Ha a beszélgetés apropóját próbáljuk leírni, máris a problémák nagy, sötétlő erdejébe jutunk. Egyrészt: az utóbbi két évben felerősödött a „politikai versnek” címkézett publikációk száma, olyan jelentős, a képviseleti költészettől, „nemzeti témáktól”, pláne az aktuális társadalmi helyzetre való politikus reagálástól eddig jobbára (de csak jobbára!) tartózkodó alkotók tollából, mint Kemény István, Térey János, Tóth Krisztina, Schein Gábor, Ferencz Győző, Erdős Virág, Nádasdy Ádám. Másrészt: az Élet és Irodalom hasábjain hosszas vita bontakozott ki arról, mit tekinthetünk politikai költészetnek, és mi történt ezzel az alműfajjal, verscsoporttal, tematikával, retorikával – és így tovább – az elmúlt kettő, tíz, húsz, száz évben. A többek által is szimptomatikusnak nevezett, erősen hullámzó színvonalú vita kérdései viszont olyan további kérdésekre nyitnak kaput, amelyeket még címszavakban sem vállalkoznánk összefoglalni, és amelyek nem csupán a magyar költészet, az irodalomkritika, de még csak nem is az értelmiségi közbeszéd – hanem a magyar társadalom neuralgikus pontjait érintik.
A rendezvényt a Szépirodalmi Figyelővel közösen rendező Fiatal Írók Szövetségétől dicséretes kezdeményezés, hogy közös irodalmi dolgaink polemikus bemutatását célzó rendezvényeket szervez. Az L. Simon László által 1998-ban harcias jobboldali ellenszervezetként gründolt társaság mára nyitott és párbeszédképes fórummá vált – miközben a vállalhatatlanul viselkedő kulturális kormányzattal persze továbbra is jó viszonyt ápolva működik együtt. A csütörtök esti beszélgetés is kiváló ötlet volt – elsősorban nem a szervezők hibája, hogy elkeserítő eredménnyel zárult.
Én mint költő
A Kollár Árpád (a Fiatal Írók Szövetségének elnöke) moderálásával asztalhoz ülő költők közül Kukorelly Endre az LMP parlamenti képviselője, L. Simon László pedig a Fidesz színeiben elnökli az országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságát, valamint vezeti a magyar kultúra legfontosabb pénzosztó szervét, a Nemzeti Kulturális Alapot. De már az eseményt felkonferáló Pápay György is előrebocsátja, hogy majd „ők is inkább költőként nyilvánulnak meg”. Kukorelly első felszólalása is erre utal, tudniillik, hogy neki nincsen „politikusi identitása”. Később ezt úgy gondolja tovább, hogy ő nem politikus a szó mai magyar értelmében: nem pártpolitikus akar lenni, legfeljebb a „közügyek intézője”. Erre a pártpolitikustól valóban elfogadhatatlan arisztokratizmusra sikerült a címben idézett módon reagálnia L. Simonnnak, hozzátéve, hogy ”Akkor mondjál le, és add át a helyed valakinek, aki politizálni akar”. Bár amit Kukorelly elmondott, összetettebb annál, mint amivel L. Simon vitába szállt, mégis az utóbbinak adhatunk igazat. Ami viszont nem menti a megszólalás színvonalát.
Schein, Kukorelly, Szálinger, L. Simon
Fotó: Németh Dániel
Az asztalnál ülők többször elmondták: az utóbbi húsz évben a magyar politikai elit siralmas teljesítményt nyújtott. Ezt a problémákat inkább elfedő, mint feltárni segítő közhelyt fűzte tovább L. Simon: a politika alacsony színvonala a magyar értelmiség kudarca. Ehhez a bátorként tetszelgő kocsmafilozófiához szolgált szemléletes illusztrációként maga a vita is. A résztvevők „Hogyan nem lehet beszélgetni?” témakörben tartott bemutatójukon az értelmiség párbeszéd-képtelenségének állatorvosi lovaként (mint a ló négy lába) galoppoztak elénk huszárosan. Kukorelly széttartó és inkoherens egotripjei és L. Simon hol nevetséges, hol felháborító arroganciája és cinizmusa mellett Szálinger mint apolitikus művész vonult ki a beszélgetésből: „én költő vagyok, talán pont ezért ezt az egészet nem is értem”. Schein Gábor esetében tudunk a legkevésbé haragudni: leginkább egyetemi előadások zanzájaként jellemezhető hozzászólásai nagy tudású, radikális gondolkodó képét mutatták, de ez a közegidegen beszédmód megmaradt monológok sorozatának, nem volt képes hatni a vitapartnerekre, és – túlbonyolultsága és kifejtetlensége miatt – láthatóan a közönségre sem. Ezt a négy magatartásmintát talán nem túlzás fájdalmasan ismerős típuspéldának látni.
Struccpolitika
Ugyanolyan általános és bénító jelenség, hogy mindenki óvatoskodik. Hogy senki nem említette, még csak a gondolatkísérlet erejéig sem, milyen aktuális politikai körülmények játszathatnak szerepet abban, hogy többen nyúlnak a magyar költészeti hagyomány hazaféltő, hazával perlekedő beszédmódjaihoz. Az este második kerekasztalánál helyet foglaló irodalomtörténészek között felvetődött, hogy ez a folyamat a 2006-os utcai és politikai csatározások idején kezdődött – amin el lehet gondolkozni, de nagyon mélyre kell a homokba dugni a fejünket, hogy ehhez ne számítsuk hozzá a demokrácia utóbbi két évben történt megrendülését, az államhatalom új dimenzióját.
Igen, nehéz a politikai költészetről beszélni politizálás nélkül. Nem a jelenlegi vagy az előző kormány kritikáját vártuk volna a résztvevőktől. De azt gondolni, hogy a nyilvánosan vállalt politikai vélemény udvariatlanság, hogy az aktuálpolitika nem való a művészetről szóló diskurzusba – ez sötét zsákutcába vezet.
Ne legyünk azonban igazságtalanok. Épp az ilyen viták, legyenek akármilyenek, és épp a témaként vállalt, közéleti-közérzeti költészet vezethet el a nyíltabb, szabadabb, őszintébb beszédhez. Hogy ez a négy ember leült egymással, és megfontolásra érdemes – bár ki nem fejtett, végig nem gondolt – kérdések sorát volt képes felvillantani a költészet olvasását, értelmezését és a nyilvános beszéd természetét illetően, a mai irodalmi mezőnyben már teljesítményként könyvelhető el. Továbbgondolásra érdemes felvetésekkel leginkább Schein Gábor szolgált. Például azzal, hogy az újabb közéleti líra legsikerültebb alkotásai – Erdős Virág és Tóth Krisztina művei – a szociálisan kiszolgáltatott csoportok szemével látnak, jelesül egy hajléktalan és egy szexuálisan kihasznált lány szempontjait emelik a közügyekről való beszéd középpontjába, ezzel túllépve a megosztott politikumon, mégis aktuálisan és autentikusan szólva az országról, ahol élünk. Erdős versében egy 13 éves, „félig roma” lány beszél a hazához, „legkedvesebb klienséhez” – ezzel a keserű, hazafias darabbal zárjuk keserű tudósításunkat.
| Erdős Virág: Édes Hazám
hadd ülök az öledbe minden búmat-bánatomat feledve sose hagyj el mindörökre velem légy mit számít hogy nem vagyok még tizennégy
bóklászom a vadregényes tájaidon nem ütközöm meg a titkos vágyaidon és ha egy kis szeretetet kiharcolok azon se kell paráznod hogy befalcolok
szívem minden melegével leszoplak az okosok úgyis mindent beszopnak ugyan minek futnék meg hát hova is magyar vagyok mégha félig roma is
igény szerint kiköpöm vagy lenyelem mégse ingyen pusztítom a kenyerem ünnepnapon csoki ropi kóla Édes Hazám gondoskodik róla
nem izgat föl engem már az isi se szaladgáljon oda csak a pisise nincsen annál alaposabb honismeret mint amit a magam bőrén megismerek
házunk előtt folyik el a kanális akkor szép a szerelem ha anális felkínálom minden rejtett zugomat ráadásul legkisebbik hugomat
önként vagyok veled naná dalolva még ha nem is járunk össze- karolva nincsen ebben semmi extra áldozat mindig van egy eggyel durvább változat
kiülök a Duna-Tisza közére kivezérel az én szívem vezére bár ne lenne rajtam ez az émelygés üzletszerűbben menne a kéjelgés
nem kell tőlem féltened a tárcádat tessék itt van mutatom a bárcámat tiszta vagyok mint a vízbe fulladás bár van egy kis kismedence-gyulladás
Édes Hazám legkedvesebb kliensem szép vagy jó vagy másnak nem jut ilyen sem áhitattal suttogom a neved is csókolom ha el-eljár a kezed is
ha megnövök úgy kell nekem eladnak rám se néznek inkább tovább haladnak akad másik az ilyenek helyébe némi ellenszolgáltatás fejébe'
dongó darázs dolgozik a virágon nincsen ennél klasszabb hely a világon ha vigyázok nem is nagyon ér baj vagy a rendőr visz el vagy a vér- baj
Édes Hazám hadd legyek a himnuszod hadd fényezzem tovább fényes nimbuszod amennyire csak a szitu engedi szeretném a dicsőséged zengeni
(A Trabantfejű Nő, Palatinus, 2011) | |
