Egyrészt persze egy párt közeli és a közpénzekből magán-médiabirodalmat építgető médialobbi mind egyértelműbb törekvéseit sejteni a háttérben, másfelől viszont a filmművészet nyelvezetében rejlő sajátos lehetőségek felismerése és e lehetőségek kiaknázásának szándéka állhatott. A film nem mint kulturális érték vált újra fontossá. Az érték kizárólag maga az üzenethordozó, vagyis a kép és a mögöttes tartalom, amelyet a kép segítségével lehet észrevétlenül a manipulációra kiválasztott célcsoport agyába tölteni.
A mozgókép által közvetíthető mögöttes tartalom befogadására azok a nézők nyitottabbak, akiknek kisebb a képzettségük a képnyelv grammatikája terén. A képfelszín vizuális elemei, fény, árnyék, textúrák, képi struktúrák, szerkezetek akkor is valamiféle jelentéssé állnak össze a szemlélő agyában, ha az egy fikarcnyit sem tájékozott a képek analízisének és a formák, a szerkezetek harmóniájának, elrendezésének és jelentéstanának terén. Sőt. A képpel éppen az ilyen szemlélőre lehet igazán hatni, mert ő fel sem ismeri, hogyan és milyen befolyás nyomán keletkezett benne az az érzelem, gondolat, amelyet a képsor mögöttes üzenetként hordozott.
A reklámok és a politikai píárfilmek is erre a hatásra építenek. Két képet említek, mindkettő a 2000. év végi árvíz katasztrofális kulisszáját használja háttérül, dokumentumnak látszanak, miközben valóságos műfajuk választási kampányfilm.
1. Valódi portré, egy közelkép. A miniszterelnök a megnyugtató médiatávolságon át a számára láthatatlan népéhez szól. A nép nem csak virtuálisan létező, mert a felvételnél jelen lévő és azon meg is jelenő egyedei masszaszerű arctalansággal szorulnak a háttérbe. A nap nem rájuk süt, hanem a miniszterelnökre. A hátulról, de inkább kissé oldalról eső fény szinte felszántja a miniszterelnök más alkalmakkor kizárólag lágyan megvilágított és így ráncmentessé simított arcát. A jellegzetesen ferde orr két oldalán lefutó mély árkok most valóságos szakadékoknak látszanak, míg a homlok középen csaknem kettéválik a festettnek tűnően mély tónusú árnyékba süppedő barázda alatt. Kivételesen a szemöldök felett előtüremkedő és az arc másik jellegzetességét adó homlokcsontok sem leplezendő hibák, hanem épp ellenkezőleg, a ravaszul megválasztott világítás következtében, és azzal hangsúlyosan kiemelve, a portré üzenetének közvetítőivé lesznek. A népéhez szóló miniszterelnököt ilyennek ábrázoló kép készítői számára ugyanis nem az volt a fontos, nem az volt célba juttatandó "üzenet", amit a kormányfő mondott az elmúlt évben épült, mindössze 36 kilométernyi gát hosszának elfogadhatatlan magyarázataként, hanem maga a miniszterelnöki arc. Az arc, amely a szavak csendjében, a látvány által keltett érzelmek szintjén, pszichedelikusan, a verbális magyarázkodással éppen ellentétes tartalomként azt préselte a lelkekbe: Íme, ő a ti miniszterelnökötök, aki valósággal beleroppan országos gondjaiba és aggodalmába. ÉRTETEK. Nézzétek ezeket a ráncokat, ezt a fáradtságtól gyötört arcot, és lássátok, tudjátok: nem vagytok egyedül. A miniszterelnök minden gondotokat személyes gondjaként éli meg.
A kép hatásos, de tudatosan alig analizálható "üzenetének" következtében a 36 kilométernyi gát nehezen feledhető ténye hamarosan mégis feledésbe merül, vagy meg sem fogalmazódik abban a célközönségben, amelynek tagjai választási voksukat éppen az efféle érzelmi hatások, manipulációk következtében adják majd arra a személyre és pártra, amely a jelen hatalom számára az egyedül üdvözítő. Akik a komolyabb védmű hiányának közvetlen elszenvedői, áldozatai voltak, szükségképpen kisebbségben maradnak. ´ket kerülni, valódi szenvedésükről hallgatni kell. Így bizonyára fel sem merült az a lehetőség, hogy az árvízi portré hátteréül ne azt a masszaarcúan mosolygós és hálálkodó népet válasszák, amely a 36 kilométernyi védelem kedvezményezettje volt.
2. Ugyancsak miniszterelnöki portré, ugyancsak a nagy árvíz idejéből. Széles perspektívája okán tájképnek vagy életképnek is gondolhatnánk, ha nem a miniszterelnököt ábrázolná mégis az egész. A felvétel az óvatlan néző számára lényegtelen töltelékképnek tűnik, amely csupán összeköti a miniszterelnök két verbális megnyilatkozását. De a látszat csal. A felvétel fontos, rejtett üzenet közvetítője. Mit látni a képen? A zavaros, áradó folyón egy motorcsónak távolodik tőlünk. Dinamikus mozgása (még ha a kép egész felületének csekély hányadát foglalja is csak el) szembeszegülni látszik a formátlanná terjedő víz szürke tömegével. A csónak egyenes ívű mozgása a változás reményét sugallja, de ha csak ennyi lenne az üzenet, elsikkadna. A valódi üzenet megjelenítője nem is a csónak, hanem az abban álló emberi alak. A többiek ülnek, ő az egyetlen, aki a megfékezendő víz, a megsebzett táj és a nála kevésbé merész társai fölé magasodik. A miniszterelnök. Még akkor is ő, ha valójában nem ő állt a felvétel alatt a csónakban, ugyanis a két kép, amely közé ez a felvétel illeszkedik, az ő arcát mutatja. A filmmontázs lényege pedig éppen az, hogy néha olyan dolgok igazságát sejtesse, hitesse el a nézővel, amelyek a valóságban nem is léteznek, csupán a képek illeszkedésének virtuális közegében. Az árvíz sújtotta táj fölé magasodó miniszterelnök képének üzenete egyértelmű: Aggodalomra nincs okotok! Egy bátor ember veszi most kezébe az irányítást, akinek van annyi ereje, hogy a természetet is megregulázza. Nézzétek, milyen délcegen áll - saját biztonságára sem ügyelve - az ingatag lélekvesztőben!
Persze gyorsan felmerülhet bennünk a kérdés: igazi merészség-e állva utazni egy könnyen billenő csónakban? És egy kíváncsi, árulkodó közelkép talán le is leplezhetné és ironikussá változtathatná a heroikusnak szánt képet (gondoljunk csak Horváth Balázs hasonlóan vakmerő ablakmutatványára a taxisblokád idején), elég lenne csak látni a miniszterelnök kíséretének aggodalomtól rémült arcát, az elnöki lábikrát erősen markoló kezeket és a felvétel készítőit a parton, amint átkiáltva az áradó víz felett tudatják a főszereplővel: Kösz. Ennyi. Ám ez csak fantázia, így a jelenet jól példázza, hogyan válhat a legfontosabb képpé valami, ami magát lényegtelennek álcázva meglapul a fontosabbnak tűnők között.
A kormányzó párt mozgókép-manipulátorai elemükben érzik magukat a tárgyilagosnak tűnő, de filmnyelvi eszközökkel hamissá manipulált riport-montázsok készítésének terén is. Még két példa erre is:
1. A közszolgálati televízió magazinműsorában tudósítást láthattunk az MSZP miniszterelnök-jelöltet választó választmányi üléséről, és közvetlenül e híradást megelőzően képsorokat mutattak be a hatalmat gyakorló párt országos nagygyűléséről is. Mintha ezzel a gondosan kimért egyensúllyal a műsor pártatlanságát, tárgyilagosságát kívánták volna garantálni a szerkesztők. Mintha. Ám valójában egy filmtrükk alkalmazásával újabb üzenetet juttattak a nézők tudatalattijába. A kormányzó párt találkozójáról szóló első híradás normál tempójú, közönséges, tárgyilagos képeket, képsorokat használt, amelyek kizárólag a rendezvény történéseit dokumentálták. Ezzel szemben az MSZP választmányi ülését bemutató tudósítás vágóképekkel indult, amelyeken a felvezető kommentár alatt budapesti utcaképeket vetítettek háromszoros lassításban. A parányi trükk súlyos manipuláció volt. A lelassult, nehezen mozgó emberek mintegy láthatatlan ellenséggel küzdve próbálnak jönni-menni a sűrű masszává olvadó időben. A megtorpant idő ilyen megjelenítésével kiváltott, de csak a néző tudatalattijában megfogalmazódó hatást erősítette, hogy a Fidesz-tudósítás hátterét a párt bombasztikusra sikeredett szlogenje: "A jövő elkezdődött" és az ehhez kapcsolódó ugyancsak nem verbális üzenetet hordozó, 13 mezőre osztott óraszámlap ikonografikus képe adta. A műsor szerkesztői ezzel az ártatlannak tűnő beavatkozással mintegy semlegesítették a két híradásnak azon verbális tartalmait, amelyeken elgondolkodni lett volna érdemes, és a néző még meg sem fogalmazódó saját képzeteinek helyét egy erőteljes érzelmi üzenettel kívánták betölteni, amely így szólt: Láthatjátok, aki bennünket választ, annak mi több időt adunk az életre, míg aki ellenünk van, az a lelassult idő poklába jut, ahol örökre esélytelen marad.
2. Hasonlóan alattomos eszközt alkalmaztak a közszolgálati magazinműsor szerkesztői akkor is, amikor az SZDSZ 2001. év első hónapjaiban megtartott országos nagygyűléséről tudósítottak. Az egyes képek, képsorok önmagukban most is tárgyilagosak voltak, csakhogy ez alkalommal a bejátszásra kerülő megvágott, megszerkesztett dokumentum vizuálisan érzékelhető minőségét rontották le. Olyan képeket láttunk, amelyek a otthoni videózás hőskorát idézték, amikor is a többszörös átmásolás, sokszorosítás következtében a másképp megszerezhetetlen, tiltott filmek bizonytalan felületű, remegő szélű, szemcséktől nyüzsgő, zajos, gyakran az élvezhetetlenségig leromlott minőségű felvételek formájában kerültek a videokazettákra. Csakhogy a közszolgálati televízió magazinműsorának tudósítása a fenti eseményről nem egy nehezen megszerezhető és titkos VHS-kópia volt, hanem egy profi technikával rögzített, majd tudatosan lerontott minőségű felvétel, amely az előzőekhez hasonlóan a néző tudatalattijában fejtette ki hatását. A kormányzó párt tevékenységét bemutató dokumentum hibátlan textúrájú képeivel erőteljes minőségi kontrasztban álló tudósítás a néző tudatalattijában már nem technikai hibaként tükröződött, hanem képi üzenetként sugallta: Láthatjátok, két világ feszül itt egymásnak: az egyik tiszta és rendezett, olyan életminőséget garantál, amilyenre mindannyian vágyunk, míg a másik mocskos, zavaros és piszkosságában átláthatatlan, ennek elutasítása a személyes lét biztonságának célja és érdeke.
Ez a komolynak tűnő szakmai felkészültség, amely lehetővé teszi az efféle trükkök alkalmazását, valójában olyan eszközök használatában merül ki, amelyeknek alkalmazhatóságára bárki rájöhet, aki néhány önállóan készített mozgóképfelvételt egymás mellé illeszt.
Az ilyen módszerekkel készülő hazug tudósítások a politika éppen annyira romlott és alantas eszközei, mint az, amikor egyes politikusok a nagyobb siker, a több szavazat reményében ártatlan, tiltakozni nem tudó gyermekeket emelnek a magasba, talán azt remélve, hogy a saját romlottságuk sötét fényét elhomályosíthatja egy ártatlan, tiszta lélek ragyogása.
