Magyar Narancs: Forgách András rajzai illusztrálják Az élet sója című kis kötetet. Fel sem merült, hogy Nádas Péter szövegét Nádas Péter fotói illusztrálják?
Nádas Péter: Nem, ez nem jutott eszünkbe, sem a kiadónak, sem nekem. Azoknak a fotóknak, amelyeket hosszú életem során készítettem, egészen más a jellege. A fotóval megneveznénk a várost, s én tényleg nem akartam megnevezni, mert a városiasodás folyamatáról akartam mesélni, nem egy városról.
MN: Privátilag megörökítette a német kisvárost?
NP: Igen, az iPhone-ommal. András már dolgozott a rajzokon, amikor visszamentem valamiért a városkába. Neki készítettem a képeket, magamnak nem csináltam volna.
MN: Jól bánik az iPhone-nal?
| ||
NP: Mondjuk azt, hogy szeretek vele fotózni. Vagy úgy lenne helyesebb, hogy nem tudom nem használni ezt a beléépített képességét. Holott elhatároztam, hogy soha többé nem fotózok. Az analóg fotográfia számomra nem volt többé művelhető, mert Bécsben van a legközelebbi üzlet, ahol nyersanyagot lehet beszerezni hozzá, a digitális fotográfia pedig minden fantasztikus képességével együtt nem érdekel. Úgyhogy a gépeimtől, mindentől megszabadultam. Itt volt a szomszéd helyiségben a laborom, attól is megszabadultam. Valamennyi képemet elajándékoztam a zugi Kunsthausnak, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, egy sorozat került belőle Kecskemétre is a Fotográfiai Múzeumba. Semmi nyoma ne maradjon. Az iPhone-nal mégis újrakezdtem. Nem bírtam ki nélküle. Pedig a digitálisnak tényleg nincs anyaga. Az analógnak anyaga van, ez a nagy különbség. Az anyag szabad szemmel is látható, habár gyakorlott szabad szem kell hozzá, hogy észlelje az emulzió vagy akár a nyomás anyagiságát. Ezek mikromilliméterekben mérhető mélységek, de mélységek. Az iPhone belülről átvilágított képet ad, és ez igen csalókán módosítja a digitális fotográfia laposságát, dimenziótlanságát. Meg az anyagtalanságát. Kacérkodom a gondolattal, hogy bár semmi szükségem rá, de egy még drágább iPhone-t vegyek. És akkor azzal még jobb lenne. De nem veszek. Ha az ember kinyomtatja ezt az átvilágítástól ragyogó képet, akkor épp olyan lapos és anyagtalan nyomat lesz belőle, mint bármely más technikával készült digitális fotográfiából. A pixel az pixel.
MN: Kiírja pendrive-ra, menti, rendszerezi a képeket?
NP: Igen, minden ilyesmit megteszek. De nem piszkáltam bele a képekbe, a csodálatos belepiszkálási programot feltettem ugyan a gépemre, de nem tanultam meg a használatát.
MN: Kicsit mintha kekeckedne Lutherrel, a sójáról híres német városka történetének fontos, noha közvetett szereplőjével. Míg Luther a felkiáltójel-használat híve, ön – mint azt megjegyzi – már jó ideje nem használ a szövegeiben sem felkiáltójelet, sem kérdőjelet. Mióta nem él velük?
NP: Úgy emlékszem, az Emlékiratokban még vannak felkiáltójelek és kérdőjelek, bár erősen korlátoztam a számukat, a Párhuzamos történetekben már nincsenek. Olyan fölösleges, akadémiai ráadás, ami a beszédben nem létezik. És azért nincs, mert kérdezem én ezt magától? Nem kérdezem, hanem kijelentem, hogy kérdezem-e. Benne van a hangsúlyban. Ha nyelvzenével nem tudok úgy megkonstruálni egy mondatot, hogy egyértelmű legyen, mikor kérdezés vagy felkiáltás, akkor még mindig ott van az írói kommentár lehetősége. A dialógust inkább írói kommentárokkal alakítom, mint az akadémiai interpunkció segítségével. Az írás is kép, íráskép, és magát a képet, az oldalt fölösleges zavarossá, izgatottá tenni írásjelekkel. Nekem más dimenzióban van szükségem az izgalmakra, nem az írásképben. Az írásképnek nyugodtnak kell lennie, hogy valaki egyáltalán belemásszon a saját más jellegű izgalmaiba.
MN: Akkor most kekeckedik Lutherrel a felkiáltójelek ügyében, vagy sem?
NP: Nem, nem, semmi hasonló. Legfeljebb szívesen ironizálok, de nem vele, hanem a saját bámulatommal. Bachhal nem, Bachhal talán nem. Meg Shakespeare-rel sem. De Tolsztojjal már szívesebben. Csehovval nem. Thomas Mann-nal kifejezetten adódik. Lutherrel is szívesen ironizálok, mert a felkiáltójelei ma már inkább vallástörténeti relikviák, el lehet hagyni őket, értelmetlenek, nem győznek meg semmiről.
MN: Van egy híres esszéje Thomas Mannról. Ezzel lezárta a vele való diskurzust?
NP: Nincsenek lezárt diskurzusok, egyrészt. Másrészt, maga a sors nem zárta le. Nem engedi lezárni.
| ||
MN: Tehát tart még a diskurzus?
NP: A közvetlen diskurzust a magam részéről az Emlékiratokban lezártam. Azt a megrázkódtatást, amit Thomas Mann olvasása nekem kamaszkoromtól kezdve okozott. Mulatságos módon zárult le. Miközben írtam az Emlékiratokat, Frankfurtban, az S. Fischernél sorban megjelentek Thomas Mann naplói. Először csak három vaskos kötet, aztán a többiek, összesen tíz kötet, azt hiszem. Ami a naplóknak csupán a fennmaradt töredéke, hiszen jórészt megsemmisítette, amikor a nácik miatt el kellett mennie. Ezeket valószínűleg azért hagyta meg, mert dolgozni akart belőlük, munkanaplók. Bár minden, amit ő csinált, egyben színészi teljesítmény. Kifelé fordult, a világ felé fordult, feldíszítette a nyelvét a kifelé fordulás konvencionális jeleivel, és így mutogatta önmagát. A műveiben esztétikus az önmutogatása, szellemes, formás, sikamlós, hogy ügyesen elfedje a tárgyát, amit a stílussal ilyen elegánsan körüllebeg. A naplóiban erre a műveletre nincs ideje. Bizonyos helyeken nagyon megrázó olvasmány. Olyannyira, hogy a szerkesztő, Peter de Mendelssohn megcenzúrázta. De úgy tette, hogy azok a helyek, ahol három pont áll zárójelek között, világosak maradjanak. Nagy emberi fantázia sem kell hozzá, hogy mi áll ott. A műveiben Thomas Mann egy másik arcot mutatott be, mint a naplóiban. A polgári világ embertani realitását a két arc együtt adja ki. Ami nekem, egyszerű olvasónak a naplók nélkül is világos volt. A polgári kettősségnek, arcnak és álarcnak ezt a világos kettősségét, bőségesen használtam az Emlékiratokban. De a naplók megjelenése meg is változtatta Mann helyét a német irodalmi felfogásban, s ugyanabba az irányba tolta el, ahogy én tettem a regényben és az esszében is. Egy új dimenzióba állította a háború előtti, a holokauszt előtti, a megrázkódtatás előtti humanizmust, mégpedig egy antropológiai dimenzióba. A műveiben Mann megadta a polgár arcának és álarcának stílusát, a naplókban megadta e kettősség származási helyét. Ahhoz, hogy az ember humanista legyen, nem kell föltétlenül szépelegnie. Ilyen értelemben folytatódott a diskurzus. Egy nagy író tudatosan megadta nekünk a tájékozódási pontokat. Ha az ember nem akar föltétlenül vak és süket maradni, akkor érti.
MN: A saját színészi képességeivel elégedett? Felér a színészete Thomas Mannéval?
NP: Az enyém?
MN: Igen.
NP: Én nem vagyok színészalkatú szerző, a mimetikus ábrázolás tőlem elég távol áll. Tudok majomkodni, szeretek is majomkodni, esténként nagy előadásokat tartok a feleségemnek, rögtön hozzánk társul a macskánk, jön a nagy nyávogásával, mert ő is látni akarja az előadást, de reprodukálni nem tudnám az alakításomat. Ráfutok, de ha Eszenyi Enikő azt mondaná, hogy ez akkor most jó, csináljuk így, akkor másodszor nem tudnám megcsinálni.
MN: Előjátssza a regényfigurákat?
NP: Magában az ember előjátssza, persze. Korábban még tükröt is használtam hozzá, minden korábbi dolgozószobámban volt tükör. Nárcisz halott, most már nincs tükör.
MN: Azok a figurák, amelyekből esténként előadást tart a feleségének, az épp készülő könyv figurái?
NP: Nem, nem, ezeknek a játékoknak a munkához soha nincs közük. Játékok. Ötletek.
MN: Az élet sójában alaposan körbejárja a délnémet kisvárost, ahogy korábban elég alaposan körbejárta a kertjében álló vadkörtefát és vele a faluja múltját is. Gombosszeg, ez a vadkörtefáira büszke, zalai község hogyan fogadná, ha betörne egyetlen utcájába a történelem? Ha a vadkörtefák alá, mondjuk, menekültek települnének. Mit reagálna a falu?
NP: Erre nem tudok válaszolni. A falu olyan többes, amelynek nincs személye. Én azokban a napokban gondolkodtam azon, hogy bemegyek Egerszegre, és a horgászboltban vagy a vadászboltban veszek néhány tucat hálózsákot. Kiszámoltam, hogy hol, mit lehet adott esetben csinálni, hogy az ember felkészült legyen. Aztán elmentem mindkét bolt előtt. Nem azért nem mentem be, mert fukar voltam, hanem azért nem mentem be, mert nem akartam értelmetlenül hálózsákokat venni. Voltak ugyan olyan hírek vagy híresztelések, hogy itt a környéken is átmentek volna a menekültek, de nem hiszem, mert ez nagyon kiesett a népvándorlási útvonalból.
MN: Létezik a faluban kocsmai hírszolgálat?
NP: Nincs kocsma, nincs bolt, nincs templom. Ezek a szegek, ezek a göcseji falvak nagyon kicsik. Elmondhatatlanul szegények voltak, még láttam, amikor a múlt század hatvanas éveinek elején itt jártam először.
MN: A sójára oly büszke német kisvárosban hajdanán két kocsma is működött, hogy a férfiaknak legyen hol inniuk és verekedniük. Mint írja, verték is egymást rendesen; ha épp nem volt külső ellenség, egyszer a saját kocsmájuk törzsközönségét osztották, másszor a másikét. Valamilyen ellenség mindig kellett, már akkor is.
NP: Általános emberi tapasztalat, antropológiai sajátosság. Olyan nincs, hogy ne legyen ellenség. Maga az európai élet, a kultúra is erre épül, bőséggel termeli az üldözési és az üldöztetési mániát.
| ||
MN: Ön került valaha is testi erőszak közelébe?
NP: Az ostrom utáni romos Budapesten hogyne kerültem volna. Hisztérikus korszak volt, teli örömmel és utcai rablással, vetkőztetéssel, lincseléssel. 56-ban is borzalmas jelenetek közelében álltam. Egy időben én magam is kihívtam magam ellen az erőszakot, amíg rá nem jöttem erre. Hogy mivel, azt nem tudom egészen pontosan, de egy idő után rájöttem, hogy a nézésemmel nagyon kell vigyáznom. Erőszakos emberekből egyetlen pillantással erőszakot hívtam elő, minden átmenet és minden indok nélkül. Egyszer a Vérmezőn kaptam egy pofont. Futásnak eredtem, az ismeretlen a nyomomban, a Vérmezőről futottam át a Déli pályaudvarhoz, az úttesten kis híján elütött egy autó. Ez volt a nagyobb esemény. Több autós kiszállt, és ordítoztak.
MN: Miért akarták megütni?
NP: Fogalmam sincs. Világos nappal mentem át a Vérmezőn, kora délután, jött szembe egy ember, és rémes szitkok kíséretében megütött. Lehet, hogy bolond volt. De ahogy így mesélem, eszembe jut, hogy kaptam én már kamaszkoromban is egyet. Egy vidám kiránduláson, valahol Pomáz fölött, valaki kirontott egy kertből, nekem rontott. Valamit elloptam volna, ha jártam volna már ott és loptam volna. Megütött, de a lányok abban a pillanatban rávetették magukat az ürgére, ütötték, hisztérikusan és visítva jól eltángálták és összekarmolták. Többször találkoztam erőszakkal, igen, többször beleordították az arcomba még később is, hogy az anyám picsáját.
MN: Tanúja volt annak is, ahogy azt A rasszizmus titkos trezorjai című esszéjében megírta, hogy németeket vernek a hatvanas évek elején az EMKE kávéház ötórai teáján.
NP: A németellenesség minden emberjogi szerződés ellenére máig megmaradt amolyan összeurópai rasszista szórakozásnak, amit csapatban játszanak a nemzetek az erős és gazdag németek ellenében. A németek orra alá dörgölni rettenetes tetteiket, amelyek ténylegesen rettenetesek voltak és ténylegesen a történelem kitörölhetetlen alkatrészei, de hát, ugye, az európai liberális alapállás szerint nem lehet valakinek az apja vagy a nagyanyja tettét a nyakába akasztani, hanem mindenkinek a saját tetteit kell vállalnia. Illetve, akkor még ott van neki a történelmi felelősség, ami a nációhoz tartozás szép kötelezettségei közé tartozik. Ha német vagyok, akkor németként, ha magyar vagyok, akkor magyarként kell bizonyos történelmi gonosztettekért vállalnom a történelmi felelősséget. Nem lehet kiradírozni. Ha francia vagyok, akkor a kolonializmust kell vállalnom, ha angol vagyok, akkor az angol kolonializmust, mindkettőt az emberkereskedelemmel együtt, ha keresztény, netán keresztyén vagyok, akkor az erőszakos koloniális hittérítés rémtetteit. Nem tudom, melyik a szörnyűbb. Mindegyik elég szörnyű. Ha amerikai vagyok, akkor az indiánok kiirtását, ha japán vagyok, akkor az elrabolt koreai nők kényszerprostitúcióját, úgyhogy sok minden vállalnivaló van a földön. De ez történelmi felelősség, és nem személyes felelősség. Van, amikor a személyre akasztják rá, itt egy táncolni vágyó német fiatalembernek a személyére akasztották a nácik rémtetteit, ami akkor még nagyon közeli volt. A magyar köztudatban az osztrákellenességet váltotta ki. Úgymond a kurucvirtus része lett.
MN: Lerohadtnácizták az illetőt?
NP: Nem, a náci akkor még nem volt bevett kifejezés. A náci az már egyfajta distinkció. Ha nácit mondok, akkor nem abból indulok ki, hogy minden rohadt német náci. Egyszerűen lerohadtnémetezték. Egy rohadt német ne kérje le az én magyar nőmet. Valamennyien azért voltunk ott, hogy táncoljunk, a németnek miért ne állt volna jogában. Abban a minutában fel kellett mérnem a saját németellenességemet, azaz valamit csinálnom kellett a saját antirasszista rasszizmusommal. Én addig a német kultúra vagy nyelv iránt különösebb érdeklődést nem mutattam. Akkor kezdtem el németül jobban tanulni, mert valamennyit azért tudtam. Akkor kezdtem németül olvasni, meg egyáltalán, a németek rémtetteiről olvasni. Ezt akkor még így mondták. Nagyon gyenge történeti irodalom volt, de volt azért irodalmi mű is, és akkor mindent elolvastam, amit el lehetett olvasni.
MN: „Demokraták között nem szokás történelmi felelősséget személyek orra alá dörgölni” – írja ugyanebben az esszében. Az elmúlt néhány évben sok külföldi interjúalany kérdezte tőlem, gyakran rögtön a bemutatkozás után, hogy még mindig olyan áldatlan-e a politikai helyzet nálatok. Ezzel a kissé lesajnáló érdeklődéssel ön is találkozott?
NP: Ez így van, el kell számolni vele, engem is elszámoltatnak, vagy egyenesen felelősségre vonnak, habár a magyar kormány tényleg nem én vagyok. De valószínű, ha rasszistákkal, mondjuk, Pegida-hívekkel találkoznék, vagy a Kaczyński testvérek komplikált lelkű híveivel Lengyelországban, akkor a lehető legnagyobb egyetértéssel találkoznék a magyar kormány antiliberális, antidemokratikus és főleg izolacionista tevékenységével szemben. Ezeket a köröket azonban sajnos nem ismerem. Ugyanezt persze átéltem fordítva is. Egyetlen panaszszavam nem lehet. Amikor Berlusconi őrjöngeni kezdett Olaszországban, számomra hihetetlen volt és elképesztő, hogy az olaszok miként tűrik el. Hát, azért tűrik el, mert tetszik nekik, többségben vannak, akiknek ez tetszik. Megkérdeztem az olasz barátaimat, ugyanúgy kínoztam őket, mint ahogy engem most megkínoznak. Én is kifejezetten élvezettel kínoztam az olaszokat Berlusconival, de bizonyos dolgokat a kínzás és a kínoztatás segítségével meg is értettem. A demokratikus jogrend ténylegesen gyenge pontja, hogy akkor is a többség véleményére kell hagyatkoznia, amikor a többség véleménye nem egyeztethető az értelemmel. Ha a választók többsége úgy véli, hogy Berlusconi képviseli őt, akkor attól kezdve Berlusconi képviseli őt. És akkor a bunga bunga is jön vele, és kultúra címén mindenkinek harmadosztályú római prostituáltakkal kell szórakoznia.
MN: A kultúra magasrendűségéről nekünk is lehetnek közeli tapasztalataink. A kultúrharc napról napra fokozódik, olyannyira, hogy három éve önt is támadás érte: az akkor még rendes pártlapként működő Magyar Nemzetben azzal gyanúsították meg, hogy ön és elvbarátai, Esterházy és Parti Nagy, lepaktáltak Aczél Györggyel. Számított erre, hogy ez a kultúrharcnak nevezett valami eléri?
NP: A magam személye érdektelen, hogy elér vagy nem ér el. De semmiféle kultúrharcot nem látok, nincs kultúrharc. Én például nem harcolok senkivel, teszem a dolgomat. Egy párt, amelyet a választói többség támogat, a szokásos eszközökkel, cukorkával és korbáccsal megkísérli kisajátítani a magyar kultúrát, és megint egyszer átírni a magyar történelmet. Ilyesmit azért mintha láttunk volna már. Még soha nem sikerült, most sem fog sikerülni.
MN: Meglepte ez az összeesküvés-elméletek közt is elég gyenge minőségű rágalom?
NP: Hajmeresztő volt, de nem volt meglepő, mert a szereplőket régről, azaz a diktatúra idejéből ismerem. Ilyesmire nem is szokás, nincs is értelme válaszolni, annyira nem áll kapcsolatban semmiféle realitással. Azért válaszoltam, mert időközben felnőtt két kompletten agymosott nemzedék, akik nem tudnak semmit a diktatúrák történetéről és természetéről. Mert miért is tudnának?
MN: Pazar jelenet, amit a válaszában lefestett: áll Aczél a szolgálati autójára várva a Parlament előtt, ön épp arra jár, és a fagylaltjával tulajdonképpen bemutat neki. Milyen fagylalt volt?
| ||
NP: Azt mutatom be neki, hogy miként nyalják az ő seggét. Azt mutatom be neki, hogy én egy szabad ember vagyok, aki jön az uszodából és fagylaltozik, ő meg egy nyomorult rab. Világéletemben mindig mindenütt csokoládé-eper fagylaltot vettem, valószínűleg ez is az volt. Azért ez egy nagyon nagy jelenet volt, mert tökéletesen üres volt a tér, csak mi ketten. A bosszú pedig nagyon édes. Hogy ott áll ez a rettegett állami vezető, ez a nagy szépelgő bunkó a Parlament előtt, és nem jön az a kurva kocsija, amelyik gyorsan elvinné őt innen. Mégiscsak tönkretette az életem, kilenc évig egyetlen sorom nem jelent meg, és a következő évtizedben is minden korlátozottan. Mintegy szünetelt az állampolgári egyenjogúságom. Úgymond nem voltam abban a helyzetben, hogy ne használjam ki a helyzetet. Nem volt hová a fejét elfordítani. Nem jön a kurva kocsija, hogy elvigye, valamilyen zavar támadt, és akkor én megmutatom neked, hogy látod, így nyalják a seggedet a seggnyalóid. És az egész diktatúrájával együtt semmit nem tud tenni, mert hát én nyalom a fagylaltomat.
MN: Ma is kivitelezhető lenne egy fagylalttal történő, rendszerellenes megmozdulás?
NP: Ezek mindig nagyon jó helyzetek.
MN: A közhangulat, akárcsak a késő Kádár-korban, ismét a „műveljük kertjeinket” program felé tendál. Ha épp nem ír és nem a valódi kertjét műveli, hódol valamilyen divatos hóbortnak? Marc Martin regénye kapcsán írta egyszer, hogy egyszer még a szerző szakácsművészetéről írnia kell. Ebből azért némi gasztronómiai érdeklődést ki lehet olvasni. Főz? Netán krimiket olvas?
NP: Ha az ember nem köti fel magát az első fára, akkor, mondjuk, még szeretne megtanulni sütni. Főzni viszonylag jól tudok, nem profi módra, de tudok. Nem tudok igazán húsokat sütni. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem tudok egy tisztességes Boeuf bourguignont elkészíteni vagy sütni egy csodás Tarte tatint.
MN: És a krimik?
NP: Krimit nem olvasok. Az előre gyártott mondatoktól, az előre gyártott konfliktusoktól halálos unalom fog el a tizedik oldalon. Pedig maga a jelenség igen figyelemreméltó. Kriminológiát olvastam, szívesen olvasok, de a krimikhez képest az maga a rögvalóság.
MN: Chandler?
NP: Sajnos őt is unom. Simenont többet olvastam, mert franciául akartam olvasni. Nagyon kellemes. A könyv feléig leköt az idegen nyelv, nagyon egyszerű és világos nyelv. Elegáns. Magyarul bizonyára unalmasabb lenne. Van egy gyönyörű könyve, ahol saját magáról meg az édesanyjáról ír. Ott nincs ez a sok firlefranc, ez a monoton gyilkolási tömegtermelés. Ami engem mélységesen untat, legalább annyira, mint a futball.
MN: De futni azért szeret, nem?
NP: Ha nem verseny, ha nem időre megy, ha nem rövid táv, akkor igen. Ma már csak nagyon ritkán futok, gyakorlatilag abbahagytam. Az öreg forgóim nem bírják a terepet. Ha elmegyek, utána három napig nem bírok járni.
MN: Hiányzik a futás?
NP: Nagyon.
MN: Futás közben lehet írni? Szövegen dolgozni?
NP: Nem, és nem is kell. Az a nagyszerű benne, hogy futás közben nincs összefüggő gondolkodás. Gondolattöredékek, érzemények, ötletek, a bejáratott asszociációs rendszer ki van lökve a szokásos keretéből. Abból a verkliből, amelyben Simenon meg Chandler pontosan úgy működnek, ahogy a közönségük el is várja tőlük.
MN: Egyszer leírta (konkrétan ebben a lapban, lásd: A szabadság tréningjei, Magyar Narancs, 2000. december 21. – a szerk.) a Budapest–Zalaegerszeg között közlekedő gyorsvonat első osztályú kocsijának vécéjét, az ott uralkodó áldatlan állapotokat. Hogy látja a vécé és a közállapotaink javulását?
NP: A MÁV továbbra is mindent alulmúl, így adja ki a maga formáját. Gyakorlatilag nem lehet velük közlekedni. Erre nem a színvonalat emelik, hanem a járatszámot csökkentik és a kocsik számát a minimálisnál kisebbre redukálják. De takarító nincs, vagy nem ellenőrzik. Egyszer majd arról is írok, hogy miként takarítanak. De elég belépni a pályaudvarokra, bűzlenek. Ez egy fejlődési fázis. A közös mély megvetése. Feltételezem, hogy a MÁV igazgatói nem ilyen vécékben végzik a dolgukat. Persze csak feltételezem, lehet, hogy tévedek. Mélységesen megvetik mindazokat, akiknek a szolgálatára vannak rendelve. A főorvosok, a kórházigazgatók szintén nem foglalkoznak ilyen apróságokkal, a vécélánccal, a tisztasággal, őket csak a csúszópénz érdekli, semmi más. A csúcsot a zalaegerszegi kórház vitte el, pedig néhány helyen azért feküdtem. Csak néztem, mint a moziban, hogy mi lehet az a barna szőnyeg a zuhanyozóban, ami a rács alatt terül el. Felemeltem a rácsot. Fanszőrzet volt. Szép vastag szőnyeg keletkezett a betegtársaim fanszőrzetéből. Amikor szólni merészeltem, hogy ennyi idő után valamit talán tenni kéne betegtársaim elhalt fanszőrzetével, rettenetes hangok jöttek elő a paraszolvenciára felesküdött főorvos torkából, aki még a legegyszerűbb vizsgálatot is elcseszte a dilettantizmusával. Mindenki, aki nem hozzám tartozik, nem a családom tagja, adja ide a pénzét és dögöljön meg, forduljon fel. Ezen a mentalitáson a társadalomnak persze előbb vagy utóbb túl kell magát tennie.
MN: Azért mégiscsak ment előrébb a világ, ma már legalább nincs olyan főszerkesztő, aki visszadobná az írását, mert az a mondat szerepel benne, hogy a „modell ágyékán ritkás a szőrzet”.
NP: Igen, a rendszerváltás után már lehetett ritkás vagy éppen sűrű a fanszőrzet, akár írásban is. Tegyük hozzá, a szabadságot mindig előnyben részesítettem a diktatúrával szemben. Mi több, diktatúrában is előlegezni szoktam magamnak.
MN: Tamás Gáspár Miklós tavaly tett kijelentése szerint a késő Kádár-kor irodalma sokkal jelentősebb volt, mint a rendszerváltás utáni világ termése. Mit gondol erről?
NP: Semmiféle alapját nem látom a megállapításnak. Az irodalom történelmi fordulatok szerint nem korszakolható. Tamás Gáspár Miklósnak aznap ilyen kedve volt, máskor másmilyen kedve lesz. És nem is föltétlenül tudja az ember, a tisztelt kortárs, hogy mi a jó mű. Még akkor sem tudja, ha ő véletlenül mindent tud. Mert, mondjuk, még a padlásszobában időz a főmű, egy fiókban. Szerzőjén kívül még nem látta senki.
MN: A memoárján dolgozik, ami, ha minden igaz, Világló részletek címmel fog megjelenni. A visszaemlékezésben fotók is segítik?
NP: Nem, nem gyűjtök képeket. Bőven elég van a fejemben. Családi fotókat kéne gyűjtenem, de azok megvannak a fejemben, néha előveszem őket a fejemből. A könyv másról sem szól, mint a tudat tartalmairól, szerkezetéről, s hogy ezek a tartalmak vajon miként kerültek az ember fejébe, és mit csinálnak ott, miként gátolnak, mihez adják az ütemet.
MN: Kertész Imre halála után megjelent egy fotó kettejükről: valamin látványosan hahotáznak. Mi volt ilyen vicces?
NP: Erre már nem emlékszem, de a képen látható nevetés mesterséges nevetés volt, egymásnak játszottuk a túlzást, erre emlékszem. Épp a boltba tartottam, amikor a kapunk melletti kis utcából, a Hajadon utcából, nyakában a gépeivel előbukkant Isolde Ohlbaum, és vele Imre. Ohlbaum különféle helyszíneken fényképezte Imrét. Nagyon jó, lerohadt, lehugyozott, málladozó falakat találtak. Imre mondott valamit, már nem emlékszem, hogy mit, nyers tréfa volt. De hát őneki nagyon jó humora volt, ami a műveiben kevéssé látszik, nyers humora, jókat lehetett vele nevetni. Mindig volt egyfajta túlzás a nevetésében és a mosolyában. Egyfajta figyelem. Színészileg nevetett. Előzékenységből nevetett ilyen szélesen és fényesen.
MN: Ilyet ön is tud?
NP: Hogyne. A képen látható. Ehhez még a gesztikát is produkáltam. Ha én vagyok az Ohlbaum, biztosan én is kéjjel lefényképezem őket.
