Halála nem volt váratlan. Példás nyilvános haldoklásban készítette elő rá saját magát és a közönséget. A kultúrpolitika is felfigyelt a várható eseményre: az utolsó adandó alkalommal Kossuth-díjban részesítette. Leukémia-díj - viccelt Eörsi úton-útfélen.
Ez volt az életstratégiája. Legszebb könyvében, amely börtönéveiről szól (Emlékezés a régi szép időkre, 1988), megírta, hogy 1956. decemberi letartóztatásakor "talán már ott az utcán, ott kezdtem el vigyorogni, ez a vigyor végigkísért a börtönéveken, és rám dermedt, mint valami álarc, azóta sem tudom levetni". Sokat idézett mondat, mert úgy tetszik, az álarc mögé láttat. Ám ez téves értelmezés. Az állítás csak akkor érvényes, ha összeolvassuk egy másikkal: "Elutasítom a divatos előítéletet, amely határvonalat húz szerep és ember közé. Mindenkit jellemez, hogy milyen szerepeket vállal fel. Sőt, hajlok arra a feltételezésre, hogy legvalódibb lényünkre csak szerepeinkből következtethetünk."
A szerep kezdetben az optimista, elkötelezett fiatal költő szerepe volt (naiv sztálinista intermezzóval), majd az 56-os lázadó emberé. És sok minden hozzáadódott, amiből kikeveredett az eörsiség. Az optimizmusból "biológiai" optimizmus lett, vagyis az éppen aktuá-lisan felnyíló társadalmi és törté-nelmi perspektívaszakadékoktól függetlenített elutasítása a nyavalygásnak, a panaszkultúrának; s habzsoló, enyhén macsó színezetű elementáris életöröm. Ironikus, antitragikus szemlélet, a víg, bár gyakran pórul járó bohóc tréfái. Családi örökségként polgári kultúratisz-telet, amelyet egy mágikus név summáz: Thomas Mann. Lukács engesztelhetetlen irracionalizmuskritikája - a filozófia fogalmairól a józan ész fogalmaira fordítva. Civil kurázsi, hűség '56-hoz - az egyik '56-hoz, amelyet Angyal István neve hitelesít. E. I. önkéntes, ahogy számos verscímében írva áll. Örök baloldal, örök ellenzékiség, örökös kívül maradás a közmegegyezésen. A siker sztoikus elutasítása egyrészt, de másrészt meg-megújuló, gyerekes toporzékolás - egy nagyon okos gyerek indokokkal fölszerelt toporzékolása - a sikertelenség láttán, s persze a sikerre nem kacsintás sikere: magamutogató, jókedvű narcizmusa. "Amit vesztek, azt nyerem." A szentimentalizmus elvetése a kíméletlen-ségig, s elfedett, mégis észlelhető pátosz. Elragadó charme és a moralista mizantróp komiszsága.
Eörsi István sokat értelmezte magát és világát. Már egy egészen korai, jellegzetes Ludas Matyi-modorban alkotott karikatúrán, amelyet nemrég stílusosan Versdokumentumok magyarázatokkal című könyvében publikált, úgy látható, hogy jobb kezében kicsiny verseskötetét tartja, bal kezében pedig hatalmas fóliánst, melyre az van írva: Magyarázat verseimhez. Önmagyarázatai egész esszéregényeket, kulcsregényt, novellákat, verseket töltöttek ki. "Borsiban", "E. I.-ben", "Góliátban", "dr. Nohában" lobogott az önkimagyarázás szenvedélye.
Van ezekben a magyarázatokban egy kiindulópont, amely föltétlenül igaz. Az, hogy amikor Eörsi 1960 nyarán kilépett a börtön kapuján, egészen más világot talált, mint amit itthagyott 1956 végén. Kádár kompromisszumot kínált, amelyet a társadalom és benne az értelmiség döntő többsége elfogadott. E kiegyezés lényege a közszabadság és a magánszabadság szigorú elválasztása volt: az utóbbiban adott engedmények ára az előbbiről való önkéntes lemondás. Ezt csak kevesen tudták cinikusan, ironikusan vagy tárgyilagos realitásérzékkel venni tudomásul; az értelmiség, az elit - vagy nevezzük bárminek - interiorizálta is, benső életelvévé, s jó, ha nem életeszményévé tette. S ezzel jött létre - a Rákosi- és Horthy-korszak tapasztalatait is figyelembe véve -, s virágzik mai napig a közügyektől elidegenedett, attól viszolygó új magyar kultúra, a kultúra, amely éppen ezzel az elválasztással határozza meg magát. Ennek az éremnek csak másik oldala a politikai kultúra mára - a közszabadság, a demokrácia körülményei között - kiteljesedett silánysága, normáinak elenyészése.
Eörsi ezzel az árral szemben úszott. Közíró lett, mihelyt - nem utolsósorban a kádári kompromisszum eredményeképpen - lehetett. Józanul tudomásul vette - mint pragmatikus lehetőséget - ezt a kiegyezést, de - bátran - soha nem fogadta el, mint életelvet, s mint az írói gyakorlat alapzatát. ' megvalósította, amit mások csak hangoztattak: állandóan tapogatta a falakat, az el-elmozduló határokat, s ezért aztán jó néhány orra bukásban, sorokért, szavakért való huzakodásban, betiltásban, bezúzásban és hasonlóban volt része. Ebből származott az ÉS egykori főszerkesztőjének, Jovánovics Miklósnak egyetlen ránk hagyományozott bonmot-ja: "Pista, te vagy a legnagyobb élő magyar publicista, és ezt csak én tudom." Valóban, ha az ember a 60-as évek közepétől az ÉS-be írott Ürügyeim című sorozatát olvassa - akár a megjelenés idején, akár 1979-ben, amikor hosszas halasztás után könyvként is megjelenhetett, akár ma -, a szabadság olyan levegője csapja meg, amelyet hiába ostromoltak egykorú írótársai a társadalom peremére helyezett híres vagányaikkal, s amelyhez a szépprózában több mint egy évtized után ért fel egy olyan nemzedék, amely csak élvezte, de meg nem kötötte az említett kompromisszumot.
A következő nemzedék társadalmi oppozíciót választó kis csoportja, a demokratikus ellenzék nem játszotta Eörsi fáradhatatlan game-jeit a hatalommal, Aczéllal, Kardos Györggyel, nem fogott legyet a miniszternél - igaz, meg sem kínálták vele. Nem borsot tört a hatalom orra alá okosan, hanem tettetett ostobasággal szaván fogta. Úgy tett, mint aki nem tudja, hogy a szavak csak szavak. Létrehozta a második nyilvánosságot, hiszen Magyarországon sajtó- és gondolatszabadság van. Ez tetszett Eörsinek, s a szamizdat-irodalom egyik legfontosabb írója lett. S néhányadmagával - Donáthtal, Litvánnal, Vásárhelyivel, Méccsel, Halda Alízzal - hidat vert az ötvenhatosok és az új ellenzék között. A közíró 1956 óta először tartozott újra maga választotta közösségbe.
Ahogy 56-os forradalmárként, a Kádár-korszak demokratájaként, úgy az új világban is megőrizte, újraalapozta rendíthetetlen ellenzéki pozícióját, nemcsak a széljobbal keveredő jobboldallal, nemcsak '56 kisajátítóival, nemcsak a társadalmi igazságtalansággal, hanem saját pártjával szemben is. De ezt már mindenki tudja - ennek a lapnak az olvasói különösképpen.
Nem is erről akarok beszélni, hanem az irodalmi műfajról, amelynek jelentős képviselője volt. A politikával, a közélettel foglalkozó publicisztika rossz hírbe keveredett, részben nem is jogosulatlanul, s a politikát en bloc kizáró kultúra egyenesen kivetette az irodalomból. Eörsinek Adyhoz kellett visszafordulnia, hogy vitathatatlan horderejű és szelleméhez közel álló magyar publicistát találjon. De máskülönben is hatalmas magyar hagyományhoz csatlakozott: a mi bámulatos XIX. századunk ontotta a nyelv mestereiként is maradandó közírókat, Kossuthot és Széchenyit, Szalay Lászlót és Dessewffy Aurélt, Petőfit, a fiatal Jókait, Keményt, Eötvös Károlyt, Vajda Jánost. Ha ma erről keveset tudunk, az is az eltorzult magyar kultúra számlájára írható. S még a XX. század első felében is, Ady és Jászi után ott volt Szabó Dezső, Németh László, Bálint György, Zsolt Béla, Bibó István. Eörsi hosszú ideig egyedül tartotta fenn és újította meg ezt a hagyományt, s csak a 80-as évektől s még inkább a rendszerváltástól társultak hozzá olyan kiváló emberek, mint Esterházy Péter, Kis János, Szabó Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Váncsa István és mások.
De hajh!, a közhangulattól még Eörsi sem tudta függetleníteni magát. "Igyekszem erényt / csinálni a muszájból, s bejelentem: / nem is szeretnék magyar karriert, / bárhogy vágyom rá" - írta egy 2000-es versében. Bármiképpen ostorozta Ady nyomán az irodalmi írókat, igencsak vágyott rá, hogy irodalmi prózaíróként, drámaíróként és mindenekfölött költőként is elfogadtassék. Hogy az esztétika finom mérlegének serpenyőjén se bizonyuljon könnyűnek. Ezért is nem indított harcot az előbb említett hagyomány irodalmi felvállalásáért, de annál inkább Adyért, aki megvalósította a legnagyobb költő és legnagyobb publicista perszonálunióját. Ezért bosszantotta, ha publicisztikáját dicsérték. Kihallotta belőle, hogy "senki nem szólt a levesnél", ahogy a régi vicc mondja. Ezt költészete politikai-intellektuális természetével magyarázta. Alighanem tévedett. A magyar közönségben sok az előítélet - például a publicisztikát semmiképp sem tekinti irodalomnak, a politikai köl-tészetet a tájköltészetnél éberebb gyanúperrel figyeli -, de a költői nagyság áttör. Petrit sem érdekelte más, mint szabadság, szerelem (Petőfi), politika és szerelem (Ady).
Ebből azonban nem következik, hogy Eörsi költészetét leírhatjuk. Vas István mondta - másvalakiről -, hogy mindenből lehet költészet, de a publicisztikából nem. Ebben viszont ő tévedett. Csak egyetlen példa: az 1981-es Clevelandi szonett ironikus fölénnyel idézi fel az egész magyar demokratikus ellenzék dilemmáját és életérzését. A költő egy amerikai tüntetést lát, amely teljes érdektelenségbe fullad. Elképzeli magyar megfelelőjét. S következik a két tercína megvilágító poénja: "A mi szívünknek a szabadság drága / de itt se olcsó: vételára / a jelentéktelenség mely egekbe hat. // Nekünk viszont e szabadsághiányért / kárpótlást nyújt az akaratlan ránkmért / és alaptalan fontosságtudat."
*
2005. szeptember 25-én találkoztam Eörsi Istvánnal. Nyilvános beszélgetésen vettünk részt többedmagunkkal, mint ez évi díjazottak. Üggyel-bajjal lépett föl a pódiumra. Áttetszően, törékenyen, magas lázzal ült mellettem. Húsos arca - amelyen még nemrég is átütött a szakáll ellenére az életen át viselt óriáscsecsemő-fizimiska - megfonnyadt, összeaszott. S mégsem járt messze, nem zárta körül a halálos betegek szolipszizmusa. Egy kortársa azt találta mondani, hogy ők szerencsés nemzedék, s ezen azt értette, hogy még megkaphatták az elismerést. Pistát ez végtelenül fölpaprikázta. Magához vette a mikrofont, és elkezdte sorolni generációjuk szerencsejavait. S eljutott a fél évszázada beforratlan sebhez, a magyar írók a forradalom ellen hitet tevő 1957-es nyilatkozatához. - Mindenki aláírta, akit felkértek rá! Mindenki! - mondta. - Kivéve egyet - s ekkor nagy nehezen felállt, mélyen meghajolt, és utána mondta ki a nevet -: Tersánszky Józsi Jenő.
Eörsi mestere, Lukács úgy gondolta, hogy a jelentős élet konzekvens. Én ekkor úgy éreztem, hogy egy Nagy Valakivel élhettem egy időben. Talán nagyobbal, mint bármelyik műve.
