Parti Nagy Lajos sorozata az ÉS-ben inkább napi politikai jellegű; hétről hétre az éppen aktuális rémjelenséghez fűz szatirikus, gyilkosan epés kommentárokat. Mosonyi Aliz meséi kevésbé aktuálisak, a napi történésekhez nehezebben köthetők, mégis erősen érezni, hogy legfőbb ihletőjük a mai (és az egykori, a már történelemmé vált) magyar élet. A címben idézett mondat is erre utal, egyébként a könyv mottójának egyik részlete Szabó Lajos taktaszadai mondáiból való, és a Lajos persze maga Kossuth, a rezignált felszólítás pedig a felesége szájából hangzik el. És ekkor az olvasóban már a könyv kezdete előtt felmerülhet a kérdés: érdemes ezekkel a magyarokkal küszködni? Megérdemlik ezek? A mesés Kossuthnak ez nem kérdés, ő nem tágít: "Nem engedek! Kivívom!" - kiáltja forradalmas hevülettel a monda végén.
Mosonyi Aliz főszereplői - a vérbeli mesefigurák mellett, akik már nevükben hordják mesés sorsukat (többek közt Emeletes Zsuzsi, Cukorkás Mici, Hétfőnhazud Sárika, Sovány Vigasz) - a "magyarok", ami erős absztrakció, annak ellenére, hogy a magyar történelem bizonyos könnyen azonosítható elemei azért megjelennek a mesékben. Ilyen az angol hídépítő mester, a Lánchíd-verő Adam Clark, a kalapos király, II. József, és fellép persze az örök mesealak, Mátyás király is. Végigolvasva a könyvet, az olvasót elfoghatja a rettentő sejtés: vajon nem a mese-e a legmegfelelőbb létmódjuk ezeknek az úgynevezett magyar történelmi személyiségeknek? Létük szürrealitása, kisszerűségük, makacs elkülönülésük vajon nem ebben a műfajban ábrázolható a legmegfelelőbb módon? Hiszen éppen a "magyarok" azok, akik mesebeli szépségűnek hazudják és festik át egész történelmüket. "Volt egyszer egy szép nagy képeskönyv, a magyarok huszáros történetéről szólt, ezt lapozgatták, nézegették, olvasgatták a magyarok hosszú téli estéken és máskor is, és könnybe lábadt a szemük. Ha meg valami nem tetszett nekik, azt az oldalt kitépték, és beragasztottak helyette másikat." A végén persze semmi sem marad a könyvből, és a helytelennek ítélt lapokat ablakpucolásra használják a magyarok.
Szóval a "magyarok" ebben a kötetben kicsit olyanok, mint a nibelungok, gonosz és gonoszkodó törpék, folyvást zsörtölődő elégedetlenek, rosszindulatúak, irigyek, olykor aljasok. Nekik semmi se jó, és végzetesen magukba zárkóznak. És szembenézni önmagukkal, hát erre aztán végképp nem hajlandók: "Volt egyszer egy rádió, ez egy reggel a világ összes nyelvén bemondta, hogy Szégyelljétek magatokat. Meghallotta ezt a világ összes embere, és mind elszégyellték magukat. Csak a magyarok nem, ők gyorsan kikapcsolták a rádiót." A magyarok összetartanak, de ez nem szolidaritás, hanem szinte törzsi jellegű összefogás. "Volt egyszer egy szabómester, az olyan ruhát tudott szabni, hogy aki azt fölhúzta, rögtön látszott rajta, hogy magyar és szimpatikus." Szóval, ha egy-két magyar összehajol, az rögtön látja a másikon, hogy magyar és szimpatikus. És akkor aztán nincs mese, aki nem magyar, azt elűzik, és hiába táncol csodásan a cirkuszi egér, mivel nem beszél magyarul, elkergetik a gazdájával együtt: "Legalább most majd megtanulják, hogy bánjanak a mi gyönyörű nyelvünkkel! mondták a magyarok."
Mosonyi Aliz meséiben nyoma sincs a boldog, kibékítő végnek, kudarctörténet valamennyi. Mint a "hazaszerető tortát" sütő cukrászbácsi, aki piros-fehér-zöld színű krémet tesz bele, "málnát, vaníliát, ciánt", ő is belerak bizonyos mérgeket a meséibe.
Heidegger utolsó, híres interjújában mondta, hogy "rajtunk már csak egy isten segíthet". Letéve ezt a kiállításában is rendkívüli kötetet, az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb magyar prózaversgyűjteményét, elfog a kínos érzés, hogy a magyarokon már egy isten sem segíthet. Legfeljebb a magyarok istene. De hát nyilván az is csak olyan, mint a "magyarok".
Medve Zsuzsi rajzaival. Magvető, 2011, oldalszámozás nélkül, 2490 Ft
