterházy Péter 1997-ben "botlik bele" a regénybe, és hasonló megállapításra jut: "elsőre szinte elképzelhetetlennek tűnt ez a könyv ott, abban a zord évben; olyan lehetett, akár egy meteor vagy egy marslakó. (...) Ritka magyar nyelven az én rosszának ez a figyelmes vizsgálata; az érzelmesség, a meghatódottság hiánya, a szenvtelen érdeklődés hideg tüze, valami puszta vagy pucér vagy pogány tekintet, nem objektív, de közvetlen, leplezetlen; ritka."

Mivel válthatta ki a Csirkejáték ezt a felfedező döbbenetet?

A könyv első pillantásra korrajzzal variált love story, Till - Angyal Attila -, a pályakezdő író önpusztító szerelmének története a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Míg kedvese, a deklasszálódott nemesi családból származó

Carletter Orsolya

igyekszik megragadni az új rezsim nyújtotta kapaszkodókat, Tillt ok nélküli lázadása egyre kilátástalanabb és kínosabb helyzetekbe sodorja, egészen a szerelmi kapcsolat eszement lerombolásáig.

Till elbeszélése az emlékezet munkájaként tárja föl a történéseket, melyek mélyén, a botrányok sorozatán túl húzódik meg az igazán súlyos kérdés: "Úgy rémlett, nyomon vagyok: az emlék megfejti ürességem és közönyöm titkát." Ez az üresség és közöny valóban a nagy modernista lázadókkal teszi rokonná Till figuráját. Teljesen páratlan a korabeli magyar irodalomban, hogy az ötvenes évek diktatúrája a regény világának mindössze a hátterét, mintegy a keretfeltételeit teremti meg, miközben a Csirkejáték egészében mintha felette lebegne mindennek. Egyáltalán nem apolitikus könyv, ám ennek ellenére, ha úgy tetszik, nem a diktatúra elnyomorító hatásáról, nem a Rákosi-korszakról "szól". Till démonait nem a pártbizottság delegálja, hanem belülről, a maguk jogán kelnek életre.

Dekadencia, ok nélküli lázadás, ötvenes évek - az egyik lehetséges minta, bármilyen hajmeresztőnek tűnik is a párhuzam, James Dean. A Rubin műveit mélyen jellemző filmszerű látásmódra Réz Pál hívta fel a figyelmemet, illetve arra is, hogy a regény címadó motívuma, a csirkejáték összefüggésben állhat az 1955-ös Ok nélkül lázadó című Dean-klasszikus chicken runjával. Rubin Szilárd filmes kapcsolatain keresztül elvileg ismerhette Dean híres jelenetét, ahol

a szakadék felé száguldó

autóból kell kiugrani, lehetőleg minél később. Az veszít, aki hamarabb ugrik: ő lesz a gyáva csirke. Rubin regényében a "csirkejátékot" szintén amerikai fiatalok szórakozásaként említik, csak itt éppen a sínen állva, a robogó mozdony elől kell elugrani az utolsó utáni pillanatban.

A motívum egyaránt megjelenik politikai és egzisztenciális összefüggésben is. A fiatal költők-kritikusok arról beszélgetnek szilveszter éjjel, hogy előbb-utóbb a párt irányvonalát kell követnie mindannyiuknak: a szép, de kiadhatatlan versek helyett, "ha boldogulni akarunk, másképp kell írni. Ez az egész nem más, mint időhúzás." Erre érkezik Till válasza: "Tudom. Amerikában úgy nevezik, hogy csirkejáték." Till meg is teszi a magáét, megírja a maga politikai lektűrjét, de az érvényesülés nem igazán érdekli. A regény híres, sokat idézett mondata, amelyben a főhős a saját tükörképét kommentálja, így hangzik: "Elnéztem a feszült és sápadt arcot, egy megkésett, fonák Julien Sorel arcát, akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához."

A "csirkejáték" motívuma később a hisztérikus szerelmi viszony képeként bukkan föl: a regény hőseit a sínen csókolózó szerelmespárként emlegeti az egyik szereplő. A Csirkejáték mintha negatív szerelmes regény volna: a boldogság idilli pillanataival indul, hogy aztán megalázó helyzetek sorozatává váljon, melyek örvényként húzzák egyre mélyebbre Tillt. Mindig van rosszabb, mindig létezik újabb stáció. Az egyik fejezet például annyira szégyenteljes botránnyal zárul, hogy az olvasó azt feltételezné, innen nincs tovább, ezek után vége is szakadt a jegyesi kapcsolatnak - ehhez képest a következő fejezet ezzel a felütéssel indul: "A zebegényi üdülő szobájában, este tízkor háromszor pofon vágtam a feleségemet. Nem voltak erős ütések, de a harmadik az orrát találta."

Nem, Till életének csapdájából nem lehet pusztán egy-két botrány árán kikeveredni. A könyv szerkezete valamiféle önanalízist rajzol ki, ahol nem egyetlen traumatikus esemény felfejtése, hanem maga az emlékezés folyamata vezethet el valamiféle magyarázathoz. A feloldást hozó momentum az a múltdarab lesz, amely egyetlen szállal sem kötődik Orsolyához: az őrfűi kastélyban töltött négy gyermekkori nyár emléke. A menekülést annak a saját titoknak a megléte biztosítja, amely mozdíthatatlanul a múltba ágyazódott, és immár egyetlen eleme sem kapcsolódik a jelenhez: "Orsolya eltűnt, s én még egyre ott álltam az őrfűi fasorban, és nem éreztem sem bánkódást, sem elhagyottságot. Itt, s hogy éppen itt arattam ebben a kilátástalan harcban egyetlen győzelmemet, fölébresztette a reményt, hogy egyszer, ha nagyon sokára is, békében élhetek nemcsak vele, de halottaimmal is: békében önmagammal."

A könyv azonban nem itt zárul, a befejezése kegyetlenebb és vigasztalanabb. Orsolyát húsz év múlva az ulánbátori katonai attasé feleségeként látjuk viszont: az ő sorsához képest Bovaryné és Anna Karenina még olcsón megúszta. Ám a külföldről hazatérő Till sem kevésbé magányos és elesett: a repülőtér várócsarnokának "mauzóleumi csendjéből" kilépve a Tiszalux-neonhirdetés pislog rá a regény záróképében. Rubin prózája magával ragadó, finoman szerkesztett munka, amely ravasz arányérzékkel adagolja az önsajnálatot és a hisztérikus dühöt. A sodrásából máig sem vesztett semmit. Mindehhez pedig páratlanul erős atmoszférateremtő képesség járul, elég, ha felütjük a könyvet a legelején: "Megálltam a holdvilágos pécsi utcán. Mögöttem a Hullám-fürdő kőfala: éreztem a frissen megtöltött medencék illatát. Az uszodából hűvösség dőlt az éjszakába. Egy lélek se járt. A közeli fának támaszkodtam, s néztem az alvó utcát. Csend volt, az üres úttesten foszforeszkált a homokos biciklinyom."

És így tovább. Egyszerre vad és szentimentális, feszes ritmusú, hatásos ellenpontozásokkal felépített regény a Csirkejáték. És félig-meddig elfeledett könyv, amire, bevallom, máig sem találtam ésszerű magyarázatot, ha csak azt nem, hogy az irodalmi sikerhez elengedhetetlen a folytonos jelenlét, hogy a ritkán publikáló, és visszavonult életet élő szerzőket hamar kitakarják a képből a szorgosabb pályatársak. Annak idején állítólag terveztek filmet készíteni belőle, és ez nyilván nagyban változtatott volna a képen; a hatvanas évek nagy magyar James Dean-mozija benne rejlett az anyagban (és talán nem véletlenül juthat az eszünkbe itt Zbigniew Cybulski alakja a Hamu és gyémántból). Legyen hát elég annyi, hogy a Csirkejáték mesteri kisregény, mi több, éppenséggel akár kultuszkönyv is válhatna belőle - aki nem hiszi, bátran utánajárhat.

Rubin Szilárd mindmáig utolsó kötete, az 1985-ös Római Egyes szintén a visszaemlékezés folyamatára épülő kisregény, mely több tekintetben az előző kötet továbbírásának tekinthető. Itt is egy elfuserált szerelmi kapcsolat ürügyén bomlik ki a vakvágányra futó és vigaszát a távoli múltból merítő élet monológja. A hasonló lelki konstelláció ugyancsak erőteljes atmoszférájú, bár a Csirkejátéknál talán valamivel takarékosabbra húzott, kevésbé tágas ívű kisregényt eredményez. Az itt felbukkanó Martinszky alakjában nem nehéz ráismerni Pilinszky Jánosra, Rubin Szilárd barátjára - Rubin egyébként is kedveli kulcsregény eljárását, és egy-egy regényfigurán keresztül finom portrékat fest létező személyekről. S bár nem túl elegáns eljárás tekintélyérvek mögé bújni, de nem állom meg megemlíteni, hogy Pilinszky János egy beszélgetésében Németh László és Ottlik mellett a számára legfontosabb prózaírók között említi Rubint - nyilván pontosan felismerve ennek a prózának az egzisztenciális indíttatását, az elárvult ember birkózását saját természetének sötét oldalával.

A Római Egyes egyik jelenetében Pilinszky-Martinszky egy fényképet mutat a regény hősének, "egy kisfiú fényképét, amelyet valamelyik paraguayi falu utcáján csinált a szépségében is fenyegető arcú gyerekről". Egy szempillantás múlva érkezik a válasz, ki látható a képen: "Az ötéves Heathcliff." Az Üvöltő szelek hőse a Római Egyes titkos kulcsfigurája, aki Pilinszky számára is a legfontosabb, legnagyobb terheket hordozó regényhősök egyike. Ám most inkább a paraguayi helyszínre hívnám föl a figyelmet. A Római Egyesben szerepel egy másik fotó is, amelyen a tizenhetedik század elején létesített paraguayi jezsuita állam barokk építményeinek romjai láthatók az őserdő közepén - annak az indián mintaállamnak az emlékei, melyet később a világi gyarmatosító hatalmak szüntettek meg. A paraguayi kisfiú otthontalanságába ilyenformán beleszövődik az árvaságnak mint

a paradicsom elveszítésének,

a kiűzettetésnek a Pilinszky költészetére oly jellemző motívuma. Ugyanez a téma anekdotaként fölbukkan Rubin Szilárd Artúrka című novellájában is: egy tizenkilencedik századi expedíció résztvevői leesett állal hallgatják, amint az amazonasi őserdők mélyén az indiánok egy tizennyolcadik századi olasz opera tenorszólóját éneklik.

Szívesen gondolok ezekre a képekre úgy, mint a Rubin-próza társtalanságának szimbólumaira. Barokk emlékek a dzsungel kellős közepén, meteor vagy marslakó: teljességgel váratlan, semmiből nem következő teljesítmény az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. Rubin Szilárd, akárcsak regényhőse, a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához, ám egyáltalán nem hiszem, hogy rosszul döntött volna.

szerző
Keresztesi József
publikálva
2006/29. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Legfrissebb Narancs

Feláldozható bábuk
Tűzszerésztragédia
A Kreml parancsára
Orosz doppingbotrány
Elveszíti ügyészségjellegét
Polték és Matolcsyék
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...