"Semminek sincs értelme." Ez a Semmi ("jelenleg a legnépszerűbb és legprovokatívabb kamaszirodalom a világon") első mondata. Érzünk valamit? Nem csoda, ha nem, Pierre - aki ezt mondja - sem sokat, hiszen így folytatja: "Ezt régóta tudom." És tudja az elbeszélő, aki a szövegben elmesélt események idején Pierre osztálytársa, és tudja a többi gyerek is. Posztegzisztencialista mű ez: az élet végső értelmetlensége nem nyugtalanító gyanú vagy borzasztó felismerés már, hanem általános tudás, sőt közhely. Ám Pierre tovább megy egy lépéssel: "Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá" - folytatja, és otthagyja az iskolát, amin viszont a többiek felháborodnak. Vagyis távolról nézve tűnhet csak úgy, hogy a célokban hívők és a hitetlen nihilisták közötti sokszor megírt összeütközés előadása következik még egyszer: a transzcendens értelem hiánya annyira evidens nemcsak Pierre-nek, hanem a vele amúgy szemben álló elbeszélőnek is, hogy aki ilyesmiben hinni akar, annak nem nagyon van kivel azonosulnia ebben a regényben. Pierre-t is csak azért nem lehet bepanaszolni, mert "a felnőttek nem akarják hallani, hogy tudjuk, hogy igazából semmi se valami, és mindenki csak úgy csinál, 'mintha'". Tudják - és nem is ekörül forog a történet, hanem a mintha körül. Mert Pierre szerint bármit csinálni csak abszolút célok érdekében lenne érdemes - ez önmagában egy értelmes és tiszteletre méltó filozófiai hagyományokra támaszkodó kijelentés. Ám mivel ilyen célok nincsenek - elvégre néhány milliárd év múlva állítólag még az univerzum is elpusztul -, nem kell csinálni semmit, hiszen a társadalom által szentesített célok az örökkévalóság perspektívájából nevetségesen jelentéktelenek.
Az osztálytársai erre válaszul kezdenek egyre durvuló akciójukba - ők is tisztában vannak vele, hogy csak "annak a látszata a lényeg, hogy vittük valamire", a látszathoz viszont ragaszkodnak, hiszen élni akarnak. A gyerekek egy halomba kezdik gyűjteni mindazt, ami igenis fontos a számukra, és egyre emelik a tétet - áldozat ez és felmutatás, vagyis egyszerűen csak nem a társadalomtól várják többé az igazolást, hanem Pierre-től. Később pedig már, ahogy csoporttá szerveződnek az öncéllá váló feladat körül, képesek lesznek egymás számára legitimálni cselekedeteiket: a minél nagyobb áldozat morális értékre tesz szert. Végül a regény groteszk szatírába forduló csúcspontján az egész világsajtó ünnepelni kezdi őket, ők pedig fokozhatatlanul és vitathatatlanul értelmesnek gondolják művüket - Pierre azonban a fejükre olvassa, hogy visszaértek oda, ahonnan indultak, ez az elismerés is csak társadalmi, így relatív és korrupt. A cél addigra valóssá szilárdult illúzióját szétzúzva pedig a hőstettekből ismét értelmetlen áldozatok lesznek.
Okos és fontos tanmese a Semmi, arról, hogy transzcendens garanciák nélkül vagyunk kiszolgáltatva egymásnak, a bármikor elmozdítható morális koordináta-rendszerek legitimáló és korrumpáló hatása pedig kívülről nézve voltaképpen szétszálazhatatlan. Felelősség illúziók nélkül: egyszerre vonzó és rémítő program - nem csoda, hogy a könyvet a dán iskolákban előbb betiltották, majd kötelezővé tették. Az pedig, hogy minderről egy sok-sok példányban eladott műben olvashatunk - Bárány Tibornak a pedagogikus utószó kiveszőben lévő hagyományába életet lehelő elemzésével -, remekül mutatja a mintha legyőzhetetlen optimizmusát - meg ennek iróniáját.
Fordította: Weyer Szilvia. Scolar, 2011, 172 oldal, 2495 Ft
