„Nem csak a szexen jár az esze” - Mario Vargas Llosa író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2016/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az idén 80 éves, Nobel-díjas perui írót Madridban értük el telefonon, hogy erotikáról, irodalmi botrányokról és arról a hírhedt ökölcsapásról is kérdezzük, melynek elszenvedője Gabriel García Márquez volt.

Magyar Narancs: Már legelső regényével elég nagy botrányt kavart: Peru katonai vezetőinek szemében mit sem számítottak a kifinomult irodalmi technikák, viszont erőteljesen sérelmezték A város és a kutyák történetét, mely egy limai katonaiskolában játszódik. Annak rendje és módja szerint azonnal lehazaárulózták, sőt megkapta, hogy Peru ellenségeinek fizetett ügynöke. Később, amikor az ugyancsak katonai berkekben játszódó Pantaleón és a hölgyvendégek megjelent, ismét az ellenség bérencét látták önben?

Mario Vargas Llosa: Mire a Pantaleón megjelent, már mások ültek a legfelsőbb helyeken, lecserélődött a vezetés. Volt egy kis botrány, mert annak, ha katonákról ír az ember, úgy látszik, mindig lennie kell, de távolról sem volt akkora, mint az első regényemnél. Édes istenem, mennyi sületlenséget hordtak össze A város és a kutyák idején! Többek között azzal hozakodtak elő, hogy Ecuador ügynöke vagyok, és belülről bomlasztom a rendszert! Még ma is nevetnem kell ezen. Meg hogy a bosszú vezérelt, mert kirúgtak a katonaiskolából. Pedig hát nem is rúgtak ki, de ez az apró ténybeli különbség nem nagyon zavarta őket. Habzó szájjal szórták rám a szitkokat. És érdekes módon mégis hagyták, hogy A város és a kutyák megjelenjen. Pedig úgy lett volna logikus, ha betiltják. Az a teóriám, hogy a legfelsőbb katonai körök egyszerűen járatlanok voltak könyvügyekben, fogalmuk sem volt, hogy be is lehet tiltani egy regényt. Ráadásul a botrány nagyszerű reklámot csapott a könyvemnek. Kezdő író nem is álmodhat ennél jobb kampányról. Igaz, kényelmes messzeségből követtem a botrány folyását, mert ez idő tájt nem Peruban, hanem Franciaországban éltem.

MN: Gondolom, azért a Pantaleón sem öregbítette jó hírnevét a hadsereg erkölcsös vezetői körében, elvégre a címszereplő százados azt kapja parancsba, hogy örömlányokkal lássa el a dzsungelben szolgáló katonákat.

false

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

MVL: Kicsi botrány volt csak, meg se kottyant. Néhányan felhördültek ugyan, hogy mit ki nem mer találni ez az író: örömlányszolgálat a hadseregnek? De hát ez abszurdum, ilyen nem létezhet! Ennyi volt az egész. Egyébként nagyon is tévedtek, mert miután a könyv megjelent, megkeresett egy katonatiszt, és számonkérőleg nekem szegezte, hogy mégis miként jutott a tudtomra az ő saját története. Állítása szerint ugyanis neki pont ugyanaz volt a feladata, mint az én kitalált Pantaleónomnak. Képzelheti, mekkorát néztem! Szerencsére még időben sikerült leállítanom újdonsült ismerősömet, mert már kezdte volna mesélni a saját sztoriját. Nem hagyhattam, hogy elmesélje, mert mi van, ha a valóság lepipálja az én kitalált történetemet? Gondoltam, jobb, ha inkább nem tudok többet a dologról.

MN: Az erotika mennyire fontos része az írásainak?

MVL: Nagyon is fontos, de azért nem sorolnám magam az erotikus irodalom kizárólagos művelői közé, távolról sem. A testi szerelem mint az élet természetes része egyszersmind a regé­nyeim természetes része is, de annyi minden másról szólnak az én történeteim. Ahogy az élet is. Egyedül talán a Szeretem a mostohámat tekinthető tisztán erotikus műnek.

MN: A szépirodalom jeles művelői közül sokan ódzkodnak a szexjelenetektől, mondván, nincs is nehezebb, mint a testiség leírása. Ezért inkább udvariasan kihátrálnak a hálószobából.

MVL: Tényleg könnyű belefutni az ósdi közhelyekbe. A testek találkozásánál még inkább igaz, hogy mindent megírtak már, nincs új a nap alatt, csak ismételni lehet az elcsépelt kliséket. Íróként könnyen rá lehet fázni az erotikával, ezért is van, hogy ha efféle vonzalmak kerítik hatalmukba a szereplőimet, ami nem ritka, a szokásosnál is nagyobb óvatossággal válogatom meg a szavaimat. Az egyik sarkon a szépelgő klisék állnak lesben, a másikban meg a vulgáris disznóságok, ember legyen a talpán, aki képes ellavírozni ezen az ezer veszéllyel fenyegető vidéken. Az erotika írói szempontból kimondottan veszélyes terület.

false

MN: És olvasói szempontból? Mi a legemlékezetesebb erotikus olvasmányélménye?

MVL: A 18. századi francia írók igazi forradalmárok voltak az erotika terén. Nekimenni a fennálló rendszernek, és mindezt erotikus művekkel, ez aztán igazán dicsérendő dolog. Diderot például csodálatos erotikus műveket alkotott, de nála az erotika nem csupán a testi szerelem művészi igényű ábrázolását jelentette, hanem a kor erkölcsi normái, az emberi kapcsolatokat meghatározó vallási normák elleni lázadást is. Az érzéki örömökhöz való jog harcosa volt, de nem csak ő, ott volt De Sade márki, Rétif de la Bretonne, André Marie Chénier és még sorolhatnám. A 18. századi francia irodalom élen járt az erotikában.

MN: Ahogy híres teremtménye, Don Rigoberto, a Szeretem a mostohámat és a Don Rigoberto feljegyzései szereplője is. A híres don legutóbbi regényében, A diszkrét hősben is tiszteletét teszi.

MVL: Nagyon is visszatér, de – szemben az előző két történettel – mostanra látványosan lanyhult az erotika iránti érdeklődése. Tudja, nem akartam rossz színben feltüntetni Don Rigobertót, nem akartam, hogy rásüssék, hogy perverz alak lenne, valamiféle beteges szexmániákus. A szex persze továbbra is fontos része az életé­nek, és hát ki hibáztatná ezért: az emberiség túlnyomó többsége így van ezzel. De Don Rigobertónak nem csak a szexen jár az esze, hanem megfordul a fejében sok minden más is.

MN: Érez rokonságot vele?

MVL: Ő is, én is a kultúrához fordulunk, ha védeni próbáljuk magunkat a szenvedéssel, a magánnyal, a depresszióval szemben. Ebben áll a legfőbb rokonságunk. E tekintetben Don Rigobertót közelebb érzem magamhoz, mint a többi szereplőmet, ugyanakkor jóval szerencsésebb vagyok nála, mert míg ő megveti a munkáját, és a kultúrának csak a szabad idejében hódolhat, én mindenestül a kultúrának szentelhetem magam.

MN: Ha már a rokonságoknál tartunk: a Julia néni és a tollnok megjelenése után első felesége elérkezettnek látta az időt, hogy maga is megírja a házasságuk történetét…

MVL: Nem akartam én ezzel őt megbántani, olyannyira nem, hogy a regényt neki ajánlottam, és a legelső példányt is ő kapta meg. Először jót derült rajta, úgy tűnt, szent a béke. A baj a bulvársajtó ostromával kezdődött, a nyakára jártak az újságírók, és ragaszkodtak ahhoz az olvasathoz, hogy a regényben leírtak valóban úgy is történtek. Egy idő után betelt nála a pohár, és mérgében megírta a maga ellenkönyvét. Utálatos könyv volt, tele méreggel és dühvel meg rengeteg valótlansággal. Nem is tudtam végigolvasni.

MN: A latin-amerikai irodalomra a hatvanas években figyelt fel a világ; a nagy áttörés idején úgy emlegették önöket – Márquezt, Cortázart, Borgest, Carlos Fuentest és önt –, mint a latin-amerikai áttörés nagyágyúit. Jóban volt a többiekkel?

false

MVL: Borgest csodáltam. Emlékszem egy párizsi előadására, 63-ban egy irodalmi konferencián Shakespeare-ről értekezett – a franciák imádták. Megindító volt látni, ahogy ezt az idős, vak embert felsegítik a pódiumra, és ahogy ez a messzi Latin-Amerikából idecsöppent furcsa szerzet teljesen meghódítja Párizst óriási tudásával és azzal az ódon fran­ciaságával, ami őelőtte utoljára a francia klasszikusoknál volt divatban. Másnap a Sorbonne-on tartott előadásán ott volt a párizsi értelmiség krémje, egy tűt nem lehetett leejteni a nagy tolongásban. Ahhoz, hogy Borgest szélesebb körben megismerjék odahaza, Dél-Amerikában, először Párizsban kellett befutnia. Egyszer interjút is készítettem vele, de hiá­ba is kerestem volna a barátságát: öregember volt már, önmaga szobra, megközelíthetetlen jelenség. Többször is találkoztam vele, de csak a közszereplőt ismertem meg, az igazi Borgeshez ekkor már földi halandónak nem volt kulcsa. Márquezhez és Cortázarhoz viszont jóval személyesebb kapcsolat fűzött; jó barátok voltunk azokban az években.

MN: A hajdani boomot ma már egyedül ön képviseli…

MVL: Hát, igen, én vagyok az egyedüli túlélő ebből a generációból. De nem is voltunk igazi generáció, hiszen a legtöbben sokkal idősebbek voltak nálam. Még ma is elcsodálkozom olykor, hogy Párizsba kellett mennem ahhoz, hogy felfedezzem a latin-amerikai gyökereimet. Peruban nem nagyon olvastam dél-amerikai irodalmat, Párizsban viszont felfedeztem a földrészem új hangjait.

MN: A filmrendezői hajlamait mikor fedezte fel?

MVL: Ebben aztán tényleg nem vagyok vétkes. Az égvilágon semmit sem tudtam a filmkészítésről, de mit tehettem volna? Kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot; egy producer azzal keresett meg, hogy nekem kell megrendeznem a Pantaleón és a hölgyvendégek filmváltozatát. Mert így aztán felettébb művészi lesz. Az se tántorította el, hogy én tényleg semmit sem tudtam a filmezésről. Egy árva kamerát sem láttam még életemben. De a stúdiófőnök hajthatatlan volt: ad mellém egy jó asszisztenst – kötötte az ebet a karóhoz –, aki látott már kamerát. Így lettem és maradtam is egyfilmes rendező. A végeredmény persze kész katasztrófa lett. A Júlia néni és a tollnok amerikai filmváltozata szerencsére már nélkülem készült, de még így is pocsék lett.

false

MN: Nemrég színházi színészként is bemutatkozott.

MVL: Boccaccio Dekameronjának színpadi változatában léptem fel. Hát, nem lehet azt mondani, hogy az életem egyhangú lenne. Tiszta őrület, nem? Mindig is szerettem a színházat, de 78 éves koromig csupán a nézőtérről. Most meg már fentről, a színpadról is szeretem. Minden percét élveztem. De az igazat megvallva, nem annyira színészként, mint inkább afféle narrátorként vettem részt az előadásban. A kettő között azért van egy kis különbség. Világéletemben kitalált karaktereknek adtam életet, a 80-hoz közeledve pedig egyszer csak én váltam kitalált karakterré. Csodás érzés.

MN: Ki a kedvenc színésze?

MVL: Orson Welles. Nemcsak rendezőként csodálom, hanem színészként is. Ha egyet kell mondanom, az csakis Welles lehet.

MN: És a színésznők?

MVL: Annyi kedvencem van, hogyha megfeszülök, se lennék képes egyet kiválasztani. Talán Ingrid Bergman. Legyen ő! Egyike volt a legnagyszerűbb színésznőknek.

MN: Nemcsak a színházba, a nagypolitikába is belekóstolt: 1990-ben elindult a perui elnökválasztáson.

MVL: Botcsinálta politikus voltam, nem vitás. Hevesen elleneztem, hogy Peru teljes bankszektorát államosítsák. Mások is így voltak ezzel, és az így indult mozgalom élére álltam. Szép sikereket értünk el, egyre csak nőtt a támogatottságunk, ez vezetett a jelöltséghez. Egy teljes könyvet szenteltem az így szerzett tapasztalataimnak. Az ellenem folytatott lejárató kampány során az állami tévében a Szeretem a mostohámat című regényemet olvasták fel fejezetről fejezetre, hogy mindenki láthassa, micsoda perverz alak vagyok. Alan García, az akkori elnök szervezte a kampányt. Végül vesztettem ugyan, de a könyvet vették, mint a cukrot.

false

MN: Gabriel García Márquez (kolumbiai beszámolónk itt) tavalyelőtt hunyt el. Híres barátság volt hajdan az önöké, és még híresebb az az incidens, amely egyszer és mindenkorra véget vetett a barátságuknak: közel negyven éve ön egy mexikói filmpre­mieren behúzott egy nagyot Márqueznek.

MVL: Igen, így volt – de erről nem beszélek.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2016/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Mink András írása
Orbán nemzeti nagytőkései
Amit itt elértek, elég nekik
Magyar kivándorlók
Interjúk
Eötvös Péter, Nagy Bernadette
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...