Magyar Narancs: Az Árva Brooklyn egy detektívtörténetet ötvöz egy Tourette-szindrómás férfi panaszaival, tikkjeivel, kényszeres szóáradataival. Mi volt előbb, a Tourette vagy a krimiszál?
Jonathan Lethem: A betegségről Oliver Sacks esszéiben olvastam először, s noha nem vagyok orvosilag kimutatható eset, rögtön úgy éreztem, hogy ezek az én embereim, az ő törzsükhöz tartozom. Helyére került valami, nevet kapott egy darabka a mentális térképen, amiről nem is sejtettem korábban, hogy neve is van. Azonnal eldőlt, hogy valamiképp írnom kell erről, a kérdés csak az volt, milyen formát adjak neki. Szeretem a hagyományos, kötött formákat; ha költő lennénk, le se jönnék a szonettről, de mivel prózát írok, az én szonettjeim a hard-boiled bűnügyi történetek. A kemény krimikben teljesen nyilvánvaló, mi a működési szabályzat, milyen formaságokat kell betartani. Úgy éreztem, hogy a Tourette-tel járó káosz, az a nyelvi és viselkedésbeli kiszámíthatatlanság, ami Lionel Essrogot (az Árva Brooklyn tourette-es főhősét – K. G.) sújtja, valami nagyon is egyértelmű, átlátható formát követel. Kapóra jött a hard-boiled, és az ellentmondás, amit egy tourette-es nyomozó jelent. Egy Ross Macdonald- vagy egy Chandler-hős legfőbb jellemzője nem más, ugye, mint a lefegyverző dumájuk. Lehet, hogy sarokba szorítják őket, de akármekkora is a túlerő, verbálisan urai a helyzetnek. Izgalmas kísérletnek tűnt egy olyan embert chandleri hősnek megtenni, aki híján van mindenfajta verbális kontrollnak.
MN: Brooklyn hogyan került a képbe?
JL: Merő véletlenségből. Épp abban az időben költöztem vissza Brooklynba. Kézenfekvő volt, hogy ott játszódjék a történet, de eleinte nem tudtam, hogy ezzel megütöttem a főnyereményt. Aztán leesett a tantusz, miért ismerős annyira a Tourette. Mert Brooklyn nem más, mint maga az élő, intézményesült Tourette. A brooklyni nyelv maga a káosz, tele szarkasztikus és lehetetlen fordulatokkal. Egy árva mondatot sem lehet úgy elmondani, hogy valaki ne vágjon az ember szavába. Az emberek a politikai inkorrektség igen magas fokán állnak, s megállás nélkül válogatott durvaságokat vágnak egymás fejéhez. Nem beszélve arról, hogy a helyi keresztségben mindenki a legfájóbb gyengéje után kapja a nevét. Azt a nyelvet, ami itt mindennapos, Kaliforniában kisípolnák, olyannyira sértőnek számítana. Lehet persze, hogy csak az én fejemben került közös nevezőre Brooklyn és a Tourette, de ez épp elég volt, hogy másokkal is el akarjam hitetni az összefüggést. Sőt, továbbmegyek, azt akartam, hogy maga az olvasó is egy kicsit tourette-esnek érezze magát, míg a könyvet olvassa.
 Fotó: CC Wikipedia | |
MN: Mennyire pontos a regénybeli kórkép és látlelet?
JL: Amennyire azt a regény megkövetelte. Azok, akiket személyesen is érint a betegség, nem tiltakoztak, és ezt jó jelnek vettem. A könyv megjelenése után egyfajta hamis szakértő lett belőlem, mindenféle beszélgetésekre hívtak, ami elég abszurd, hiszen mindazt, ami a regényben szerepel, az olvasmányaim alapján én magam találtam ki. Egy idő után, amikor sokadszorra hívtam fel erre a figyelmet, elmaradtak a meghívások.
MN: Bármennyire is kaotikus színben tünteti fel Brooklynt, azért van abban valami nagyon is vonzó, majdhogynem romantikus, ahogy a környéket ábrázolja.
JL: Persze, mert valójában egy szerelmeslevelet írtam Brooklynhoz. Megénekeltem benne a nagyságát, a kicsiségét, a különlegességét, mindent, ami hatott rám. A könyv egy eksztatikus Brooklyn-örömünnep, a The Fortress of Solitude című regényem viszont már a szerelem utáni állapotok, a kételyek, az ellentmondások, a sötét sarkak feltérképezése volt. A félelmeimé, a megingott lojalitásomé. Brooklyninak lenni egyszerre életre szóló kitüntetés és soha el nem tűnő sebhely.
MN: Brooklynt szokás egyfajta írókolóniaként beállítani.
JL: Romantikus képzelgés az egész. A marketing és a vegytiszta szentimentalizmus terméke. Ami engem illett, az én legbensőségesebb kapcsolataim halott brooklyni írókhoz, és nem a jelenleg is Brooklynban élőkhöz fűződnek. Még ha össze is futok néha brooklyni illetőségű kollégákkal, teszem azt Paul Austerrel, még csak véletlenül sem az irodalomról társalgunk, sokkal inkább a New York Metsről. Vannak író haverjaim, de inkább pókerezünk, mintsem irodalmi ügyekben osztjuk az észt.
MN: Elég lassan, immár egy évtizede készül az Árva Brooklyn filmváltozata. Hol tartanak?
JL: Ez egy zombiprojekt. Halott, de azért még járkál. Az a filmsztár, akinél a jogok vannak (Edward Norton tervezett filmet készíteni a regényből – K. G.) időközben sokat veszített piaci értékéből, a nevére ma már nem tódulnak a tömegek. Szerintem a film soha nem készül el, de ki tudja, papíron a projekt még életben van.
MN: Apropó, zombik… Nemrégiben egy teljes könyvet szentelt John Carpenter They Live című B-filmjének. Mi vitte rá erre?
JL: Végre alkalmam nyílt, hogy belevágjak a filmteoretikusi álomkarrierembe. Olyan ez, mintha egy regényem valamelyik karakterét alakítanám. Filmkritikusi babérokra nem vágyom, az nem egy vonzó pályakép a számomra, de régi filmek tudományos szakértőjeként fellépni, az már igen.
