(Január végén, miután visszajött New Yorkból Budapestre - utoljára, búcsút venni -, Halász Péter megkért, hogy én is mondjak pár szót a Műcsarnokban, ahol február 6-án, hétfő este fölravataloztatja magát, és ahol este 10 órától mindenki elbúcsúzhat tőle. Nem voltam boldog ettől a felkéréstől. Igaz, gondolatban ekkor már hetek óta folyamatosan búcsúztam tőle. A helyzetet azonban eltúlzottnak éreztem. Tévedtem. Életem egyik legmegtisztítóbb eseményére került sor. Éppen az nem következett be, amitől tartottam: a túlzás. Halász Péter élete utolsó színházi előadását úgy rendezte meg, hogy abban a közönség valóban azt a szerepet játszotta, ami a legősibb színházi előadásokban is a szerepe lehetett: néma kórusként belsőleg azonosult azzal, aki középen állt - feküdt -, áldozatként, bűnbakként, tragikus hősként. A közönség nem közönségként viselkedett, miként ez a színházi esemény sem volt megkülönböztethető az "élettől", miközben azt felül is múlta. Valódi életsűrítményre került sor - olyan színház volt ez, hogy utána hetekre minden színházat be kellett volna zárni Budapesten. Egyszerre volt komoly, megrendítő, és mégis felemelő, katartikus. A szó legősibb értelmében megtisztító. Azért lehetett ilyen, mert Halász tévedhetetlen érzékkel tartotta be a mértéket - azt, amit a görögök a delphoi jósdában is megköveteltek. Ismerte a mértéket, mert tudta, mi a mértéktelen. Az általa szeretett William Blake parancsának engedelmeskedett életében és haldoklásakor is: "Nem tudhatod, mi elég, míg nem ismered azt, ami több az elégnél." Ezen az estén pontosan lehetett érezni, hogy azért vigyáz a mértékre, mert ismeri a mértéktelent. S a hajszálpontosan betartott mértékkel az ősi jósda másik parancsának is eleget tett: az önismeret parancsának. A kíméletlen önismeret élményében részesített bennünket. És ezt csakis azért tudta megtenni, mert nemcsak színész volt, hanem mély emberismerettel rendelkező nevelő, pedagógus, aki még halálával is segíti az élőket. A haldoklóban, akit a Műcsarnokban felravataloztak, Szókratész kelt életre.
Egy hónappal a szertartás után, március 9-én Halász Péter New Yorkban, a családja körében elhunyt. A beszédemet, amit a koporsónál állva elmondtam, halotti beszédnek szántam. Megrendülten is boldog vagyok, hogy még életében mondhattam el.)
*
Számomra nem ez az első kihívás Péter részéről. Néhány évvel ezelőtt már meghívott egyszer, hogy beszélgessünk a halálról. Akkor a Városi Színház színpadán ültünk, többen, volt közöttünk boncmester és kántor, filmrendező és pap, keleti vallások tanára és történész; még egy jogász is, aki a halottak jogainak volt a szakértője. Várakozásommal ellentétben zsúfolásig megtelt a nézőtér. Úgy látszik, a halál, akárcsak most, akkor is jó hívó szónak bizonyult; annak idején azok is jöttek, akik egy művészeti eseményre nem biztos, hogy elmentek volna. Péter akkor, ott, arra az estére a színházban nem színházat akart csinálni. Lemondott a művészetről. Vagy inkább feláldozta a művészetet a halál kedvéért. Emlékszem jól, mennyire elemében volt. Az előzetes megbeszéléseken többnyire hallgatott, de azután fent, a színpadon nem tudta meghazudtolni magát. Újra és újra magához ragadta a szót - figyeltem, hogy szinte féltékeny volt mások gondolataira a halálról. Egyedül a kántor éneklését nem szakította félbe. De a többiek szavába bele-belekapott. Nyilvánvaló volt, hogy nem először gondolkodik a témáról.
Én legalábbis témának tartottam akkor a halált. ' kevésbé; mi egyébtől lett volna annyira felhangolt? Élvezte, hogy nyíltan beszélhet arról, amiről mások inkább hallgatnak. Szinte vájkált benne. Nem tárgyként szólt ott a színpadon a halálról, hanem mint bensőségesen érintett ember. Színpad, mondom. Lehetséges, hogy azért tudott olyan sokat mondani a halálról, mert kiállt egy színpadra? Vagy azért állt ki eleve a színpadra, és nemcsak akkor, hanem mindig, mindenütt, ahol lehetősége nyílt rá, hogy a halálról is beszélhessen? Még olyankor is, amikor egy szót sem ejtett róla, s nyomát sem lehetett látni, hogy gondolna rá? Nem tudom. Mindenesetre ott, a józsefvárosi színházban, amikor fel-felállt - mert nem tudott egy helyben megmaradni -, s a színpadon föl-le járkálva beszélt, önkényesen szőve egymásba gondolatait a halálról - s vajon nem önkényes-e a halál is? -, akkor megingathatatlanul éreztem, hogy arra használja a színpadot, amire az való, és amiért az ember eleve kitalálta: hogy legalább egyszer találkozzon a halállal, s főpróbáját tartsa annak a premiernek, amelyen majd mindenki főszereplő lesz. Kivétel nélkül. Hiszen az embernek sok minden nem sikerül, de egyvalami biztosan: a halál. Nincs olyan erő, nincs az a hatalom, amely meg tudná fosztani ettől a képességétől: ha a meghalásra kerül sor, mindenki erősnek bizonyul. És mi egyébre szolgálna a színház, mint hogy szembesítsen bennünket ezzel a bennünk lappangó erővel? Igaz, a színházat már régóta nem erre tartjuk fenn; azóta nem, amióta a meghalást sem gyakoroljuk az életben. Pedig az ősi kultúrák számára ez mindennél magától értetődőbb volt, mint ahogyan később is akadtak olyanok, akik számára ez nem volt kérdéses. Nem sokat ér a színház, ha "mögötte nincs valóságos metafizikai kísértés", írta Artaud, aki számára egyetlen dráma létezett csak: a keletkezés és az elmúlás drámája, amely a Keletkezéssel, a Teremtéssel, a Káosszal kapcsolatos. Péter is ennek igézetében élt; bárhol tűnt is fel, mindig olyan benyomást keltett, mintha valamiféle ősi színpadon állna. Különös volt látni, hogy amikor időnként egy tényleges színpadra lépett ki, hivatásos színészek közé, vagy a filmvásznon tűnt fel, úgynevezett profi színészek társaságában, akkor azonnal érzékelni lehetett, hogy azok csak színészek, akik között ő zseniális civilként mozog. Ha viszont az úgynevezett "életben" jelent meg, akkor nem civil volt, hanem minden zsigerében színész, aki körül pillanatokon belül fölépült egy láthatatlan színpad is. Ettől tudta úgy vonzani az embereket, meg riasztani is. Most is. Vitte és viszi magával a saját színházát, mindenhová. Se műfaja, se neve nincs ennek a színháznak. Mindig, mindennap ugyanazt adják itt elő: azt, hogy soha semmi nem ismételhető meg, mindennek egyszeri, végleges súlya van, mert minden gesztus, minden pillanat egyszeri, kivételes, halhatatlan. És a színháza is, amely a lényével egynemű, mindenkori, soha nem múló, és mégis: egyszeri. Úgy, ahogyan az élet is egyszeri, és ettől mérhetetlenül súlyos. Egyebünk sincsen, csak ez. Megkaptuk, anélkül, hogy bárki kérdezte volna, hogy kérjük-e, és elveszik tőlünk, anélkül, hogy kérnék a beleegyezésünket. Ez az igazi dráma. Amikor pedig átéljük, az az igazi színház. Mert mi más lenne a színház feladata, mint az, hogy ráébresszen minket: az életünk eleve posztumusz élet, a virágkorában is. Péter ebbe a színházba invitált, folyamatosan. Provokálta a halált, hogy élhessen. Most mást csinál. Nem bízza a halálra a döntést; maga lép helyette. Olyan radikálisan, amilyenre a mi kultúránkban kevesen képesek. És ezt látva engem is rábírt valamire: hogy látva őt itt, a koporsóban, most ne rettegjek a haláltól, hanem ellenkezőleg: átkozzam az életet.
