Mindenekelőtt gyorsan az adatok. Az 1891-ben Celldömölkön, zsidó családban született Németh Andor költőnek, eleinte enyhén nyugatosnak, aztán avantgardistának indult; a Kassák lapjaiban megjelent versei közt vannak igen sajátos hangúak, de valódi eredetiség csak ritkán csillan fel bennük. Első (egyben utolsó) színpadi műve, a Veronika tükre (1913) a modern magyar színház egyik fontos kísérlete. Sikere van, de itt következik a pálya első, bizonyos fokig kiheverhetetlen törése. A fiatalembert Párizsban magával sodorja a világháború: mint kémgyanús "boche-t" internálják, nagyjából öt évet tölt különféle táborokban; a történet legjelentősebb irodalmi feldolgozása Kuncz Aladár Fekete kolostor című regénye. Szabadulása után halogatja a hazatérést; a Tanácsköztársaság bécsi követségén dolgozik, majd a bukás után a Bécsi Magyar Újság állandó munkatársa, innen Berlinbe megy tudósítónak, aztán megint vissza Bécsbe. 1926-ban, az osztrák fővárosban tanuló József Attila sürgetésére jön ismét Budapestre, ekkor a Toll, később az Újság vezető szerzője lesz, kritikai működése kiteljesedik, és noha megrendelésre ír pár történelmi regényt, szépirodalmi működése kissé háttérbe szorul, verstermése megritkul. 1939 nyarán ismét Franciaországba utazik, azt remélve, hogy itt várhatja ki a fenyegető újabb háború végét. De a történelem megint becsapja, ismét egy világháború kellős közepébe kerül, megint külföldön. Ám ezúttal elkerüli az internálást, viszonylagos védettségben Dél-Franciaországban, a Marseille melletti Cassisban, később Montauban-ban él; sokat dolgozik, megírja első József Attila-könyvét, valamint Kafka ou la mystére juif címen az első, magyar szerző tollából származó Kafka-monográfiát. A kötet 1947-ben jelenik meg Párizsban, magyar kiadása mindmáig nincs. A háború után a francia fővárosban sok lehetőség várja, többek közt Arthur Koestler igyekszik rábeszélni, hogy maradjon Párizsban, hiszen pontosan tudja, mi jön a szovjetek által megszállt országban. De ezúttal nem halogat; elsősorban a szociáldemokraták hívására 1947-ben hazatér, de mégis egy kommunista lapnak, a Csillagnak lesz a főszerkesztője. Persze Rákosi diktatúrájában nincs helye, a laptól kirúgják, megalázzák, szinte nyomorog. A betű mestere című, Misztótfalusi Kis Miklósról szóló, csak halála után kiadott regényében a saját, megcsalatott sorsát is ábrázolja. Ekkor írja meg önéletrajzát, mely teljes terjedelmében mindmáig publikálatlan. 1953-ban hal meg, elfeledetten.
Bábáskodó mellékbolygó
"Jobban szeretett olvasni, mint írni" - írta róla nagy barátja, Déry Tibor. Szinte tökéletes jellemzés, amely egyben igényt tart arra is, hogy részben feltárja Németh Andor lelki alkatának lényegét. És egyidejűleg választ adjon részleges (szép)irodalmi sikertelenségére. Másik barátja, Koestler inkább a lustaságot jelöli meg. "Németh volt a leginkább barokk személyiség, akivel valaha találkoztam. (...) Az volt a tragédiája, hogy orvosolhatatlan lustasága, a maga elé állított túlságosan magas mérce és az ismertség iránti teljes közönye következtében soha egyetlenegy regényét sem fejezte be." De Németh Andor nem volt lusta, vagy legalábbis nem a szó köznapi értelmében élt resten. Ha az lett volna, nem fordít és ír annyi regényt, nem ír annyi kritikát. Inkább a Koestler által másodikként megjelölt ok lehet a találó: mivel barátai műveit érettebbnek, mélyebbnek érezte a magáéinál, megmaradt a kísérletezésnél vagy a tervezgetésnél. Vagy annál, hogy mintegy bábaként legyen jelen a barátai műveinél. Köztudott, hogy nem egy fontos József Attila-vers született az ő közvetlen ösztönzésére, és mára azt is feltárták, hogy a harmincas évek elején ő adta kezébe a költőnek az akkor még alig ismert Franz Kafka műveit; a bűn nélküli bűnt, az ártatlan, ugyanakkor önmagát mégis bűnösnek érző és valló ember dialektikáját taglaló kései József Attila-versek csak így érthetők meg a maguk teljességében. Alkatának megfelelően Németh Andor a kritikát sem tekintette puszta hideg műbírálatnak vagy részvétlen ítélethirdetésnek. Idézzük fel ezzel kapcsolatban egy fontos 1937-es, éppen József Attilával vitázó tanulmányát: "A kritikus, már az olyan, amilyenre gondolunk, introvertált költő, negatív költő." Ez még csak részben megy túl a szokásos és talán meglehetősen félrevezető értelmezésen, miszerint a kritikus elvetélt művész. A folytatás mélyebben szánt: "A kritikus tevékenysége megelőzi a kritikát, nem merül ki az írásaiban. A négyszemközt elhangzott szó, a buzdítás, intés, ujjmutatás jobb szolgálatot tesz a költőnek s ezzel a költészetnek, mint a legsikerültebb recenzió. Itt, a költőkkel való közvetlen érintkezésben fejti ki kritikusi hivatását s tisztét a legintenzívebben, mikor az alakulóban levő művek sorsát determinálja, mikor bábáskodik." Németh Andor tehát tudatosan vállalta a bába szerepét, és ez sem kedvez az önálló művészi tevékenységnek, hiszen részben lemondást jelent az autonómiáról. Az irodalmi-szellemi érintkezésben amolyan mellékbolygóként viselkedett, nagy barátainak hagyta a Nap szerepét - mindenekelőtt Déry Tibor, József Attila, Arthur Koestler és Kuncz Aladár nevét kell megemlíteni. És még valakit, a 20. századi magyar irodalom legkevésbé comme il faut zsenijét, aki - kissé hasonlóan Németh Andorhoz - csak részben vagy a megszokott sémáktól erősen eltérően alkotta meg a képességeihez méltó életművét.
Bolond vagy költő?
Karinthyról van szó, akinek az Egy foglalt páholy története című, könyvalakban 1942-ben publikált regényében állított szép emléket Németh Andor.
Noha elsősorban Karinthyról szól, a regény erősen önéletrajzi jellegű. A főhős, Jámbor Gyula egyértelműen Németh Andor alakmása, és a regény nagy tétje és témája az önazonosság megtalálása. Jámbor, miután hosszú külföldi útjáról hazatér, szerep és elhivatás nélkül cselleng a budapesti irodalmi életben, éli furcsán gyökértelen életét a Beleznai (azaz Hadik) kávéházban. Ott fölszedett szeretője, Giza a regény elején nem tudja eldönteni, hogy Jámbor bolond vagy költő. Jámbor az első lehetőséget határozottan elutasítja: "A bolondsághoz bátorság kell, kitartás, következetesség, én pedig javíthatatlanul gyáva vagyok. A bolond személyiség, én nem vagyok az. Nincsenek szándékaim, tehát nincsen személyiségem sem. Puha vagyok, befolyásolható, hajlítható." Kicsit kesernyés, önironikus, talán némiképp öntetszelgő is, de mindenképpen találó önjellemzés. Végül Giza - talán az egyszerűség kedvéért - abban marad, hogy Jámbor költő. És ezt a kávéházi társaság, sőt maga a főhős is elfogadja, noha Jámbor egyetlen verset sem ír a regényidőben. De a költő persze nem foglalkozás vagy hivatás ebben a közegben, hanem mintegy életforma, életstílus, szellemi alkat, magatartás, világszemlélet. Olyan létezésgyakorlat, amelyhez nem feltétlenül tartoznak hozzá a megírt és publikált versek. Ahogy Déry írja: "a kávéház klasszikus pesti füstfelhőzetében a legsüketebb tőzsdeügynök is meghallotta Pegazusa nyerítését, hát még az akkoriban még irodalomra is figyelő szüzek, az érett asszonyokról nem is beszélve".
Van azért egy publikált része is Németh Andor lírikusi tevékenységének. Költőként bizonyosan nem tartozik a különösebben eredeti alkotók közé, már legelső munkáiban mintákat követett (elsősorban a Holnap antológia lírikusait, legkivált talán Juhász Gyulát, és dicséretére legyen mondva, hogy a legkönnyebben utánozhatót, de éppen ezért utánozhatatlant, azaz Adyt nem). Később Apollinaire követője, aztán Kassák, Füst Milán művészete, valamint Illyés első két kötete és a nálunk lírikusként sajnálatosan alábecsült Karinthy befolyásolja komolyan a szabad verset író (ezt olykor furcsán ható rímekkel "megbolondító") Németh Andort, hogy a húszas évek vége, harmincas évek eleje táján, kiábrándulva a Kassák-féle mozgalmárságból, úgynevezett szürrealista-dadaista versekkel jelentkezzék - közülük a Lovacska talán antológiadarab is lehetne, ha nagyon toleránsan válogatunk. De írt egy pár soros verset 1927-ben, a címe Kivégzés, amely új, eredetinek látszó utat villant fel, de ezen sajnos nem indult el később. Idézzük fel:
A fal mellett állok.
A kék ég vibrál előttem
Késeket és pénzdarabokat dobálnak felém
Esteledik
Érzem a petróleumszagot
Csupasz szöveg, a korábbi versekkel ellentétben hangsúlyozottan rendkívül rövid, erősen tárgyias, látszólag költőietlen, rajta talán egy újabb divat, a Neue Sachlichkeit hatása, de mégis van benne valami. Talán valódi költészet.
A megtalált műfaj
Lustaság, az olvasási szenvedély, kishitűség, a nála nagyobb szellemek szolgálata - sikeres íróbarátai sok okot fölsoroltak, amelyek úgymond megakadályozták, hogy Németh Andor tényleg nagyobb iramra nógassa Pegazusát. Ha az olvasás bénító hatását emlegetik, magam inkább - kissé pszichologizáló modorban - azt mondanám, hogy Németh Andor elsősorban azért olvasott, hogy közben ne kelljen eredeti művet írnia. A könyv, mint többször is leírja, egyrészt védekezés volt, például a villamoson a kandi tekintetek elől, másrészt forrása az újabb, az olvasás révén keletkezett írásoknak, melyek elsősorban kritikák. És az olvasmányélmények tömege forrása és ürügye lehetett a végtelen idejű kávéházi beszélgetéseknek is, amelyek megint elodázhatták az alkotást; sokak szerint élőszóban a legnagyobbakkal, még Karinthyval is felvette a versenyt. Németh Andornak feltehetően nem volt saját anyaga, amely elkerülhetetlen, ha valaki nagyobb szabású prózai életművet akar megalkotni. Pontosabban ez badarság, hiszen a "sors" tálcán hozta a súlyos, egyedülálló életanyagot. De a franciaországi internálás történetének regényét képes volt addig halogatni, míg a nagy élményt, a "fekete kolostor" iskoláját Kuncz Aladár elírta előle; persze megint jellemző, hogy élete egyik legszebb, legvallomásosabb kritikáját erről a könyvről írta Németh Andor. De az önéletrajz, az önelemzés lehetősége mindig ott kísértett írásaiban, nemcsak verseiben és prózájában, de még esszéiben is (meghökkentő, hogy egy helyen Széchenyit Kafka K. földmérőjéhez hasonlítja, aki mintegy elveszett Metternich kastélyában, mígnem föllépett az új földmérő, Kossuth...); és amikor a harmincas évek elején alávetette magát egy pszichoanalitikus kezelésnek (ráadásul akkori legjobb barátja, József Attila analitikusánál!), akkor ugyanebbe az irányba, az önismeret felé tapogatózott. Messze nem véletlen, hogy egyetlen fikciós regénye (Egy foglalt páholy története) is autobiografikus. Cassisban írt József Attila-könyve is inkább valamiféle non-fiction regény, mint irodalomtörténeti tanulmány. Legjobb része talán éppen az a fejezet, amelyben leírja, hogyan várja Fényes Samut Bécsben, a magyarok törzshelyén, az Atlantis kávéházban. És mivel várakozik, nem ír természetesen. De nem mindig képes kitermelni magának a kibúvót. "Máskor még az az ürügyem sincs, hogy Fényes Samut várom. Nincs kifogás, alkotni kell. De halogatom." És aztán mégis belefog, és a kávéházi nyüzsgés lefestésével együtt megírja a Lovacska című versét, akkori korszaka egyik legihletettebb művét. Mi ez a remek fejezet? A líra regénye? Csírájában igen, hogy később ezt az önéletrajzi módszert Vas István fejlessze tökélyre nagy önéletrajzi művében. (És hasonló eljárást alkalmaz Déry is az Ítélet nincs egyik fejezetében, ami megint önéletrajz.) De a sok csíra még nem elég - valami újabb megrendelés, egy fordítás, egy kávéházi találkozó mindig elegendő a halogatáshoz. Aztán, a belső száműzetés idején, azaz 1950 után Budapesten mintha átszakadt volna valami gát. Nem lévén semmi dolga, és kilátása sem igazi munkára, belefog önéletrajza megírásába, persze a publikálás leghalványabb esélye nélkül. És ekkor fellángol írói öntudata: "Persze, hosszú évtizedeken keresztül csak tessék-lássék dolgoztam, rendes dolgot nemigen írtam. De ahogy most látom, az üdvözüléshez ilyen görbe utak is elvezethetnek végül, mert a végén mégis kiderült, hogy igazi író vagyok. Éppen azért vagyok az, mert nem írtam sokat, de már régóta tudni vélem, hol lakik az Isten, amit nemigen gyanít mindenki írótársaim közül." Persze ez a töredékes, kéziratban maradt, hevenyészetten megfogalmazott (többnyire diktált) memoár nem hibátlan remekmű. Ám összes hiányával együtt is a kor egyik legérdekesebb, legszórakoztatóbb dokumentuma. És mivel eleve magánhasználatra készült, alig érezhető benne csalás vagy öncsalás. Természetesen nem leküzdhető az érzés, hogy Németh Andor megint ravaszkodott: mivel tudta, hogy a kézirat nem közölhető, ismét sikerült kilopnia magát a nyilvánosság tekintete és bírálata alól; írt, de közben mégsem; író lett, ám a nyilvánosság kizárásával. Boldognak, keserűen lelkesnek képzelem ezekben a hónapokban.
Arthur Koestler egy 1978-as levelében megvédi immár halott barátját: "Azt hiszem, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Bandi élete félrecsúszott és hatalmas tehetsége kárba veszett. Sok író van, aki nem alkotott mesterművet, de mégis nagy hatást tett kortársaira és gazdag kulturális panorámát nyújtott a jövő generációk számára. Bandi kétségtelenül ebbe a kategóriába tartozik. Az esszék és a könyvbírálatok gyűjteménye, a néhány megmaradt vers, a József Attila-életrajza és a saját töredékes önéletrajza előbb-utóbb a korszak kultúrtörténetének lényeges dokumentumává válik. (...) Gyakran előfordul, hogy úgy tűnik, egy írót hosszabb időre elfelejtenek a halála után, hogy aztán esetleg újra felfedezzék és feltámasszák egy-két generációval később. Szilárd meggyőződésem, hogy Németh Andor ezek egyike lesz."
Remek tanulmánygyűjteményében (A törvény és az üdv metszéspontjában, Nap Kiadó, 2007) Lengyel András még joggal kesergett, hogy irodalomtörténetünk mennyire elhanyagolja a szerzőt. Azóta megjelent Tverdota György nagy, kétkötetes Németh Andor-monográfiája (Balassi, 2009-2010), vagyis a tudomány lerótta adóssága nagy részét. Most már a könyvkiadókon, az írókon és az olvasókon a sor.
