Interjú

„Nem vagyunk fölkészülve a valóságra”

Krasznahorkai László író
szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2016/37. (09. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A világhírű szerző a fejben futkosó mondatokról és a szórakoztatásról, a különböző gyávaságokról és a megváltó szakállról, de még Mészáros Lőrincről és Donald Trumpról is beszélt nekünk új regénye, a Báró Wenckheim hazatér megjelenése alkalmából.

Magyar Narancs: A Báró Wenckheim hazatér levonatát egy külvárosi vasútvonal mellett olvastam, egy piros padon, a sínek mellett, ahogy a könyvben írja, „felmáglyázott talpfahasábok” közelében, amikor a szomszéd padra egyszer csak leült egy négytagú, kisgyermekes család, és szépen, csendes brutalitással megterített és megebédelt. Mintha az egyik könyvéből léptek volna ki. Döbbenetes volt.

Krasznahorkai László: Nem vagyunk fölkészülve a valóságra. Az ilyen dolgokat, mint amiről mesél, a regényektől várjuk, meg a szórakoztatóipari készülékektől. De arra egyáltalán nem számítunk, hogy olyasmivel találkozunk, ami nem illik bele abba, amit a saját valóságunknak nevezünk. Elképesztő a tudatlanságunk arról, hogy mi a saját valóságunk. Bizonyos értelemben öngyilkos tudatlanság ez: ha nem tudja azt, hogy ilyen világban él, az nemcsak az örömtől és nagy pozitív élményektől foszthatja meg az embert, hanem egyszerűen egy készületlen állapotban tartósítja, olyan valóságban, ahol bármikor megtörténhet valami, amivel szemben védekeznie kell. És fog is védekezni, de ügyetlenül és esélytelenül.

false

 

Fotó: Szilágyi Lenke

MN: A posztmodern fogalmán, amivel az ön könyveit is összefüggésbe hozzák, egyes
fiatalok csak fanyalognak, miközben megnőtt az érdeklődés egyfajta, tematikus és stiláris értelemben egyaránt komoly, sőt komor irodalom iránt, ami szintén nem idegen öntől.
A skála végén az „újrealizmus” van, a nyomorpornónak nevezett jelenség pedig már le is lóg róla. Hogy értékeli mindezt?

KL: A posztmodern letűnt korszak. Elsősorban az európai és az amerikai irodalom jellegzetesen intellektuális stílusirányzata volt, de ennek már elég régen vége. Remélem, nem szólok túl későn. Ha pedig létezne a szegénységre is vagy csak a szegénységre reflektáló „újrealizmus”, az nagyon jó lenne, mert arra, hogy a szegénységre bármilyen művészeti ág bárhogyan reagáljon, mindig nagyon nagy szükség van, és az irodalom történetében ez az érzékenység, a szegénység kultúrája iránti érzékenység elég ritkásan jelenik meg. Úgyhogy ha ez újra megjelenne a magyar irodalomban, nem sokkal Tar Sándor elhunyta után, azt csak üdvözölni lehetne. Az a réteg, amelyhez a piros padon ebédelő család tartozik, mindig létezett a történelemben, de nagyon ritkán került olyan szem elé, amely képes lett volna meglátni a lényegét, és valahogyan megpróbálta volna artikulálni ennek az emberfajtának az életét, a nyomorát. A borzalmasan alacsony, visszavágott szárnyú repüléseit. A vágyainak a megrendítő szegényességét, olcsó voltát.

De a folyamatban veszélyt is látok. Elhűlve figyelem, hogy megjelennek és rendkívül sikeresek olyan, a magaskultúra ormain dicsőített prózai művek, amelyek világa egyszerűen úgy tekint az egész 20. századi irodalomra, mintha az nem is létezett volna. Nem értem, hogy lehet újra ugyanúgy írni, mintha nem lett volna Joyce vagy Kafka, vagy mondjuk Krúdy Gyula. Fennáll a veszélye, hogy amit ön újrealizmusként mint újdonságot érzékel, az csak realizmus minden újdonság nélkül, bevezetése annak, ami szerencsétlenebb tájakon most már nemcsak hogy elindult, hanem ki is teljesedett: a magasan artikulált és a vulgáris összekavarodásának. Hogyha, mondjuk, Raymond Carverre vagy Alice Munróra gondol, ezek a realizmus visszatérését jelentik egy könnyen fogyasztható irodalmi keretben, amelynek persze vannak szintbeli különbségei. Nyilván az említettek ennek a legmagasabb szintjein állnak, de akkor is csak azt tudom erre mondani, hogy sajnálatos, bár persze mint minden ilyesmi, érthető. Mert sajnálatos volna, ha eme „újrealista” prózával, amely tehát a 19. századi realizmusnak a gondtalan folytatása, nem lehetne többé leporolni az Ótestamentumot vagy a Divina Commediát. Egészen más a helyzet azokkal a művekkel, amelyek, hogy visszaidézzem az ön élményét a levonat olvasásának körülményeiről, a valóságból döbbentenek meg. Ezek nem egy műfaj termékei, vagy ha igen, akkor a műfaj időtlen, és ha bármi hasonló sikerült ebben a könyvben, az szinte nyugtalanító volna a számomra.

MN: Pedig a címszereplő, a szülőföldjére hosszú emigráció után hazatérő báró Wenckheim Béla testi és lelki alkatánál fogva mintha épp ilyen, a „valóságból megdöbbentő” figura lenne. Még a hajléktalanok sem tudják használni a legfinomabb anyagokból a legjobb londoni szabók által az ő nyúlánk, Don Quijote-i figurájára szabott öltönyöket. Sőt, a bárónak még a saját – és sajátos – Sancho Panzája is megvan a könyvben.

KL: Egy olvasónak beugorhat a báróról Don Quijote, de nekem nem jutott eszembe. Ezek az emberek nem nagyon engedik, hogy róluk más jusson az eszembe, mint ők maguk. Én olyan szereplőkkel találkozom a regényeim írása közben, akik benne akarnak lenni, és bele is kerülnek, és ott ők pontosan azok, akik lenni akarnak, illetve akik: ők. Persze ez nem azt jelenti, hogy valóságos, a valóságból fikcionalizált figurák volnának, mert éntőlem ez nagyon távol áll, azt hiszem, soha életemben nem írtam meg valóságos személyt, ugyanakkor azt se mondhatom, hogy a szereplőim, mint például a báró vagy bármelyik másik, a képzeletem terméke vagy szülötte volna.

MN: Egy új regény esetében a figura tűnik fel először? A történet? Vagy a szerkezet?

KL: Egy mondat. Rengeteg mondat. Mondatok mászkálnak át keresztül-kasul az agyamon, és hozzák a szüzsét, a szereplőket. Amikor még filmeztem, Tarr Bélával, sokszor beszéltünk mind a ketten ugyanabban a hangnemben erről, jól le kellett egyszerűsíteni persze a dolgot ezekben a beszélgetésekben, és azt mondtuk: állapotot érzékelünk, ez az, amit igyekszünk közös erővel vázolni a filmvászonra. Valami ilyesmiről van szó, de nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. Konkrétan valóban mondatok futkároznak, mint mások hátán a hideg, a fejemben.

MN: A Báró Wenckheimben melyik volt a kulcsmondat?

KL: Az első. Nem a bevezető szöveg, hanem amikor a regénybeli Tanár úr megbújik az odújában, és rettegve és dühödten figyeli, hogy megtámadták.

MN: Ha az új könyv fogantatása hasonló volt is, mint az eddigieké, a hangneme nagyon másnak tetszik: mintha a művei sorában a szatíra eddig nem lett volna jelen ilyen intenzitással.

KL: Én elég viccesnek tartom a Sátántangót is, de azt hiszem, majdnem egyedül vagyok vele. A Báró Wenckheim hazatérben arról van szó, hogy a kisvárosi közegnek, amelynek szűk területén a regény játszódik, sokkal nagyobb a súlya, mint, mondjuk, Az ellenállás melankóliájában. Bár a városi polgárok jelenetei emlékeim szerint ott is eléggé szatirikusak voltak. Inkább arról lehet szó, hogy a Báró Wenckheim hazatérben, rövidítsünk most már, a BWH-ban nagyobb nyomatékkal bír, több helyet foglal el a város belső élete. Pusztán abból a tényből következik ez, hogy ha egy város várja a megmentőjét a báró személyében, akkor természetesen ez a város meg is nyilvánul, és szerepet követel magának, és meg is kapja. Különben azok, akik kéziratban olvasták a könyvet a kiadóban, már említették nekem ugyanezt, hogy ugyanis sokkal szatirikusabbnak érzik ezt a könyvet. Lehet. Nem tudom.

MN: Azért a bárót a fejlődésre szomjazó dél-alföldi kisváros megmentőjeként teljes hintós, pulpitusos, girlandos arzenállal fogadó polgármester mégiscsak egy pojáca. Korábban a szerző nem mondott ilyen ítéletet a szereplőiről.

KL: Nem érzett valami olyasmit, hogy aki ezt a könyvet írta, abban például a polgármesterrel szemben van egy különös és megindokolhatatlan megbocsátás is? Hogy e sötét vagy kevésbé sötét pojácák pojáca voltuk mellett igazából többségükben esendőek is?
A polgármester alakjában szerintem ott ez az esendőség, tudniillik ahogy megadja a módját annak, hogy a bárót a város a legnagyobb tisztelettel fogadja, és közben mindent eltúloz, egészen odáig, hogy az események elrohannak a feje fölött, és semmibe nincs igazi beleszólása, és minden a lejtőn zúduló tömeg erejével saját magától történik, azaz belead apait-anyait, de valójában, amit csinál, semmit sem ér? Emlékszik, hogy amikor összeesik, a pormacskákat figyeli? Ez apróság, és el lehet siklani fölötte a mondatok olvasása közben, de nem érdemes, mert mint egy szűk résen a fény, ez a pormacskaügy hirtelen belevilágít alakjának a legmélyébe. És akkor itt hadd mondjak valamit a BWH egészéről, azt ugyanis, hogy ez a regény egyfajta varázsszöveg, mint minden írásom, abban az értelemben, hogy valamibe – varázslatszerűen – bele akarja keverni az olvasót. És ráadásul nem titkolja, most már egyáltalán nem, hogy a szerző az eddigi regényeiben is pont mindig ugyanabba akarta belekeverni ezt az olvasót. Ugyanazokat a figurákat hozta elő, ugyanazt a szüzsét, ugyanazt az eget-földet, itt aztán tényleg nincs semmi előtt fátyol. Ebben a könyvben, ahogy egyébként minden más könyvem esetében is helyesnek éreztem volna, lényegében nincs valódi narráció. A Háború és háborúban, amellyel ez a könyv ugyanúgy kapcsolatban van, mint a Sátántangóval vagy Az ellenállás melankóliájával, nagyon direkt módon látszik, hogy éppen mikor ki beszél. Most ez talán szórtabb, szivárványosabb. És hát a kapcsolat a megelőző regényekkel: rengeteg ponton konkrétan meg lehet találni azokat a párhuzamokat, amelyek például a bárót összekötik Az ellenállás… Valuskájával, vagy a Sátántangó Estikéjével – bár nem akarnék olyasmit sugallni, hogy ez a regény feltételezi a korábbi könyvek ismeretét, mert az olvasó e nélkül is jól fog szórakozni, ígérem.

MN: A szereplők szinte karneválszerű bőségét látjuk a báró bécsi rokonaitól és a régi szerelmétől a náci motorosokon, a vasutasokon és az asztaloson át a lovászig vagy a különös „személyi titkárig”. Voltak az alkotás során olyan figurák vagy szólamok, amelyek felmerültek, és elvetette őket?

KL: Voltak, százával. Dugták be a fejüket a réseken, hogy alig győztem őket seprűvel elkergetni. Mindenki benne akart lenni: én is, én is! De odacsaptam a seprűvel. Nem lehetett. Ez mégiscsak egy könyv.

MN: Saját magáról mint íróról állapítja meg Márai, akiről ön az egyetemi szakdolgozatát írta, hogy „az ember végül maga is figura lesz”.

KL: Figura? Nagy Márai-rajongó voltam kamasz koromban, családi és egyéb vonatkozások miatt, és ebből gyógyultam ki a dolgozattal. Nála egy ilyen szó, mint a figura, úgy rémlik, nagyon negatív kifejezés. És mélyen egyetértek vele, a mű végül felzabálja alkotóját.

MN: Márainak vannak ilyen rövidre zárt gondolatai, például hogy a szakáll feminin dolog, mert ugyanúgy elrejti az arcot, mint a smink.

KL: Kivéve, hogyha valakinek annyira érzékeny az arcbőre, hogy csak rémtörténetekben képes beszélni a kamaszkoráról, amikor a borotválkozás szörnyű kínok forrása lett, így eljutott arra a pontra, amikor megfordult a fejében, hogy a borotvát másra fogja használni, és a saját torkát vágja el inkább, mint hogy még egyszer végighúzza azon a bőrön, arcbőrön, orcabőrön, amely a borotva érintésétől azonnal vérbe borul. Az én esetemben sem volt más megoldás, mint hagyni, hogy a magam vékonyka, ritkás szakállkezdeményei valahogy megmentsék az arcbőrt. Szerintem ezt a szakállat Márai úr megbocsátaná. Viszont lehet, hogy a szakdolgozatomat nem.

MN: Egy sok figurát felvonultató, vastag könyvet nehezebb megírni, mint egy másfélét?

KL: A nehézséget nem egy könyv megírása, hanem az elviselése jelenti. Hogy tudniillik eltelik valamennyi idő egy gyávaságban, majd következik egy másik, mikor be kell látnom, hogy minden olyan érzés megtévesztő, ami azt sugallta addig, hogy akkor ebben vagy abban a könyvben – na, most! – sikerült megcsinálnom azt, amit mindig is kellett volna, tudniillik a regény valóságát totálisan beleírni a lapokba. Eljön ez az idő, és bele kell olvasnom ebbe a régi könyvembe, és rá kell jönnöm, hogy hibás, és az érzés akkor már nem megtévesztő, hanem szörnyű. Ráadásul fizikailag is annyira kimerülök egy-egy könyv befejezése után, hogy a többszörösen szörnyű érzésre kell valami gyógyír: többnyire az irodalomtól nagyon távol eső dologgal szoktam ilyenkor foglalkozni, jó ideig.

MN: A Báró Wenckheimmel mi a helyzet?

KL: Kezd múlttá lenni, mert láttam egy tördelt verziót, és most ott tartok, hogy már kezdődik a gyáva rettegés, és nem merném fölcsapni az első oldalon, és elkezdeni. Csak az jelent kis enyhületet, hogy általában véve sem bírok foglalkozni olyan dolgokkal, személyekkel, eseményekkel, amelyek a múltammá lettek, egyszerűen mintha egy sajátos orpheuszi lét volna az enyém, csak nekem meg sem kell tiltani a hátratekintést, én nem tudok visszafordulni, visszanézni.

MN: Úgy tudom, egy korábbi könyvéhez most mégis nagyon intenzív figyelemmel fordult vissza.

KL: A Rombolás és bánat az Ég alatt-tal más szempontból nem voltam megelégedve. Ez egy régi műfaj felelevenítéseként, riportázsnak íródott, és én nem tudok riportázst írni, mint ahogy semmi mást nem tudok írni, csak azt, amit írok. Igaz, erről sem tudom megmondani, hogy micsoda. De hogy riportázst nekem nem lehet, mert nem megy, azt mindig látom, amikor ennek az átkozott Rombolásnak a gerincére nézek. Állandóan kínlódtam vele, és variáltam rajta. Most jelenik meg ősszel egy javított kiadás. Amit ismer, négyszáz oldal volt, ez csak kétszáz lesz, és kérem, kérve kérem, az előzőt felejtse el! A legfontosabb probléma az volt a régebbi verzióval, hogy egyes szám első személyben volt írva, és az én esetemben ennél nagyobb hibát elképzelni sem tudok.

MN: De hát Az urgai fogoly is egyes szám első személyben van.

KL: Igen, de ott el tudtam távolodni önmagamtól. Itt nem. Itt fontosabb volt, hogy valamennyiőnk okulására megpróbáljam leírni, mit tapasztaltam, és ez a pedagógiai szándék elvakított, nem figyeltem igazán arra, hogy azért ez egy irodalmi mű, és ezt is rendesen meg kell írni. De végre egyes szám harmadik személyben van most már, Steinnek hívják a főhőst, mert hiszen ez a valódi neve, miközben maga az anyag, a beszélgetések lényege, az teljesen ugyanaz, csak a főszereplőt vontam jobban vissza.

MN: A valóság és a fikció nagyon különös, bizonytalan viszonyban van manapság. Amikor elolvastam a Báró Wenckheimet, amelyben a hivatalos fogadásra a „Mért kell, hogy sírj, Argentínát” gyakorolja a kisváros asszonykórusa, arra kellett gondolnom, hogy olyan világban élek, ahol a Terminátorból Kalifornia kormányzója lehet, ahol a magyar filmkultúrát a Terminátor producere irányítja, ahol egy falusi gázszerelő a leggazdagabb magyarok közé strómankodhatja magát, ahol Budapest olimpiát akar rendezni, vagy ahol az MMA összejövetelén egy szoprán trillája akarja leárnyékolni a tiltakozás hangjait.

KL: Visszatérnék az interjúnk elejére: nem vagyunk fölkészülve a valóságra. Amikor a valóság agyrém képében jelenik meg, amikor az ember nem hiszi, hogy ez lehetséges. Az újkori magyar valóság egészen pokolian sokszínű, többnyire több mint elkedvetlenítő, minden irányban rendkívül manipulatív. Az érdekek oltárán feláldozott, a hiszékenységnek áldozatul esett emberek tömegeit látom a saját sorsaik, végzeteik felé hullani. Jut eszembe: a földesúrrá lett gázszerelő szempontjából Amerika és Magyarország sorsát akár még párhuzamba is lehetne állítani: a semmiből naggyá lett Donald Trumpra gondolok, vagy hasonló bunkókra. Igaz, Amerika tradíciójában az is benne van, hogy egy egyáltalán nem bunkó valaki az utcáról, mondjuk, egy Barack Obama viszi sokra. De a hasonló emelkedéseket Magyarországon egyfajta penészes kolbász köde lengi be, itt rögtön a valóságnak egy másik rémképével találkozunk, amit viszont valószínűleg tényleg csak az ért meg, aki itt él. Ez egyszerűen… meghaladja az ember képzeletét, mert itt, a magyar szittyaföldön olyan dolgok történnek, hogy az nem is szürreális, mert a szürreálisnak nincs erkölcsi tartalma, ennek viszont van. Itt az elaljasodásnak vagy az erkölcsi törvények általános fölfüggesztődésének a tanúi vagyunk, függetlenül attól, hogy nem gondolom azt, hogy örök erkölcsi törvényeknek kéne érvényesülniük a magyar társadalomban. De azért vannak ilyenek. Mondjuk: „Ne ölj!” Azt nem is mondom, hogy „Ne lopj!”. Azt pedig végképp nem merném ehhez hozzátenni, hogy mind a kettő a Bibliának ugyanabból a tízpontos kiáltványából származik, mert hát olyanokat érintene, akik erre a könyvre, hogy úgy mondjam, esküsznek.

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2016/37. (09. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 grrr
    grrr
    2016. október 02., 08:06
    Ha lehet, akkor a Krasznahorkai úr kapja a Nobel-díjat.

    Nem mintha egyetlen sorát is olvastam volna.


    De a Nádasét igen.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...