Magyarország egyetlen fordítóháza 1998-ban nyitotta meg kapuit - ehhez az kellett, hogy a József Attila Kör által gründolt alapítvány két éven keresztül kitartóan verje az asztalt, és kilincseljen mindenfelé a Lipták Gábor író volt lakhelyének felújításához szükséges pénzekért. Végül összejött, és máig sikerül tartani a hely lelkének mondott Rácz Péter elképzelését, mely szerint fontos, hogy az alapítvány több lábon álljon: a támogatók között a kulturális minisztérium és az EU mellett a helyi önkormányzat és Veszprém megye is szerepel, igaz, utóbbi idén meggondolta magát, és nem járult hozzá a költségekhez.
Pedig az itt folyó munka fontosságát nehéz lenne túlbecsülni. A magyar irodalom idegen nyelvre fordítói közül egyszerre hatan élvezhetik a ház kényelmét és a 2-8 hétre szóló ösztöndíjat. Rácz Pétertől megtudtam, hogy az érdeklődés folyamatos, szinte egész évben telt ház van. Az ide érkezők a híres-hírhedt, ámde egyre drágább balatoni lángoson és a megfizethetetlen nyugalmon kívül a folyamatosan bővülő, szótárakkal és kézikönyvekkel is felszerelkezett könyvtár áldásaiból részesülnek, ahová érkezésük előtt maguk is rendelhetnek könyveket. Gyakorlatilag bárki jöhet: akinek kiadói szerződése van, arra a kuratórium (Géher István, Lator László, Rácz, Schein Gábor, Vörös István) általában rábólint, legfeljebb várnia kell kicsit. Főleg szépirodalmat és főleg kortárs szerzőket fordítanak, de már a tavalyi listán is látszik a spektrum szélessége: Mikszáth elbeszéléseitől kezdve Fülep Lajos Művészetén át Lovas Ildikó tavaly megjelent könyvéig terjed a skála. Évente több fordítói szemináriumot is tartanak: ilyenkor egy-egy tapasztalt kolléga és meghívott előadók próbálnak meggyőzni egy csokor kezdő fordítót, hogy érdemes magyar irodalommal foglalkozni. Őszintén szólva Balatonfüred az egyik leghatásosabb érvnek látszik lenni a túlfinanszírozottnak éppen nem mondható munka mellett.
Miközben vízfejű kis hazánkban bármely pesti konferencia nagyobb figyelmet kap, mint a Magyar Fordítóház működése, utóbbi szép csendben európai fontosságú helyszínné nőtte ki magát. Két évvel ezelőtt a fordítóházak szövetsége (Réseau Européen des Centres internationaux de Traducteurs littéreraires - RECIT) tartott itt vezetőségi ülést, most pedig a még fiatal, de rendkívül ambiciózus HALMA menetrend szerinti találkozójának adott otthont. A 22 ország 27 irodalmi alkotóházát tömörítő,
egyre nagyobb lobbierejű
szervezet az ismert asztali játék után kapta a nevét, ami görögül "ugrást" jelent, jelen esetben pedig egyfajta intenzív cserét, melynek keretében a részt vevő házak delegáltjai (írók, fordítók, irodalomszervezők) a partnereknél vendégeskedhetnek, dolgozhatnak.
A négynapos együttlét három nyilvános programja közül az első A magyar irodalom helye Európában címen futott. Veszélyes terep, de a kínálkozó közhelyeket majdnem végig sikerült elkerülni, vagy legalább erős példákkal életesebbé tenni, úgy, hogy mindez az irodalmunkat a maga szédítő mélységében nem ismerő külföldiek számára is érdekes lehetett. A kulturális minisztérium nevében a részt vevőket köszöntő Budai Katalin a tetszetős saramagói fordulatot idézte: a világirodalmat fordítók írják. Ez akkor is igaz, ha a fordítások nemcsak minőségükben, de alapvető karakterükben is eltérőek. Csordás Gábor három műfajt különböztetett meg: az első az a kivételes fenomén, ha egy kultúra elsajátítása zajlik a fordítás által - ennek paradigmatikus példája volt, amikor a rómaiak magukévá fordították a görög szellemet. Az informatív fordítás mintegy tájékoztat a műről, ha nem is teszi belsővé azt, de ez is sokkal jobb, mint a szintén gyakori diplomáciai fordítás, amikor udvariasságból ültetnek át műveket, esetleg kötelező penzumként, ahogy ez például a baráti szocialista országokban történt. A fordítás mindhárom esetben politikai kérdés, figyelmeztet Csordás, és utal az írók és irodalmak mögött álló gazdasági erő fontosságára is. Földényi F. László Kazinczy Sterne-fordítását említi: a korában kifejezetten modern Sentimental Journeyből sikerült biedermeier regényt eszkábálni. "Jó, hogy megvan magyarul? Persze hogy jó. De megvan-e magyarul?" - kérdezi Földényi, s a választ nem nehéz kitalálni. Nem ez az egyetlen mű, amit a Schein Gábor által moderált beszélgetés résztvevői szívesen látnának új fordításban, de a hiányosságok felsorolásánál (például, hogy nincs még teljes Proust magyarul, vagy hogy Ivo Andric rosszul van fordítva és így tovább) érdekesebb volt Márton László fölvetése, aki a nemzeti irodalomnak tekintett corpus esetlegességéről beszélt. Miért csak a magyar nyelven írt szövegek tekintendők a magyar irodalom részének? Vagy ha így döntünk, akkor miért szerepel az irodalomkönyvekben Janus Pannonius, és miért marad ki seregnyi, szintén latinul verselő kortársa? Selyem Zsuzsa erdélyiként látja azt, hogy a románoknak nem jelent akadályt,
ha valaki más nyelven
alkot: Ionescót úgy is nemzeti kincsnek tartják, hogy híres drámáit franciául írta, és meg is tiltotta, hogy azokat románul előadják.
Az elméleti fejtegetések után másnap a gyakorlat embereié, a fordítóké volt a szó. Hiába volt kissé széttartó és vontatott a beszélgetés, jó lett volna, ha minden irodalmi napszámos meghallgatja, lehetőleg kétszer is. Mert bár szemmel láthatólag nem ők a magyar irodalom leginvenciózusabb olvasói, de hogy sokat köszönhetünk nekik, az egészen biztos - mégsem ismerjük őket. Yu Ze Min esete jól mutatja, milyen hatalmuk lehet a magyar közönség számára teljesen ismeretlen fordítóknak. A napközben egy budapesti cipő-nagykereskedés alkalmazásában álló, belgyógyász végzettségű kínai fiatalember gyakorlatilag az egyetlen fordítónk - ő dönti el, ki jelenik meg a kínai piacon, és rajta múlik a siker, ami megdöbbentően nagy: Kertész Imre Gályanaplója olyan népszerű, hogy kalózkiadásokban is terjed, Esterházy Egy nője pedig komoly vihart kavart, és a hallottak alapján nem elképzelhetetlen, hogy Nádas Péter jókora túlzása - tudniillik, hogy literatúránk az Egy nővel lett volna nagykorú - az erotikáról alig vagy csak körülményesen beszélő kínai irodalomban válik igazzá. Vickó Árpád szerbre, Tereza Worowska lengyelre, Rostás-Farkas György lovárira fordít - mindegyik különleges történet, gazdag életmű és valahol sikersztori is. Szerbiában Konrád György és Végel László közvetítette az európai liberalizmust, de Hamvas Béla is széles körben ismert; Lengyelországban Márai naplója mára az értelmiségi közbeszéd alapvető részévé vált, és legkelendőbb exportírónk sikerének hatására lassan divatba jött magyarokat olvasni - mindez nem kis részben Worowska és Vickó erőfeszítéseinek köszönhető.
A két kerekasztal között, péntek este Esterházy Péter olvasott fel hosszan, gondosan a Hahn-Hahn grófnő pillantásából, a nemrég elhunyt nagyszerű helyi borásznak, Figula Mihálynak ajánlva. Tőlem jobbra füredi lányok nevetgéltek, balra a szlovénok nem értették, de illedelmesen figyeltek - szép konstelláció. A részt vevő kulturális vezetők számára nyilvánvalóan nemcsak a nyilvános rész programjai voltak fontosak, de a délelőtti tárgyalások és az esti borozások már nem tartoznak a tudósító asztalára.
Balatonfüred, április 23-26.
