"Miért hagyták, hogy a ház kigyulladjon?" - Nádasdy Ádám tanár, nyelvész, költő

szerző
Urfi Péter
publikálva
2013/10. (03. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A hírek szerint lapunk egykori szerzője is az ELTE BTK kényszerből nyugdíjazott oktatói között van. Távozásának hírére elöntötték az internetet a felháborodott kommentek, kollégái egy emberként álltak ki mögötte, de ő nem panaszkodik. A munkaviszonynál fontosabb dolgokról is beszélgettünk vele.


Fotó: Sióréti Gábor

Magyar Narancs: Mióta tanít az ELTE-n?

Nádasdy Ádám: Negyven éve. Előtte ide jártam egyetemre is.

MN: Nem dolgozott soha máshol?

NÁ: Két évig tanítottam gimnáziumban.

MN: Hogyan és mikor tudta meg, hogy kénytelen lesz nyugdíjba vonulni?

NÁ: Múlt héten felhívott a tanszékvezetőm, hogy nem tudnak tovább ott tartani. Mert, ugye, én már nyugdíjban vagyok, hiszen elmúltam 66 éves. Az egyetemi szokásjog szerint a professzorok nyugdíjazását 70 éves korukig általában nem kezdeményezik. Hát most ez valószínűleg megtörténik, hivatalosan a rektor, valójában a dékán úgy döntött, inkább azoktól válik meg, akiknek van nyugdíjuk, tehát megélhetésük is, semmint hogy negyvenéves oktatók kerüljenek az utcára.

MN: Akkor minden szép és jó, nincs itt semmi látnivaló?

NÁ: Nézze, ha már ég a ház, és a dékán ott áll, kezében egy slaggal, akkor nyilvánvaló, hogy azt a slagot rám és a hozzám hasonló helyzetben lévőkre irányítja. Az már más kérdés, miért hagyták, hogy a ház kigyulladjon, miért nem tettek tűzvédelmi intézkedéseket és így tovább.

MN: Ez volt a leghatékonyabb módja a tűzoltásnak?

NÁ: Ehhez nem értek, nem látom át az egyetem bonyolult pénzügyeit. Csak olyasmik jutnak eszembe, hogy két fokkal lejjebb lehetne csavarni a fűtést, úgy spórolni - de hát ez soha nem ilyen egyszerű. Egyébként adminisztratíve eddig nem történt meg a nyugdíjazásom, még nincs róla papír; még mindig nem lehetek biztos benne, hogyan döntöttek vagy döntenek.

MN: Többször is elmondta, hogy elsősorban tanárként tekint magára, és csak utána jön a nyelvész, a költő, a fordító. Miért nem lehet megingatni ezt az elsőséget?

NÁ: Talán mert ebben vagyok a legjobb. Az ember érzi, miben jó igazán. Olyan még soha nem volt negyven év alatt, hogy ne lett volna kedvem órát tartani, hogy azt kívántam, bár lenne bombariadó, és maradna el a másnap reggeli előadás. Más tevékenységeknél tudok szorongani, határidőkből kifutni, menekülni. Olyat már gondoltam, hogy bár ne lenne még lapzártája a kiváló folyóiratnak, amelynek verseket ígértem.

MN: Sok egyetemi oktatónak a tanítás csupán szükséges feltétele a zavartalan tudományos munkának.

NÁ: Igen, de nekem másféle múltam van, ugyanis - gyakorlatilag az érettségitől kezdve - sok éven át nyelvtanár is voltam, fáradt, nyűgös mérnököket tanítottam angolra. Tehát ez korábban lépett be az életembe, mint a kutatói munka. Hát mit csináljak? Azt hiszem, ehhez van tehetségem. Gimnazistaként építész akartam lenni, ahhoz nem volt. A matek még csak-csak ment valahogy, de fizikából nem voltam elég jó.

MN: Most, hogy nem taníthat, az építészetnek szentelheti magát.

NÁ: Azért nehogy azt a látszatot keltsük, hogy engem azonnali hatállyal leparancsoltak a katedráról! Nyárig mindenképpen maradok, az őszi félévet pedig majd meglátjuk. És továbbra is tarthatok kurzusokat díjazás nélkül, ahogy az a nyugdíjas professzorok esetében bevált szokás. Ez a venia legendi, szó szerint "az olvasás engedélye", tehát a professzor lecturákat tarthat, úgymond, felolvashatja tanait az egyetemen. Ezt természetesen senki sem vonta meg tőlem. Biztos vagyok benne, hogy ha nem is annyit, mint eddig, de fogok tanítani a következő félévben is. Kollégáim erre valószínűleg igényt tartanak majd, hiszen nem vettek fel mást a helyemre, miközben az órák száma valószínűleg nem csökken. Sőt, az is lehet, hogy kérlelni fognak, hiszen professzor kollégám, Varga László most megy nyugdíjba, annak rendje és módja szerint, 70 évesen.

MN: Három professzor tartozott az Angol Nyelvészeti Tanszékhez, jövőre marad egy.

NÁ: Igen.

MN: Nem érez sértettséget, dühöt? Hogy csak azért se megy vissza ingyen dolgozni, miután elküldték?

NÁ: Nem, nem. Lojális vagyok az ELTE-hez, derék katona. Ha így, akkor így.

MN: A pedagógiai szenvedély nemcsak a katedrán hatja át, hanem tudományos ismeretterjesztő írásaiban is. Az e lap hasábjain hosszan és páratlan népszerűségtől kísérve futó Modern Talkingot mindenki ismeri, de ez nem epizód volt, hanem egy folyamat része: a kilencvenes évek elején a BUKSZ-ban vitt nyelvi rovatot, később a rádióban Kálmán Lászlóval közösen tartott közérthető útbaigazítást a nyelvészet alapfogalmairól, és manapság is ír az ÉS-be néha. Ad notam "egész népemet fogom..."?

NÁ: Igen, és kollégáim, az igazi elméleti nyelvészek biztatnak is erre. Sokszor nekik mutatom meg először, velük láttamoztatom a cikkeket, és persze sokszor csóválják a fejüket, hogy ezt így nem lehet, meg az úgy nem teljesen igaz. De általában oda jutnak végül, hogy mégse lehet máshogy közérthetően elmagyarázni.

MN: Tehát nem érik olyan vádak, hogy leegyszerűsíti a bonyolult tudományos nézeteket?

NÁ: Előfordul, olyankor átírom, vagy visszaszívom, vagy azt mondom, írjatok jobbat, ha tudtok. Olyan ez, mintha egy egészségügyi tájékoztatóban azt írnám: "Mozogjunk minél többet!" Amire egy orvos természetesen azt felelné, hogy álljon meg a menet, azért ez attól függ, kiről van szó, hány éves, mikor műtötték, hány kiló. De végül legyintenek, jól van, azért írjad csak, mozogjunk. Azt hiszem, a szakma összességében támogatóan viszonyul ehhez a pedagógusi - mondjam azt: nyelvművelői? - mániámhoz.

MN: Ennél is különösebb, hogy mintha a műfordítást is részben pedagógiai céllal művelné. Azt mondta készülő Dante-fordításáról, hogy a középkor tudásanyagát szeretné megismertetni az olvasóval. Mára megkoptak a Bibliáról, a vallásról való ismereteink, állítja - ebből szeretne valamit visszaadni a fordítás révén. (Erről lásd korábbi interjúnkat: "Tizennégyezer sor nem lehet végig szép", Magyar Narancs, 2008. december 4.)

NÁ: Fodor Géza, a néhai kiváló dramaturg és irodalmár azt mondta egykor a Hamlet-fordításomra, hogy mintha azt mondanám a közönségnek: márpedig ti addig haza nem mentek, míg az utolsó sorig meg nem értitek az egészet. Hozzátette: nem biztos, hogy ennél a darabnál helyes ez az attitűd. Ezen elvitatkoztunk. De valóban, mindig örömömre szolgál, amikor óra közben egy diák meglepetten felnéz: "Nahát, ez így van? Sose gondoltam volna!" A múltkor a nemzeti színházi Hamlet után egy professzor kollégám azt mondta: ő most jött rá, hogy eddig nem is tudta, miről szól a darab.

MN: Van ebben valami heroikus, szép naivitás, nem? Hogy újrafordítom az Isteni színjátékot, és ettől a fiatalság jobban ismeri majd a katolicizmus téziseit...

NÁ: Valami azért csak leszivárog, nem? Ha a diákok nem olvassák el a szöveget és a jegyzeteimet, akkor majd a tanárok, és ha legközelebb tanítják, már ők is jobban fogják érteni. De ha erre gondol: nem, nem hiszem, hogy a ráckevei HÉV-en ezt a könyvet fogják egymás kezéből kikapkodni a kamaszok.

MN: A magyar fordítói gyakorlatban meglehetősen unortodox módon, rímtelenül fordítja Dante világkölteményének mindhárom könyvét. Célszerűnek tartaná, ha elfogadottabbá válna nálunk a formailag kevésbé kötött fordítás?

NÁ: Hogyne. Ez a németeknél, franciáknál, angoloknál széles körben elterjedt megoldás, ami sokszor színesebb, szórakoztatóbb eredményhez vezet. Hiába minden, a rímért meg kell fizetni. Persze attól is függ, milyen műről beszélünk. Petrarca-szonetteket például talán nem volna érdemes... De ki tudja? Mert nagyon nehéz ám visszaadni azt a természetességet, ahogy Petrarca belecsúszik a rímekbe! De azért a szonett mégiscsak szonett. Az Isteni színjáték azonban elsősorban tankönyv... Azt vegye figyelembe, hogy az olaszban a rímelés, ha szabad így mondanom, nagyon olcsón megoldható. Az azonos szóvégek miatt ezek szinte csak maguktól összecsengenek, ha nem akarná, akkor is. Ugyanez magyarul akrobatamutatvány. Dante síkfutó, akit a rímes fordításokban légtornászként mutatnak be. Ezt csinálja Babits, aki isteni légtornász, és az ember arra figyel, milyen ügyesen elkapta a következő rímben a trapézt - holott Dante nagyon nem ilyen. Ami Danténál hosszan tartó recitativo, az Babitsnál egy végtelen ária.

MN: A verseiben viszont szívesen nyúl kötött formákhoz.

NÁ: Mert olyankor, a rím miatt, mintha a múzsa súgná a következő sort. "Írd azt!" "Ezt?!", kérdezem a múzsától. "Igen." "De hát én nem ezt akarom írni!" "Nem érdekel, mit akarsz írni", mondja a múzsa, én meg írom. A forma segít kipréselni magamból a mondandót. Keringőt könnyebb jól táncolni, mint úgy ugrálni összevissza, hogy az szép legyen.

MN: Egyetemi munkájában, cikkeiben és fordításaiban igen, verseiben viszont már nyomát sem látjuk a tanárszerepnek, pedagógiának. Sőt, ezekről mindig mint nagyon személyes ügyekről beszél. Gyűjteményes kötetének (Verejték van a szobrokon, 2009) rövid fülszövegét maga írta, innen idézek: "A világról, országról, boldogulásról sok mindent gondolok, de ezek nekem ritkán verstémák." Miért?

NÁ: Elsősorban a személyesség, az emberi kapcsolatok érdekelnek, mások írásaiban is. A vers számomra akkor szép, ha öncélú, ha elsősorban vers, és csak azért van, hogy legyen. Mint ahogy az ember dalra fakad.

MN: A közügyekről is lehet nagyon személyesen írni.

NÁ: Hogyne, ezt általánosságban nem is akarom tagadni, most csak hajtogatom a magam igazát.

MN: "Istenről is szoktam írni, úgy érzem, van vele kapcsolatom (remélem, ő is úgy érzi)." Hogy alakult azóta ez a viszony?

NÁ: Hát nézze, életben vagyok, tehát azt kell mondanom, hogy a kapcsolatunk harmonikus. A Dante-fordítás nagy forgalmú telefonvonalat létesített köztem és a Teremtő között. Sokat gondolkozom ezen, úgy érzem, mintha valami burokban tartana engem, megóvna sok bajtól és szörnyűségtől. Mint mókust a ketrecben. Amit én azzal próbálok meghálálni, hogy tekerem a mókuskereket. Ha nem tekerném, akkor talán elkezdene figyelni rám, amitől tartok kicsit. Ebből a szempontból nehéz volt ez a hét, hiszen számolnom kellett azzal, hogy a nyugdíjazással kizökkenek ebből a mókuskerékből. Ám szerencsére olyan pályát választottam, ami nincs helyhez kötve. A párom sebész, ő jobban megrémült először, mert számára a nyugdíjazás a munka végét jelenti. Otthon nehézkes műteni, ugye. Írni lehet.

Mai programok
MN: Másik mondat a fülszövegről: "Fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok, és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm." Mi volt a coming out oka? Saját magának volt erre szüksége, vagy a magyar közéletnek egy bátorító példára?

NÁ: Mindkettő igaz. Megpróbáltam e nélkül, és nem ment. Lelassult a mókuskerék. Így sokkal jobban működöm, tudniillik hazugságban élni rettenetesen fárasztó. Úgy éreztem magam, mint a vízipólósok, akik látszólag csak ácsorognak a sekély vízben és dobálják a labdát, de ott alattuk a mélység, és a víz alatt folyamatosan tempózni kell. A coming outot talapzatnak láttam, amire ráállhatok, ahonnan már könnyedén dobálózok és ugrálok. Másrészt való igaz, arra is gondoltam, hogy ha már a Jóisten abban a szerencsében részesített, hogy az én közegemben ez a megmutatkozás lehetséges, akkor kötelességem megtenni. Nekem is nagyon jó lett volna korábban, ha fiatal koromban ismerek valakit, aki felvállalja. Ismertem ugyan kiváló meleg művészeket egyfelől, alteros hippiket másfelől, azaz a társadalom legtetején és legalján lévőket, de én középen akartam lenni. Polgárember vagyok, és mint ilyen akartam ezt megvalósítani. Egyébként sokak szemében ez a legfelháborítóbb. Hogy van pofám konformistának, sőt konzervatívnak lenni.

MN: Meglehetősen ritka és konfliktusos képlet ez mifelénk: tudós és művész, Istennel beszélgető meleg férfi, progresszív gondolkodó polgári attitűddel. Nem kéne sokkal zavartabbnak lennie?

NÁ: Logikus lenne, igen, mégsem vagyok. Néha rossz is a lelkiismeretem, hogy miért nem. Jó, a párkapcsolatom nagy biztonságot ad, de alapvetően nem tudom a magyarázatot. Apámtól is azt tanultam, hogy a munka mindenre gyógyszer. Megtart, mint a bakancsban a bandázs, a lábat a kötés. És a humor. Képes vagyok mindenen röhögni. Magamon is.

szerző
Urfi Péter
publikálva
2013/10. (03. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 valami_nick
    valami_nick
    2013. június 06., csütörtök 15:44
    Szegény Nádasdy, ha olvassa ezt a cikket, biztos nem örül.
    Nem a tartalomnak, hanem ahogyan írva van.

    Példáula z olyanoknak, hogy "kollégái egy emberként álltak ki mögötte".
    Merthogy vagy kollégái egy emberként álltak ki MELLETTE, vagy kollégái egy emberként álltak MÖGÉ - bár a jelentés kicsit eltérő, itt a mellette verzió a helyes.
    Meg persze a magyarban a párbeszéd nem idézőjeles, hanem gondolatjeles:
    - Írd azt!
    - Ezt?! - kérdezem a múzsától.
    - Igen.
    - De hát én nem ezt akarom írni!
    - Nem érdekel, mit akarsz írni - mondja a múzsa, én meg írom.

    Azért az elég szégyen, hogy egy magát újságírónak gondoló valaki ennyire nem ismeri a nyelvet, amelyiken írni próbál.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...