Bukowski (1920-1994) Magyarországon, hát az nem egy sikersztori. 1974-ben a Nagyvilág lehozta egy szolidabb novelláját (Mit gondol, érdemes az embernek írásra adni a fejét?, fordította Rákosy Gergely), az mondjuk éppen idejében volt, de aztán semmi hír. Húsz év kellett, hogy a halála évében kijöjjön az Egy vén kujon jegyzetei (Ferenczy Könyvkiadó, fordította Balázs Attila), visszhang persze nuku. Úgyhogy maradtak a filmek, a tékában a Barfly (rendezte Barbet Schröder), a tévében meg a Tales of Ordinary Madness (rendezte Marco Ferreri). Láttam egy holland feldolgozást is, de annak nem emlékszem a rendezõjére, abból a sztoriból készült, amiben két csávó lop magának egy halott csajt, és azzal kamatyol. Tessék, most itt van: A venice-i tüzes sellõ.
Megjegyzem, a Tótumfaktumot sem valamelyik nagyokos kiadónk dobta piacra, hanem a szegedi bölcsészkar. Úgy tûnik, nálunk inkább az élettelen fontoskodás a menõ. Minek ide, kinek ide Bukowski? Ez van. Illetve most ez, végre, háromszázhúsz oldalon. Benne a Tótumfaktum, ami egy regény, aztán versek s nagyobbrészt novellák. Ha tõlem kérdik, a novellák a csúcs. Azok egészen elképesztõk.
A rend kedvéért elöljáróban még annyit, hogy a fehérvári Árgus áprilisban rendesen beharangozta az anyagot, közölt egy korrekt kis életrajzot, pár verset és a Rolling Stone-ból egy baromi jó interjút. (Ez már valami.) Egyébként meg azt olvasni, hogy Bukowski Amerikában is csak a hetvenes évek közepén futott be, addig szimplán az underground, de ezt most nem ragoznám, mert azóta minden sora a kétszázötvenhatodik kiadásnál jár. Tessék csak bepötyögni a google-ba, rogyásig van a méltatásával.
Ha Charles Bukowskit valami áramlatba kéne belekalapálni, talán a beatek merülhet-nének fel. Persze nem Kerouac romantikája, nem is Burroughs-féle víziók, hanem az a rettenetes lepattantság és kirekesztõdés, ami Selbyt uralta. De hagyjuk inkább a kalapálást, mert nagyon úgy fest, hogy lényegében mindenhonnan kilógnak Bukowski (jobbára önéletrajzi) sztorijai.
Hogy ezekben a (jobbára önéletrajzi) sztorikban mirõl esik szó, az könnyebben elmondható. Charles Bukowski, aki egyik-másik szövegben Henry Chinaski néven szerepel, rendületlenül lötyög a Los Angeles-i bárokban. Történetesen íróember, de azért nem kell félni, nem az az ambiciózus fajta. Úgyhogy maradnak az ócska piák az ócska kocsmákban, alkalmasint ócska kocsmanõkkel, és ha összejön, a végén ócska dugásokkal. Szaros gatya és hányás - kábé ennyi a kilátás.
"Ennyi?", kérdezhetik, de ezt nem ajánlanám. Ez az ennyi ugyanis bõven elég. Már hogyne volna. Chandlert sem azért olvassuk, hogy kiderüljön, ki a hunyó. Hanem az ízéért. A figurákért. A levegõjéért. És hát íz, figurák meg levegõ dolgában Bukowski nehezen überelhetõ. A párbeszédei meg végképp padló. Mondok egyet:
"gyere ide, Bukowski." befricskázom a sörözdobozt a szemetesbe, majd odaballagok. "mi ez?" kérdi Sanchez.
ránézek a képre. kitûnõ fotó.
"mintha egy hímtag lenne."
"milyen fajta?"
"merev. óriási."
"az enyém."
"és?"
"nem látod?"
"mit?"
"a spermát."
"de, látom. nem akartam mondaniÉ"
"miért? mi a picsa van veled?"
"nem értem."
"látod a spermát vagy nem?"
"hogy érted?"
"úgy, hogy éppen KIRÁZOM, hát nem érted, milyen nehéz is ezt megcsinálni?"
"nem nehéz, Sanchez, én folyton csinálomÉ"
"oh, te ökör! a géphez csatlakozik egy zsinór. föl tudod fogni, mekkora tett volt csöndben élesnek maradni, ejakulálni és elsütni a gépet egyszerre?"
"nincs fényképezõgépem."
És így tovább. Ilyen mind. Hihetetlenül könnyedén kirázva. Mondhattam volna egy másikat is, de hirtelen ezt találtam. Kicsit beteges, de ez egy ilyen beteges világ. Bukowski meg nem az a fazon, aki rinyálna vagy prédikálna emiatt. Inkább az a pálya, hogy röhögni. Istentelen jókat lehet rajta röhögni, ha már úgy hozta a sors, hogy lemerült ebben a beteges világban. Reménytelenül és felszabadultan. S közben nincs az a képtelenség, nincs az az elcsigázott abszurd, aminek ne lenne véresen frankó szaga. Nem volna badarság, ha a mai magyar irodalom egy kicsit morfondírozna ezen.
Részemrõl mindenesetre csodálat és hála. Most már tudom, hogy mért nem kellettek nekem könyvek az utóbbi tíz évben. Erre vártam.
Marton László Távolodó
Kiadta a Messzelátó. Fossilia különszám. Szerkesztette Virág Zoltán, fordította Domokos Tamás, Fenyvesi Ottó és Virág Zoltán. Megrendelhetõ a Messzelátótól: 6725 Szeged, Boldogasszony sgt. 6., fossilia [at] freemail [dot] hu, potom 1300 forintért.
