Parti Nagy Lajos és Závada Pál letiltatta műveit a Magyar Rádióban. Parti Nagy „ebben a hatalom által einstandolt, szócsövesített közmédiában” nem hajlandó szerepelni. Závada szerint a közszolgálati rádió műsorszerkesztési elvei a 89 előtti állapotokat idézik. A Magyar Rádió vezetősége és az MTVA szóvivője szerint ezzel a hallgatókat büntetik. A narancs.hu megkereste a két írót – válaszukat hamarosan közöljük is, akárcsak az írószervezetek vezetőinek kommentárját.
Mindeközben kérdéssel fordultunk olyan szerzőkhöz, akiknek a munkáit bemutatta a rádió. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mit tehet és mit kell tennie egy művésznek? Politizáljon-e, s ha igen, hogyan? A politikai véleményalkotás vagy a civil ellenállás érvényes formája-e, ha egy író letiltatja a műveit? Gondolt már arra bármikor, bárhol, hogy visszavonja egy alkotását? Hol húzódik az a határ, amikor egy író már nem vállalhat közösséget egy médiummal, egy intézménnyel? Az újnyilas eszméket hirdető vezetőkkel felálló Új Színházban sokan levetették a darabjaikat és fordításaikat. A jelenleg pártpolitikai érdekek szolgálatába szegődő, ezeket súlyos etikai vétségek, hírhamisítások árán is gátlástalanul képviselő közmédiában is ezt kellene tenni? Mi lesz a hallgatókkal? (Több megkeresett író nem kívánt nyilatkozni: az állását félti, vagy nincs mondanivalója.)
Fotó: MTI
Esterházy Péter szerint az íróknak megszólalni egyre kevésbé fontos, de néha kell; a művek letiltása pedig akkor adekvát lépés, ha észre lehet venni. „Például úgy, hogy sokan letiltják. Ha jellé vagy valaminek a jelképévé tud válni.” A Kossuth-díjas író egyszer már letiltatta műveit a rádióban: 1994-ben, amikor Csúcs László (későbbi MIÉP-es és kisgazda képviselő) a választások előtt 129 – liberálisnak vagy baloldalinak tartott – alkalmazottat rúgott ki a rádióból (az akkori bojkottban részt vett például Kertész Imre, Kornis Mihály, Mészöly Miklós, Parti Nagy Lajos és Szilágyi Ákos is). „De azt hiszem, sok értelme nem volt. Kellett volna hozzá, hogy a rádiósok is csináljanak valamit, mondjuk sztrájkoljanak.” Esterházy megérti barátai döntését, de amíg „az Új Színház elég egyértelmű ügy”, ebben az esetben szerinte „nem jó ötlet így kivonulni a közmédiából, hacsak nem azt gyanítja az ember, hogy alibinek használják”. A hivatalos nyilatkozatokat demagógnak tartja, „de a hallgató, ez ténykérdés, rosszul jár. Cserébe fölhívják a figyelmét, hogy valami nincs rendben az országában. Van, akit ez kárpótol, van, akit nem.”
Fotó: MTI
Darvasi László megfordítja a kérdést: nem az írónak kell keresni a közéleti megszólalás formáit; a politika, az ideológia nálunk úgyis megtalálja az írót. „De az a legjobb mégis, ha a művön keresztül nyilvánulunk meg. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor a világnézetnek ki kell menni az utcára. És most ilyen a helyzet. Nem rózsás, de kellemetlenül tüskés. Utálatos dolog, hogy a mű nem elég. És éppenséggel nem elég.” A nyílt politizálás az író mellékállása, a tiltás habitus kérdése is – mondja.
Fotó: marieclaire.hu
Kiss Noémi akkor szereti olvasni egy író politikai véleményét, ha egyetlen gondolatát sem tudja előre kisakkozni. A tiltáshoz szerinte érzelmi motiváció is szükséges, nem feltétlenül racionális döntés. „Demokráciában különösen fájó. Nem örülök az ilyesminek, mert akkor ezek szerint van egy rendszer, ami heves reakciókat vált ki, dühöt, haragot, bosszút – ezek pedig nem jó tanácsadók. Ugyanakkor a párbeszédet alkalmasabb rendezésnek tartom.” Művei visszavonására „még nem” gondolt, szerinte „az írók a közmédiát büntetik. Egyértelmű gesztust tettek.”
Fotó: jozsefattilakor.hu
Krusovszky Dénes úgy látja, hogy bár a jelek vészjóslóak, egyelőre nagy a különbség „a nyíltan antiszemita és rasszista »Hátország Színház« és a »csak« elfogult, lényegileg kiherélt és megalázott közmédia között”. „A rádiót még mindig többrétegűnek érzem annál, mint hogy az őt bekebelező politikai polip győzelmét a lemondáson keresztül elfogadjam, hitelesítsem.” Felveti: vajon nem épp azt szeretné ez a közmédia, hogy ne kelljen többé Parti Nagyot, Závadát és „társaikat” leadni? „Nem egy ilyen mondatot várnak már évek óta? De. Éppen ezért érzem – minden szimpátiám mellett – kissé elhamarkodottnak és koncepciótlannak Parti Nagy és Závada reakcióját.” Számára személyesen fontos, hogy hangot adjon véleményének társadalmi-politikai kérdésekben, de nem feltétlenül szépirodalmi szövegeiben (vagy nem elsősorban ott). „A politikai témák feldolgozása nem lehet elvárás – borzasztó, amikor művészeken számon kérik, miért nem határozottabbak politikailag, miért nem arról írnak.”
Fotó: canadahun.com
Podmaniczky Szilárd szerint az író közéleti kérdésekben mondjon el mindent, amit gondol. „És aztán gondolja újra és újra, ebben nincs megállás, folyamatosan gondolkodni és beszélni kell.” A letiltás kérdéséhez gyakorlati oldalról közelít: „Ez nálunk azért nehéz, mert elenyészően kevés olyan független értelmiségi van, aki a piacról él. És ha nem onnan él, akkor előbb-utóbb bekeríti a politika, és egzisztenciális fenyegetettségében néma marad. Hősnek lenni a gyerekeim szakállára önmagában is képzavar. Rövid távon. Hosszú távon előrelátás.” Hogy mi az a határ, amin túl már lépni kell? „A határ a szerződésekben húzódik. Az én hangjátékszerződéseimben megvették a kiadás és újrajátszás jogát. Az ismétlések után a saját produkció meghallgatásának nagy élménye jár.” Szép egybeesés: „Pont Parti Nagy Lajossal volt egy közös BBC-s sorozatunk »határ« tematikában. Az most itt pont aktuális. De hát le van tiltva.”
Fotó: MTI
Spiró György „tucatnyi hangjátékát és két-három tucat fordítását” mutatta be eddig a királyi rádió. A Kossuth-díjas szerző vallja: „Az író a műveiben szokott megnyilvánulni; Babits is ezt tette. Ha a mű jó, akkor a hatása erős, és szerencsés esetben nemzedékeken át tart. Írásaimban a véleményem árnyaltabban, mélyebben jelenik meg, mint egy-egy nyilatkozatban.” A művek letiltása Spiró szerint lehet indokolt, de érdemesebb megvárni, amíg betiltják az embert. „Végigkísérte a pályámat, hogy időszakonként egy-egy médium vagy színház – esetenként az összes – nem szimpatizál velem. Ez többnyire központi utasítás kérdése, a személyes antipátia ritkább. Huszonhat éve minden művemet azzal a tudattal írtam, hogy az lesz az utolsó. Ha arra figyeltem volna, mivel rágalmaznak már megint, rég abbahagyhattam volna, és a műveim java meg sem születik.” Végül leszögezi: „A rádió bünteti a hallgatókat, nem az írók. A hallgatók érdeke, hogy a nekik tetsző műsorok sugárzását kivívják. Ezt hosszú távon el is szokták érni, csak a közbeeső évtizedek kellemetlenek.”
Fotó: emir.hu
Vörös István szerint megszólalni fontos, de nem kötelező, illetve nem mindenkinek ugyanakkor kell. „Egy író esetében kérdés, hogy a magánember vagy a szerző nyilvánul meg ilyenkor. Aztán bekövetkezik, amikor a kettő közé, a két személy közé (aki amúgy is egy) nem lehet már hozzávetőleges határt sem húzni. A magam eszközeit folyamatosan keresem: verseket publikáltam politikai témában, két, egymással acsarkodó miniszterelnökről pedig drámát. Beszédet mondtam a József Attila-maraton megnyitójaként, nálam akkor szakadt el a cérna.” Vörös úgy látja, hogy a sztrájktípusú gesztusok első körben mindig mást büntetnek, mint aki ellen szólnak. „De lehet, hogy a hallgató nem akar majd Závada vagy Parti Nagy nélküli rádiót. Felfigyel rá, hogy talán nincs minden rendben, ha kedvelt szerzői elzárkóznak ettől a fórumtól. Mást fog hallgatni. Ha lesz mit.” Vörös István verseit, novelláit, rádiójátékait adta a rádió, és szeretné, „ha visszatalálnánk olyan viszonyokhoz, amikor nem szégyen a nagy hagyományú, de attól évek óta távolodó rádióban szerepelni”.
