Interjú

"Mindent meg tudok magamból csinálni"

Karafiáth Orsolya író

  • Iványi Zsófia
  • 2009. november 5.

Könyv

Tíz évvel ezelőtt a Lotte Lenya titkos éneke című verseskötetével robbant be a köztudatba. A nagy belépőt a Café X című második verseskötet, A Maffia-klub című regény és rendhagyó médiaszereplések sora követte. A dalszövegeket, újságcikkeket és forgatókönyveket is jegyző extravagáns írónővel új verseskötete, a novemberben megjelenő Cigánykártya ürügyén beszélgettünk.

Magyar Narancs: Ötévenként jelentkezel újabb verseskötettel. Ez tudatos döntés?

Karafiáth Orsolya: Persze. Az öt évet jó intervallumnak tartom, és miután megírom a verseket, kell is ennyi idő a formálódásra, szelektálásra, átdolgozásra. Mintha ötévente újra lélegzetet vennék. Meg öt év alatt változik annyit az ember, amennyit egy-két év alatt nem, vagy legalábbis nem olyan szembetűnően. Mindemellett az öt a szerencseszámom.

MN: Mindent ilyen tudatosan átgondolsz?

KO: Az én életemben minden nagyon tudatos, miért pont a versírás ne lenne az? Nagyon nehezen és keveset írok, és nagyon tudom, hogy mit akarok. Például abban gondolkodom, hogyan fog kinézni a kötet, mi maradhat benne, mi nem. Nem vagyok a híve annak, hogy minden megjelenjen, minden kint legyen, mert az ember például a másnapos arcát sem mutogatja szívesen. Az is tudatos, hogy az ember kifesti magát, mielőtt kimegy az utcára. Így vagyok a produktumokkal is: csak akkor adok ki valamit a kezemből, ha már teljesen kész van, és csak abban a koncepcióban, ahogyan én elképzeltem.

MN: Miben más ez a kötet, mint a korábbiak?

KO: Nehéz megmondani, mert a formát tartottam. Már a kezdetektől fogva a jambikus, rímes versek állnak hozzám a legközelebb. Az első kötetben szinte kizárólag szerepjátszós versek szerepeltek, a második már sokkal intimebbre sikerült, lényegében csak a szerelemmel és az utazásokkal foglalkozik. Ez pedig nagyon sötét kötet lett, tiszta depresszió. Egy csomó ideig éltem gyógyszereken, és még most is járok pszichiáterhez. Abszolút depresszív típus vagyok, csak eddig erről nem tudtam, vagy nem akartam írni.

MN: Akkor itt most nincs szerepjátszás?

KO: Nincs. Azaz valamilyen szinten persze van. Nem rólam szól, de sokkal többet beletettem magamból, mint az eddigiekbe.

MN: A korábbi köteteknél felmerült, hogy a közeli ismerőseid legintimebb dolgairól írsz. Ők ezen nem akadnak ki?

KO: Ó, dehogynem. Mindig mondják, hogy magamról nem szeretek beszélni, ellenben mások szennyesét örömmel teregetem ki. És ez így is van. A regény volt igazán durva, mert abba egyes expasijaim leveleit is beraktam. Volt, aki meg is keresett, hogy ez nem fair, mire mondtam, hogy édes, ha te írsz nekem egy levelet, akkor az kié, a tiéd vagy az enyém?

MN: Azért ez valahol érthető. Te is kiakadnál, ha rólad írnának, nem?

KO: Dehogynem, ezért nem is mondok senkinek semmit.

MN: Nem vagy kicsit paranoiás?

KO: De, persze. (Nevet.) Ugyanakkor szerintem egy írónak nem fontos magáról beszélnie, mármint olyan dolgokról, amik konkrétan vele történtek. Amit leírok, az nyilván belőlem jön, engem foglalkoztat. De mondjuk, ha épp tök jól érzem magam, viszont úgy gondolom, hogy ez a versbe nem illik, akkor azt írom, hogy de szarul vagyok. Aki olvassa, annak úgyis tökmindegy, hogy valójában hogy voltam épp akkor.

MN: A kötethez készült egy kártyapakli is, amit kivetve az olvasó megtudhatja, hogy melyik verset kéne elolvasnia. Ez is a te ötleted volt?

KO: Persze. Nagyon szeretem a tarotot meg a cigánykártyát is, és mindenképp akartam valami hasonlót. A kártya is, a vers is egy hangulatot, érzést tömörít, akkor miért ne lehetne egy vers egy kártyának a magyarázata?

MN: Az ezoterikus dolgok közel állnak hozzád?

KO: Nem vagyok ezoterikus alkat, pont abból kiindulva, hogy mindent nagyon racionálisan nézek. De ez egy jópofa dolog, jó hagyomány, jó játék. Az foglalkoztatott, hogy ezeket a misztikus hagyományokat hogyan lehet átültetni teljesen reálba, hogyan működnek egy mai valóságba áthelyezve. Nem igazán hiszek benne, de azért naponta vetek kártyát, mert szórakoztat. Nemrég jósnőnél is jártam, azt mondta, hogy 78 évig fogok élni. Azóta kevésbé parázom.

MN: Egy CD is megjelenik a kötettel együtt, a Fekete macska.

KO: Igen, ezen a megzenésített versek lesznek hallhatók. Egy elképesztő kísérlet dzsesszel és operával, olyan zenészek közreműködésével, mint Dés András, Lukács Miklós, Másik János, a Ludditák és az énekesnő Tóth Evelin. Teljesen elmebeteg, nagyon kemény zenék vannak a CD-n, tuti, hogy egy rádió sem fogja őket lejátszani.

MN: Akkor ki fogja hallgatni?

KO: Hát én!

MN: Sokat szerepelsz a médiában, egyebek mellett vitatható színvonalú szórakoztató műsorokban is. Összeegyeztethető ez a költőnői szereppel?

KO: Szerintem igen. Aki ír és publikál, abban alapvetően ott van az exhibicionizmus vágya. Hogy ez milyen magaslatokba hág, az emberfüggő. A legtöbb író alkalmatlan lenne ezekre a hülyeségekre, én viszont a legtöbbször tobzódom bennük. Szeretem, ha sminkelnek, mikrofonnal a kezemben érzem magam a legjobban, szeretek színpadon állni, szeretek beszélni, és úgy érzem, hogy tudok is. Már amikor. Egyszer-kétszer nagyon besültem.

MN: Mégis, verseket írni és celebeket főzésre buzdító műsorban szerepelni - az emberek többsége szerint - egymástól igen távol álló dolgok. Nem szoktak emiatt piszkálni?

KO: Jaj, dehogynem! De szerencsére nagyjából ki tudom zárni ezeket a dolgokat. Ami nem hízelgő rám nézve, arról egyszerűen nem veszek tudomást. Az valóban necces, még nekem magamnak is, hogy néha belecsúszok olyan dolgokba, amikbe valószínűleg tényleg nem kellett volna.

MN: Például?

KO: Inkább nem mondanék példákat. Nálam mindenesetre ez a két szféra nem válik olyan élesen el egymástól. Akkor meg is bolondulnék. Mondták, hogy olyan, mintha kétféle személyiségem lenne, az egyik a normális, a másik meg az idióta. Ha szerepelek, akkor egy másik tudatállapotba kerülök. Közben meg ott van az írólényem, aki nagyon szeret nagyon egyedül lenni. Az egy másik, mondhatni, normális személyiség.

MN: Más-más külsővel, más-más szerepekben szoktál feltűnni, néha nagyasszonyos vagy, máskor inkább butácska.

KO: Szeretek buta lenni. Az olyan primer. Meg valahol az is én vagyok. Ha nem lenne meg bennem ez a buta rész, nem tudnék olyan égbekiáltó ostobaságokat mondani, amilyenek néha kijönnek a számon. Sokszor én magam döbbenek meg a legjobban, amikor visszaolvasom itt-ott, hogy miket mondtam.

MN: Mintha élveznéd, hogy hülyeségeket mondasz, és érdekelne, milyen reakciókat váltasz ki.

KO: Igen, ez engem mérhetetlenül szórakoztat. Állandóan figyelem, hogy mire mit reagálnak az emberek. Egy barátnőmmel van egy ilyen régi játékunk is: felcelluxozod az orrod a homlokodra, mész az utcán, és figyeled, hogyan reagálnak az emberek. Vagy spontán riadalmat keltesz közlekedési eszközökön: például előkapsz egy hatalmas ollót, vagy beszélgetés közben váratlan mozdulatokat teszel, vagy csak szimplán idegbetegként viselkedsz.

MN: Szoktál még ilyesmiket csinálni?

KO: Sajnos már túl sokan ismernek. Ezt csak addig lehetett játszani, amíg nem tudták, hogy ki vagyok. Viszont ha az ember nagyobb színpadhoz jut, akkor sokkal nagyobb kísérletezési lehetősége van. Én voltaképpen állandóan azzal játszom, hogy milyen reakciókat kapok, ha előadom a komolyat, a dámát, a kislányosat.

MN: Ebben az is benne van, hogy nem igazán izgat, mit gondolnak rólad mások.

KO: Tulajdonképpen nem. Ha nagyon érdekelnének a reakciók, egy pár fokkal visszavennék.

MN: Hogyan döntöd el, hogy mikor milyen szerepet veszel fel?

KO: Valószínűleg jön belülről is meg kívülről is. Egyszerre tudatos és ösztönös döntés. Az, hogy éppen melyik szerepbe megyek bele, mindig szituációfüggő. Van, hogy úgy megyek el valahova, hogy na, akkor én leszek az okos megmondóasszony, és egyszer csak azt veszem észre, hogy árad belőlem a hülyeség. Akkor meg már következetesen ehhez kell ragaszkodni, különben a közönséget is meg engem is megzavarna a váltás.

MN: Ezek csak szerepek, vagy te is ott vagy?

KO: Mindenképpen ott vagyok. Nem öltöztem eddig még Batmannek, mert nem érzem magam denevérembernek. De macskának például már igen, mert a macskalény az bennem van. A szerepeim mindig bennem létező dolgok, amik ilyen-olyan formában testet kapnak.

MN: Ezeknek a szerepléseknek anyagi és/vagy PR-okai is vannak?

KO: Mindkettő. Bár néha pont a PR-nak nem tesznek jót. Van, hogy kapok megjegyzést, hogy láttak a tévében, rühelltek, de olvasni meg szeretnek. De van, akinél meg pont fordítva áll a helyzet. Nem tudom, hogy van-e a kettő között átfedés. Mondjuk a könyveim elég jó példányszámban fogynak, tehát kell, hogy legyen.

MN: Nem zavar, hogy sokan valószínűleg csak azért olvasnak, mert láttak a tévében, vagy olvastak rólad egy bulvárlapban?

KO: Miért zavarna? Ha végül eljutnak odáig, hogy elolvassanak egy verset, az kész haszon.

MN: Ezek szerint a magyar költészet nagykövete is vagy?

KO: Én a saját magam nagykövete vagyok. Az jóval komplexebb. (Nevet.)

MN: Magyarországon az önmenedzselést egyedül te műveled így az irodalmárok közül?

KO: Úgy tudom, igen. Már a kezdet kezdetén kitaláltam ezt magamnak. Voltam húsz-egynéhány éves, amikor már rendszeresen publikáltam, meghívtak egy csomó helyre, de azt vettem észre, hogy az emberek tudatában - leszámítva egy nagyon szűk irodalmi közeget - mégsem vagyok benne. És ez zavart, úgyhogy elgondolkodtam, hogyan lehet egy verset, illetve egy figurát népszerűvé tenni.

MN: A figurán magadat érted?

KO: Igen. Tényleg magam vagyok a kedvenc alapanyagom. Mindent meg tudok magamból csinálni. Ezt a fotózásoknál szoktam a leginkább kiélni. Találok minden projektre egy személyiséget magamnak, amire aztán az egészet felfűzöm. A mostani kötethez is készültek rólam tök jó fotók, az egyiken öreg, bibircsókos cigányasszony vagyok, a másikon szép fiatal cigánylány, a harmadikon macskanőként viselkedem. Most egy ideig csak ezekben a ruhákban fogok fellépni, plusz jósolok a neten meg ilyen-olyan rendezvényeken. Anno azt gondoltam át, hogyan figyelnek fel egy emberre. Egy: ha jól néz ki. Most már nem nézek ki annyira jól, de meg lehet csinálni jóra, csak meg kell hozzá találni azokat az embereket, akik belőlem kurva jót csinálnak.

MN: Azért nálad nem csak annyi van, hogy "nézzek ki nagyon jól". Akkor megmaradtál volna egyetlen jól működő stílusnál, ahogy teszik azt sokan.

KO: Igen, mert nagyon hamar megunom a dolgokat. Az első verseskötetem idején jött az, hogy egy kicsit elmebeteg Karády Katalin vagyok. Begyűjtöttem mindenféle tüllöket, boákat, parókákat, elképesztő szörnyű öltözeteket. Ezt a kiélt díva szerepet 23 évesen nagyon viccesnek találtam. Akkor kattantam rá a parókákra, amiket azóta a mindennapi életben is gyakran hordok.

MN: Nem fárasztó mindig szerepet játszani?

KO: Nem. Sokkal jobban fáraszt, ha nincs semmi. Olyankor vagyok depressziós. Ha nem jut eszembe semmi, és nincs elég játszóterem, hogy kiéljem a baromságaimat. Ha meg tudom alkotni az épp aktuális imázsomat, akkor az feltölt, és tobzódom benne.

MN: Megéri ma költőnek lenni?

KO: Semmilyen szinten sem. De én a kezdetek kezdetén, amikor még a gimnáziumban megnyertem egy versíróversenyt, elhatároztam, hogy sose fogok a költészetből élni. Hogy az a pénz, amit a költészetért kapok, csak az utazásokra, bundácskákra, hülyeségekre menjen el. Hogy én azt ne számoljam bele az élési keretembe. Mert ha nálam ez megtörténne, tehát ha úgy érezném, hogy a költészetből élek, akkor az valamit elvenne tőlem. Például pont ezt a szabadságot, hogy ötévente adjak ki verseskötetet, vagy hogy elmebeteg ötleteket valósítsak meg egy-egy projekt kapcsán. Így tud a költészet az első maradni. Soha nem számolom azt, hogy mennyit kapok egy versért. Ha ezt kéne tennem, akkor inkább abbahagynám az egészet.

MN: Van célközönséged?

KO: Nincs. Nekem volt a legfurcsább azzal szembesülnöm, hogy a gimnazista lányoktól az idős úriemberekig a legkülönfélébb emberektől kapok visszajelzéseket, hogy olvassák a verseimet. Mikor írok, nem gondolok arra, hogy kinek fog ez tetszeni, vagy milyen igényeket kéne kielégítenem. Az már rég rossz lenne. Nyilván ez is a szabadsághoz tartozik.

MN: Sok dolgot elértél már. Mire vágysz még, mi motivál?

KO: Rengeteg dolgot szeretnék még megvalósítani! Az első tíz évet már fixen megterveztem, de a továbbiakról is vannak elképzeléseim. Persze még minden változhat, de a fő irányok már megvannak. Szeretnék egy többszólamú nagyregényt, egy rockoperettet, dalszövegeket és persze egy újabb, még komplexebb verseskötetet írni. Utóbbinak már megvan a koncepciója, és a tervek szerint egy nagyszínpadi produkció egészíti majd ki. Meg persze nyugalmat is szeretnék, amiből akkor lépek ki, amikor én akarok. Az írás szerintem a legjobb szakma, ha te magad határozhatod meg, hogy mikor és hogyan lépsz ki a nyilvánosság elé.

Figyelmébe ajánljuk