Kulcsra zárva - Nicole Krauss: Nagy Palota

  • - greff -
  • 2013. június 28.

Könyv

Nicole Krauss bizonyára választhatott volna magának kevésbé keresett motívumot is a vándorló íróasztalnál, de a fiatal amerikai írónő igen finom kézzel dolgozik a bútor metaforikáján.
false

A vándorútját Budapesten megkezdő sokfiókos asztal - melyet az olvasó számára Krauss hol hangárnak mutat, amelyben az eltűnő múlt értékes darabkáit őrzik, hol pedig horgonynak, amely süllyedő világokhoz láncolja a szereplőket, fából faragott tetemnek, mely megmérgezi az álmokat, vagy varázstalanított munkaeszköznek, melyről írók és költők mégis képesek olykor a végtelenbe látni - betölti szerepét, és hol direktebb, hol rejtélyesebb kapcsolatot létesít a regény egymástól földrésznyi távolságokban vallomást tevő elbeszélői között.

A monumentális fatárgy utazása Budapest, Jeruzsálem, New York és London között azonban külső történés, Krauss figyelme pedig nem ilyen mozgásokra irányul. A Nagy Palota egyrészt azokra a kísérteties belső pillanatokra világít rá (némiképp W. G. Sebald regényeihez hasonlóan, akit az írónő itt-ott a maga takarékosan díszített, rendkívül szuggesztív mondatainak atmoszférájával, valamint egyes emigráns hőseivel is megidéz), amikor valaki megérzi, hogy egy múltbéli, már a történelem élettelenné fagyott részének remélt esemény váratlanul utat talál hozzá, és felrepeszti életének gondosan felépített, hermetikusan záródónak vélt burkát - másrészt a regény éppen erről a személyiség köré vont burokról kísérel meg elsősorban pontos képet adni.

A Nagy Palota öt elbeszélője csakúgy, mint a monológjaikban megrajzolt egyéb figurák még legmeghittebb kapcsolataikban sem képesek partnereik előtt ajtót nyitni személyiségük legbensőbb körének burjánzó életvilágára, és ezt a végső kulcsra zártságot Krauss csendes melankóliával a hangjában, univerzális jelenségként tárja elénk. Világában feleségek, férjek, apák, anyák és gyermekek a haláluk pillanatáig némán hordoznak magukban olyan titkokat, amelyek a saját létük és így a velük együtt élők létének is a legmeghatározóbb tényei közé tartoznak. Amikor a történelem valamely (hol a magyar holokauszt, hol a 70-es évek chilei terrorkorszaka irányából fúvó) mérgező szele megérinti őket, akkor megszólalnak végre, de gondosan ügyelnek rá, hogy legőszintébb mondataiknak saját magukon kívül ne legyen közönsége. Nicole Krauss nem simít el minden szálat, művét azonban így is stabil építménnyé formálja azzal, hogy magányos hőseinek a tudat iszaprétegei alól frissen kiszabadított szavait a regényvilágban szükségképpen néma és cselekvésképtelen olvasókba zárja.

Fordította: Berta Ádám. Magvető, 2012, 394 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.