"Nem sokkal a fordulat - a rendszerváltás - előtt, amikor már érezhető volt a bomlás, elfogott az érdeklődés, hogy pontosabban is megtudjam, hol is élek valójában, hogy hol is rejlenek a korántsem csupán egzisztenciálisan, de történelmileg is abszurdnak látott és érzett létezésem gyökerei." Fejtő Ferencnek írta ezt Kertész, 1999-ben, tíz évvel a rendszerváltást követően. Az Európa nyomasztó öröksége című kötet úgy is olvasható, mint ennek a hosszan tartó érdeklődésnek a lenyomata. Az egész könyv pedig, amely Kertésznek az 1990 és 2008 között írott esszéiből kínál válogatást, olyan, mintha a rendszerváltás óta eltelt húsz év történetének lenne a jól megkomponált, szinte már előre eltervezett esszéregénye, vagy - óvatosabban fogalmazva - naplója. Ennek a naplónak van egy jól kivehető íve, amelyet Kertész, ügyes dramaturgként, soha nem téveszt szem elől. A dramaturg persze ez esetben nem ő, hanem a szerkesztője, Hafner Zoltán, aki a kötetet összeállította. Kizárólag már megjelent írásokból válogatott. Olvastam őket korábban - hol folyóiratokban, hol más kötetekben. De így, együtt még soha. Ezért hát eddig nem is tűnhetett fel, ami most nyilvánvaló lett: hogy Kertész az elmúlt húsz évnek legalább olyan gondos krónikása volt, mint azt megelőzően a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveknek. Csupa "alkalmi" szövegről van szó: konferenciákon elhangzott előadásokról, rádióbeszédekről, szimpóziumokon tartott hozzászólásokról, előadás-sorozatok részeiről, megnyitókról. Még a Nobel-díj átvételekor mondott beszéd is alkalmi szöveg a javából. Mégis, együtt olvasva valamennyit kiderül, hogy Kertész azért ragad meg minden alkalmat, hogy arról szólhasson, ami a leginkább foglalkoztatja. Az alkalmi szövegek mind nagyobb gondolatívek pillérei. A magam részéről régebben gyakran sajnáltam, hogy nem folytatja a Gályanaplót vagy a Valaki más című naplókönyvét - életművének e két kiemelkedő darabját. Most azonban látom, hogy nagyon is folytatta - még ha más műfajban is. Az Európa nyomasztó öröksége című esszékötetnek mostantól ott a helye a másik kettő mellett.
Nézzük hát mint naplót. Azért is indokolt ez, mert a könyv eleve egy naplóval kezdődik: a Budapest, Bécs, Budapest című szöveggel, amelyben tizenöt bagatell formájában Kertész 1989. őszi bécsi utazásáról számol be. Ez az utazás a megaláztatások története. Miközben "fönn, a színpadon" a rendszer éppen átalakulófélben volt, a színfalak mögött a naplóíró egyfolytában inzultusoknak lett kitéve: a Keleti pályaudvar pénztárosától kezdve a bécsi pénzváltón át a vonatkalauzig mintha mindenki még egyszer, utoljára összeszedte volna maradék erejét, hogy belerúgjon valakibe. Utoljára? A könyv végére (2008) kiderül, hogy egyáltalán nem: ebben a térségben olyan régi, szinte már atavisztikus rögzültség ez a rúgáskényszer, hogy enélkül elképzelhetetlen az itteni élet. Mindenesetre itt, a könyv elején még csak 1989 őszét írunk, állítólag egy szebb és jobb világ van készülőben, s magára vessen, aki a leghalványabb gyanúperrel él. Kertész azonban résen van; s anélkül, hogy túlzott figyelmet szentelne a "nyilvános" eseményeknek, beéri az apró, alig észrevehető rezdülések rögzítésével. Nem kerüli el például a figyelmét, amikor egy osztrák pénztárosnő "jellegzetes magyar hatósági arccal" tanulmányozza az útlevelét; s miközben Kertész féltékenyen emlékszik viszsza arra a mosolyra, amit előtte egy svájci úrra vetett, magában megjegyzi: "Magyarország árnyéka mindig, mindenütt rám vetül; olykor - mert ez a lélektani törvény - dacosan beléburkolózom, akár egy önként magamra húzott darócba."
Ez a daróc borul rá a szerzőre e kötet elején - hiszen ez kísérte végig addigi életét is. Milyen volt ez a "daróc"? Íme egy példa. Elmeséli, hogy Tankred Dorst tolmácsaként valamikor a nyolcvanas évek elején részt vett Ljubimov pesti rendezésének próbáján, ahol is Dorst az orosz tolmácsnő segítségével gratulált a szovjet rendezőnek. A nézőtéren ülve Kertész átmenetileg kiesett a szerepéből: "Mialatt fordítottam, az a téveszmém támadt, hogy én is itt vagyok, ezért hozzátettem: - Kérem, mondja meg Ljubimov úrnak, hogy én is gratulálok! - Mire a nő lesújtó pillantással: - Maga ne gratuláljon, hanem tolmácsoljon!" Nem egyszerűen Kertésznek szólt ez a lesújtó pillantás, hanem a kelet-európai kisemmizett állampolgárnak, aki egy pillanatra megpróbált kibújni a ráhúzott évtizedes - évszázados - darócból. Egy pillanatra le akarta vetni magáról, de nem hagyták - gyorsan visszabújt hát belé. A jelen kötet elején (1989-ben) jelképes ez az egykori történet. Egy olyan kor küszöbén állunk, amely - egy 2001-es esszé címét idézve - "az önmeghatározás szabadságát" ígérte mindenkinek. Végül is mi másért kellene megváltoztatni egy egész világrendszert?
Ebből a szemszögből olvasva az Európa nyomasztó öröksége egy érző és gondolkodó ember fokozatos átalakulásáról beszél, arról a kettős folyamatról, hogy valaki hogyan lesz egyre reményvesztettebb és közben
egyre radikálisabb
is. És hogyan igyekszik letépni magáról a darócot az, akiről korábban ezt senki nem feltételezte volna. Lenyűgöző, ahogyan Kertész hangja lapról lapra egyre merészebb, ahogyan egyre kevésbé hagyja magát bárkitől is befolyásolni. És ahogyan egyre kevésbé van tekintettel bárkinek az érzékenységére is. Nem a Nobel-díj tette őt radikálissá. Fordítva: e radikalizmusért kapta meg a Nobel-díjat.
Az önmeghatározás szabadsága Kertész nagy témája ebben a kötetben: meghatározhatja-e önmagát szabadon az ember, vagy továbbra is a kollektivizmusok és az ideológiák malomkerekei között kell-e őrlődnie? A kollektivizmust ráadásul nem kizárólag a totalitárius rendszerekkel azonosítja, hanem az egész huszadik század egyik legnyomasztóbb, napjainkban is virulens jellegzetességére ismer rá benne: " a huszadik századi történelem legjellemzőbb vonásának... azt mondhatjuk, hogy maradéktalanul elsöpri a személyt és a személyiséget", írja 1995-ben, A boldogtalan huszadik század című esszében. Az, amit korábban a Gályanaplóban "állami tömegsorsnak" nevezett, szerinte nem a szocializmusnak mondott diktatúra produktuma, és nem is a nácizmusé. Ezek inkább tökélyre fejlesztették azt, ami a modern kori történelem egészét kitünteti: a kollektivizmus szenvedélyét. Ezzel a "szenvedéllyel" próbál Kertész egy másfajta szenvedélyt szembeszegezni: a személyiség egyszeriségének a csodáját, amit időnként misztériumnak is hajlamos nevezni. 1990 februárjában fölteszi a kérdést, hogy ha nincs isten, akkor "kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis: a szó transzcendentális értelmében?" (Táborok maradandósága). 1993 tavaszán, a megváltozott rendszer háromévnyi tapasztalatának ismeretében még radikálisabban fogalmazott: "Én arra a belátásra jutottam, hogy csupán egyetlen valóság létezik: önmagam, s hogy ebből az egyedüli valóságból kell megteremtenem egyedüli világomat." Értsük pontosan: Kertész itt nem a múltbeli tapasztalataira hivatkozik, nem a nácizmussal vagy a szocializmussal szembeni érzéseinek ad hangot, hanem az ezredvégi egyesült Európa polgáraként szólal meg. Ez az Európa nem tölti el őt sok bizalommal: ez lett az egyetlen valóság, "az ökonomizmus, a kapitalizmus, a pragmatikus eszmeietlenség győzelmes, ám alternatíva és, mindenesetre, transzcendencia nélküli világa." Ezt már 1995-ben írja, A boldogtalan huszadik század című esszében.
Ez teszi érthetővé Kertésznek azt az álláspontját, amelyet nehéz elfogadni, de cáfolni is legalább ilyen nehéz. Arról a gyakran hangoztatott véleményéről van szó, hogy ha a kollektivizmus vonzereje ma is változatlanul él és virul, akkor ez azt jelenti, hogy Auschwitz óta semmi nem történt, ami Auschwitzot visszavonta vagy megcáfolta volna. A kötetben olvasható esszék logikáját követve: Auschwitz szerinte nem az antiszemitizmust vitte végletekig, hanem valami mást. A kollektivizmusnak az a tébolya teljesedett be Auschwitzban, ami a modern európai kultúrában - tömegszellemként - legalább két évszázada ott lappang, várva arra, hogy bármikor kitörhessen, a lehető legváltozatosabb álarcokban. Auschwitzot ennyiben - Daniel Goldhagennel vagy Jean Améryvel ellentétben - Kertész nem valamiféle ősgermán antiszemita lelkületből eredezteti, hanem egy nagyon is modern és nagyon is európai jelenségnek tekinti: a francia felvilágosodásra adott válasznak (Táborok maradandósága). S bár Auschwitzot felszabadították, ezzel szerinte még korántsem irtották ki a kollektivizmus tébolyát: ma is úton útfélen találkozni vele, még ha nem is ölt olyan szélsőséges formát, mint hatvan évvel ezelőtt. Kertész egész életművének talán legillúziótlanabb mondatát idézve, a Valaki másból: "Auschwitzot korántsem Auschwitz volta miatt számolták fel, hanem mert fordult a hadiszerencse."
A holokauszttal való számvetés Kertész számára így azután egyáltalán nem valamiféle "zsidó öntudat" megnyilvánulása, s magát a holokausztot sem hajlandó puszta "zsidókérdésre" szűkíteni. Ellenkezőleg: a zsidóság sorsával való foglalkozás nem a "zsidó-tudat" erősödését jelenti, hanem sokkal inkább
az Európához tartozás kérdését
veti fel. A szocializmus idején például Magyarország azzal, hogy a holokausztról nem vett tudomást, nem egyszerűen az áldozatokat semmisítette meg még egyszer, hanem Európából is kizárta magát. Ahhoz, hogy ide ismét be lehessen lépni, nem elegendőek a nemzetközi szerződések és az európai uniós szabályrendszerek alkalmazása. Ehhez a holokauszttal való belső számvetésre is szükség van. Nekünk, magyaroknak kivált. Nem csak az elmulasztott fél évszázad miatt. Hanem a mérhetetlen felelősség miatt is. 1996-ban Kertész úgy fogalmaz (Haza, otthon, ország), hogy messze még az idő, amikor a nemzet az Endlösung sok százezer halottját a saját testéből kiszakított veszteségnek érzi. A magam részéről tovább mennék: a nemzete testéből nem idegenek szakították ki ezt a részt, ha ő maga csonkította meg önmagát - ami miatt én a magam részéről szabályos polgárháborúnak látom, ami Magyarországon 1944-45-ben végbement. A közel hatszázezer magyar zsidó deportálása, illetve itthoni legyilkolása nem a magyarok és a zsidók háborúja volt, hanem magyar állampolgárok legyilkolása magyar állampolgárok által. Olyan polgárháború volt ez, amely még nem ért véget - mentális szinten azóta sem hagyott alább.
Változhat ez a hozzáállás, számíthatunk a szembenézésre? Kertésznek a maga részéről nincsenek illúziói. Négy évvel később, 2000-ben A száműzött nyelv című esszéjében ezt írja: "Magyarországon a Holocaustot nem tekintik civilizációs traumának - mondhatni, egyáltalán nincs jelen az ország történelmi és erkölcsi tudatában, hacsak negativitásként, azaz antiszemitizmusként nem." Nincs emlékezés, mondja. Ez a hiány azonban nem írható csupán az egyik vagy a másik oldal számlájára. Össznépi amnéziáról van szó, ami mindenfajta történelmi krízisünk kapcsán megnyilvánul. A holokausztra való nem emlékezés csak a jéghegy csúcsa. Kertész jellemzőnek tartja ebben a vonatkozásban a szocializmus két reprezentatív emlékiratát - Vas Istvánét vagy Déry Tiborét. Vas életrajzi vallomásai kapcsán pontosan világít rá arra, hogy Vas hogyan csapja be önmagát folyamatosan, hogy bonyolódik bele a kibogozhatatlan élethazugságokba. Déry Ítélet nincséről pedig: "mintha a könyvből vastag sugárban fröcskölne arcomba a hazugság". Vegyük észre: két úgymond baloldali zsidó értelmiségiről írja ezt Kertész. Akik mérvadó szerepet játszottak a szocializmusban, s akik - Kertész logikája nyomán - aktívan közreműködtek a deformált magyar emlékezéskultúra megerősítésében. Az összmagyar hazugságvárat valamennyien együtt építjük.
Vannak persze kivételek. Kertész kettőt nevez meg: Márai Föld föld!... című emlékiratát és Bibó Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című esszéjét. Tegyük hozzá: 1990-ig mindkettőhöz illegálisan lehetett csak hozzájutni. Ami legálisan elérhető volt, az mind a társadalmi szolidaritást ásta alá, a mások bajai iránti süketséget növelte. Mindenki a túlélési stratégiákra hivatkozott, mondja Kertész. De, teszi hozzá, "az olyan túlélési stratégiát, amely aláássa a morális alapokat, én nem túlélésnek, inkább a pusztulás, a pusztító erők elfogadásának nevezném." Ezeket a pusztító erőket esszéről esszére, azaz évről évre egyre erősebbeknek és tartósabbaknak tapasztalja.
Esszéregénynek vagy naplónak neveztem Kertész új kötetét. Emlékiratnak is mondhatnám. Emlékezés a közvetlen múltra, emlékezés a szocializmusra, a huszadik századra, és, egyre bővülő körben, Európára. Arra a szellemi Európára, amelyet "a világ fennállásán való csodálkozás" jellemezte, "az élet tisztelete, áhítata, öröme, szeretete". Mára ez végérvényesen visszahozhatatlannak látszik, mondja Kertész. Politikai, hangulati, eszmetörténeti elemzései attól élesek, hogy mindig egy ilyen egzisztenciális horizont elé állítja őket. Visszaemlékezik Európára - s mint minden igazi emlékezés, föl is építi magának azt, amire figyelme irányul. Egy lehetséges Európa víziója bomlik ki az Európa nyomasztó örökségéből. Nemcsak a Gályanapló és a Valaki más mellett van hát a helye a polcon, hanem Bibó és Márai említett könyvei mellett is.
Szerkesztette Hafner Zoltán. Magvető, 2008, 463 oldal, 2990 Ft
