| ||
magyarnarancs.hu: A 77 pesti recept fejezetei, a főzési tízparancsolat, az anya- és családtörténet, valamint maguk a konkrét receptek folyamatos párbeszédben állnak egymással. Oda- és visszautalások rendszere tartja egyben a különböző műfajú szövegeket. Melyik volt meg először, mi volt a könyv kiindulópontja?
Dés Mihály: Először a receptek voltak meg, aztán mégis azok lettek meg utoljára. Amikor a Pesti barokk című könyvemet írtam, már nagyjából itthon éltem. Ekkoriban gyakran eljártam anyámhoz, és voltak olyan szeánszaink, hogy valamelyik receptjét elkészítettük együtt. Ennek két motivációja volt: az egyik, hogy ne vesszenek el ezek a receptek, a másik, hogy a Barcelonában élő gyerekeim ezekkel az ételekkel azonosították a magyar konyhát, és ennek hatására úgy élték meg a barcelonait, mint egy gasztronómiai Rodostót. Alig várták, hogy az ünnepekre Budapestre jöjjenek. Én pedig az anyámtól ellestem a módszert, hogy a főzés által nélkülözhetetlenné tehetem magamat. Eleinte különösebb irodalmi célja nem volt, csak gyűltek-gyűltek a receptek. De mivel én általában adatbázisokkal dolgozom, így külön gyűjtöttem az elkészítési módokat, a trükköket és a dumákat is, így alakult ki a könyv szerkezete. A receptek pedig azért készültek el a legvégére, mert amikor eljött az igazság pillanata, hogy akkor újra meg kell főzni az összeset, akkor kiderült, hogy azért mégsem úgy van minden. Tehát nekiálltam, hónapokon át főztem és konzultáltam, iszonyatos munka volt.
magyarnarancs.hu: A szegény zsidó családból származó egykori mozgalmár anya konyhájában mégis miként bukkan fel az úgynevezett „McDonald’s-elv”?
DM: Ennek az elvnek ebben az esetben az a lényege, hogy az étel mindig mindenhol ugyanaz. Nincs az a lutri, hogy most egy jó pörköltet fogok enni, vagy egy rosszat. Ez a gyerekeknek, akik a világ legkonzervatívabb lényei, nagyon fontos, mert biztonságot ad. Az unokák az anyám spenótját mindig megették, de sehol máshol. Ez viszont azon múlik, hogy az a spenót mindig ugyanolyan legyen, márpedig az anyámnál mindig ugyanolyan volt. Ehhez bizonyos fegyelem kell, több idő nem, csak odafigyelés.
magyarnarancs.hu: Hosszú ideig Spanyolországban, Barcelonában élt, ott írt és szerkesztett, sőt lapot is alapított, a Lateralt, amit 2006-ig adott ki. Aztán a 77 pesti recept hátoldalán közölt rövid életrajz tanúsága szerint „60 éves korában elhatározta, hogy magyar író lesz”. Ez egy könyv hátulján így kétségtelenül hatásosan hangzik, de érdekelne, mi is történt valójában a kétezres évek végén.
DM: 1986-ban elmentem Magyarországról, és végül spanyol nyelven csináltam karriert. Spanyol nyelven írtam, szerkesztettem és adtam elő az egyetemen. Aztán úgy alakult, hogy mindennek vége lett, a folyóiratot megszüntettem, befejeződött az a korszak, és ekkoriban kezdtem el régi, magyar nyelvű prózatöredékek alapján írni a Pesti barokk című könyvemet. A Lateral szerkesztése nagy kaland volt, ma már tanítják az egyetemen, szakdolgozatokat írnak belőle, referencia lett, de nekem ráment tizenkét-tizenhárom évem. De szó szerint ráment. Éjjel-nappal dolgoztam, hétvégén is dolgoztam, állandóan el voltam adósodva, cégeket alapítottam, hogy betömködjem a lyukakat, üzletember lettem, de akkor meg már nem a lappal, nem az irodalommal foglalkoztam. Irodalomtörténet volt, de közben mégis egy vicc. Nem csinálnám újra. Neurotikus függőségi viszony volt és szenvedély. Kezdettől bukásra ítélt vállalkozás, amit én mint neurotikus, nem úgy fogtam föl. Nem akartam elengedni, becsületbeli kérdésnek tekintettem, és nem ismertem fel a valóságot. A bukást persze nem úgy kell érteni, hogy intellektuális bukás volt, vagy hogy értelmetlen volt az egész. Az én szempontomból volt értelmetlen. A többiek nagyon jól jártak, nemzetközi írói műhely lett, sok írót lefordítottunk, de most már látom: tizenkét év alatt írhattam volna hat könyvet.
| ||
magyarnarancs.hu: Az írás is függőséget alakíthat ki.
DM: Igen, és ugyanaz a rizikó megvan benne. Mégsem kell hozzá akkora apparátus, mint egy laphoz, ez az én magánügyem, az én rizikóm. De nemcsak arról van szó, hogy elegem lett – ez alkati kérdés is. Olyan vagyok, aki időnként változtat, továbblép. Ezeken kívül az segített, hogy hosszú évekig jártam analitikushoz. Rá kellett jönnöm, hogy kamaszkorom óta író akartam lenni, csak nem írtam soha, mindig találtam valami mást, valami ürügyet. Le kellett győzni a fontoskodást, és merni bevállalni, hogy most ez lesz, az írás. Amikor a Lateralt csináltam, nagyon szenvedtem. Miközben persze tudatában voltam, hogy jó dolgot csinálunk, hízelgett a hiúságomnak, hogy egy kis udvartartásom volt, jöttek a szerzők a világ minden tájáról, fölfedeztem írókat. Volt egy hasznos oldala is, de valójában ez mind csak hiúság. Közben pedig szorongtam az anyagiak miatt, mindig túl voltam terhelve. A neurotikusoknak a hisztérikus változatát képviselem, tehát állandóan panaszkodnom kellett. És most nem panaszkodom. Írni is nehéz, csak az már nem szenvedés.
magyarnarancs.hu: A legváltozatosabb módokon, de mindkét könyv, a Pesti barokk és a 77 pesti recept is a Kádár-rendszer hétköznapjairól mesél. Az egyik inkább az éjszakáit, a másik inkább a nappalait mutatja meg, miközben végig ott van egy elnéző hozzáállás. Ehhez térbeli távolság vagy idő kellett inkább?
DM: Van egy spanyol mondás, amit nagyjából így lehetne lefordítani: „Többet tud az ördög azért, mert öreg, mint azért, mert ördög.” Sok idő telt el azóta, a rálátás tehát sokat számít. A másik pedig egy különleges rálátás, ami abból adódik, hogy a felnőttkorom javát másik országban, másik rendszerben éltem le. Ez pedig azért volt különösen érdekes, mert náluk fordított a helyzet, nekik egy jobboldali diktatúrájuk volt, tehát Spanyolországban a közhangulat, az érzékenység ugyan semmiképpen sem liberális, de legalábbis inkább baloldali jellegű. De éltem egy évig Kubában is a nyolcvanas évek elején, tehát egy sötét, Rákosi-típusú diktatúrában. Olyan volt, mint egy politikai rezervátum, miközben mi itt, Magyarországon ezen már túl voltunk. Akkor nyilallt belém először: biztos, hogy mi olyan rosszul élünk?
magyarnarancs.hu: Mindkét könyv címében szerepel az, hogy „pesti”. A Pesti barokk valóban a város egykori világát mutatja be, de a receptek nagy része szinte biztos, hogy nem is pesti, talán csak azzá lett az évtizedek alatt.
DM: A címet egy kicsit provokációnak is szántam, mert mintha az lenne az elképzelés, hogy csak a vidéki, pláne az erdélyi autentikus. Pedig egy túrót: a világon mindenhol a nagyvárosokban lehet a legjobbat enni. Spanyolországban is a madridi és a barcelonai a legjobb konyha, Magyarországon pedig a budapesti. Egyszerűen azért, mert itt egyszerre jelen van minden, az erdélyi, a felvidéki meg az alföldi, nehéz paprikás konyha és mindezek fúziója. A nagyvárosban vagy gyökértelenebbek az emberek, vagy kíváncsibbak, vagy egyszerre a kettő, tehát nyitottabbak. Az anyám személyisége és konyhája pedig ennek a nagyon sajátos fúziónak a terméke. Ilyen is, olyan is, amolyan is, és ebből valami új születik. Mindenhonnan, ahova ment a világban, recepttel tért vissza. Nyitott volt a végsőkig, még kilencvenéves korában is tanult új receptet. Ez volt az ő konyhájának és életének szentháromsága: egyszerre volt hagyományőrző, kreatív és újító.
