A hét nagyobb téma köré szervezett, majd' háromnegyed száz írást tartalmazó kötet 2005-ben jelent meg. A három szerkesztő - az amerikai Carol Rittner irgalmasrendi nővér, a brit Stephen D. Smith, az izraeli Irena Steinfeldt - változatos műfajú (és, tegyük hozzá: nívójú) szöveggyűjteményt állított öszsze: az írások java tanulmány, de bőséggel található miniportré, vállaltan szubjektív esszé, teológiai eszmefuttatás, mi több, programadói gondolatkísérlet is. Közös azonban a szándék, az alcímmé is emelt "Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival".
E törekvés indokoltságát aligha kell magyarázni - és nem csak Magyarországon és általában Kelet-Európában, ahol a félig vagy sehogy sem bevallott múlt szükségképpen vezetett és vezet újabb tévhitekhez, a rossz lelkiismeretet kompenzáló önigazoló mítoszokhoz, tudatlanságból fakadó gonosz, embertelen, ostoba tanokhoz. A Vatikán, a nyugat-európai keresztény egyházak és államok II. világháború alatti magatartásáról és viszonyáról a holokauszthoz ugyancsak nem tudunk még mindent. Éppen emiatt a gyűjtemény messze legizgalmasabb fejezetei azok, amelyek az egyes európai államok egyházainak és a Vatikánnak a II. világháború alatti reakcióit ismertetik.
Azt, hogy például Németországban, Lengyelországban vagy a Szovjetunió megszállt területein a különböző felekezetű egyházak miként viselkedtek a náci uralom idején, alapvetően határozták meg a (nemzeti) történelmi hagyományaik is, mondjuk az, hogy az antiszemitizmus milyen mértékben volt a nemzeti identitás kötőanyaga 1939 előtt is. A dolgot ráadásul bonyolítja, hogy legtöbbször nem is beszélhetünk arról, hogy "az" egyház milyen álláspontot foglalt el az adott országban: hiszen ha voltak is olykor egységes és hivatalos álláspontok, lényegében majd' mindenhol tökéletesen ellentétes attitűdök jellemezték a papságot. Voltak, akik életük kockáztatásával is mentették zsidó ember- és polgártársaikat, és voltak, akik hálaadó miséket celebráltak az Endlösung feletti örömükben (mint Veszprémben). A tanulmányokból mindenesetre világosan lejön, hogy azokban az országokban, amelyekben a helyben meghatározó egyház határozottan kiállt a deportálások ellen, a zsidó közösség nagyobb eséllyel élte túl a likvidálási kísérletet. A legismertebb példa erre Dánia, ahol az evangélikus egyház bátor szerepvállalásának (és nem mellékesen az állampolgársági jogegyenlőség eszméjéből, valamint a hagyományos németellenességből táplálkozó civil kurázsinak) az eredményeként a zsidóság döntő többsége elkerülte a bevagonírozást. De a skandináv polgári társadalomhoz képest elmaradottnak számító Bulgáriára is igaz ez: az ortodox egyház vezetői határozottan és nyilvánosan emelték föl szavukat a "végső megoldás" ellen, szembeszállva a nagy hatalmú uralkodóval is. Példaadásuk nem maradt visszhangtalan: és amikor a jogi és orvosi hivatásrendek is tiltakoztak, III. Borisz fölfüggesztette a deportálásokat, 50 ezer embert mentve meg a koncentrációs táboroktól.
Ahol viszont a nyilvános kiállás elmaradt (részben politikai megfontolásból, részben - a hagyományos antiszemitizmus okán - ideológiai meggyőződésből), a nácik a helyi bürokrácia olajozott együttműködésével hatékonyabban teljesíthették küldetésüket. Ahol pedig az antiszemitizmus a formálódó nemzettudat fontos építőeleme volt - mint a tisói Szlovákiában -, a zsidóság végképp nem számíthatott intézményes segítségre. Míg a filoszemitának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lengyel katolikus egyház legalább a katolizált zsidókért igyekezett tenni valamit, a szlovák hozzáállást az az egykori Hlinka-bonmot jellemezte a leghívebben, miszerint "a zsidó akkor is zsidó marad, ha száz püspök kereszteli meg".
Külön rész foglalkozik azokkal, akik - nemegyszer saját egyházukkal is ellenkezve - mindent megtettek az üldözöttek megmentéséért. Ahogyan a katolikus Jan Karski, a világháború alatti lengyel ellenállás és az emigráns kormány követe fogalmazott: "A zsidókat a világ minden kormánya magára hagyta, de az egyes emberek közül nem mindenki." E fejezet egy-két oldalas kis írásokban emlékezik meg az olyan nagyszerű emberekről, mint amilyenek a katolikus Salkaházi Sára nővér vagy az evangélikus lelkész Sztehlo Gábor is voltak. Sok újdonsággal mindazonáltal e rész nem szolgál; az pedig nem teljesen világos, hogy mi volt a szervező elv, mivel nem csak szorosan vett egyházi személyekről és szervezetekről emlékeznek meg a szerzők. Ha viszont tágabb körnek kívántak emléket állítani, úgy a tragikus sorsú Esterházy János is minden bizonnyal megérdemelt volna néhány tisztelgő mondatot.
Terjedelmileg is hangsúlyos a keresztény egyházak holokauszthoz való viszonyának teológiai értelmezése. Laikusként ennek értékelésétől inkább eltekintenék, ám két dolog így is szembeötlő: az egyik, hogy a köteten végigvonuló tankönyvszerű megoldás, a lapszéli "Kérdések további megfontolásra" e helyeken tűnik a legdidaktikusabbnak. A másik, és az előzőnél sokkal fontosabb észrevétel: valamennyi szerző érveket és ellenérveket ütköztetve gondolkodik tárgyáról, ami mindenképpen üdítő élmény a magyarországi egyházi megszólalások problémaérzékenységéhez szokott olvasónak.
Fordította: Zalotay Melinda. Egyházfórum-Balassi, 2009, 428 oldal, 2500 Ft
