A mától beszerezhető nyomtatott Magyar Narancsban utánajárunk, miért nem fordít a magyar mostanában, és ennek milyen hosszú távú, sajnálatos hatásai lehetnek a magyar költészetre. De tényleg olyan rosszul állunk-e a versek magyarításával? Mi történt a rendszerváltás óta? És biztos, hogy előtte olyan nagyon jó volt a helyzet, mint sokan gondoljuk? Egyáltalán: érdekel ez bárkit is? Ilyesmiken morfondírozik riportunk.
Eközben megkerestünk számos kiváló költőt, mondanák el, nekik személy szerint ki hiányzik legjobban, kit kellene most már tényleg rendesen lefordítani. Arra kértük őket, hogy költőt emeljenek ki, aki lehet régi auktor vagy kortárs szerző, a lényeg, hogy ne legyen önálló magyar kötete – és döntésüket indokolják röviden. Szerencsére rendhagyó válaszok is születtek, ugyanakkor a többség azzal hárította kérésünket, hogy sajnos nem olvas rendszeresen idegen nyelven.
Borbély Szilárd
John Ashbery
Jellemző eset, amikor egy népszerű kvízműsorban a feladványt – híres költő, hárombetűs, utolsó betű y – úgy oldotta fel a versenyző, hogy Úgy Endre. A műsorvezető finom rosszallására Így Endrére korrigált, noha ilyen nevű klasszikus magyar költőnk nincs. A kézenfekvő, alig eltéveszthetőnek tűnő név azonban már nem ugrott be. A közoktatás csődje nem csak a klasszikus irodalmi emlékezet hagyományozásában nyilvánvaló. A helyzet napról napra romlik. Ahol a műveltség megvetése trendivé vált, ott a kortárs költészet társadalmi hasznossága mellett már érvelni sem lehet, és a kortárs költészet fordítása teljességgel esélytelen.
A nyolcvanas évek végével lezárult a magyar líra és a világlíra szervezett és programszerű párbeszéde. Egy kihaló nemzedék esetleges gesztusai maradtak mind a magyarra, mind a magyarról idegen nyelvre való fordítás esetében. A fordítások terén is a kiadók és a terjesztők szempontjai szerinti eladhatóság vált meghatározóvá. A le nem fordított nevek listája azóta folyamatosan nő.
Ha egyet kell mondani a hiányzók közül, John Ashberyt (1927) választom.
Nádasdy Ádám
Hugh MacDiarmid (1892–1978) skót költő. Angolul írt fiatalkori versei jórészt az angol „Scots” nyelvváltozatában születtek (ahogy Burns is írt annak idején). Ő találta ki a modern skót nacionalizmust; élete egy részében kommunista, más részében nacionalista (sőt náci) álmokat szövögetett. Mindkét pártnak tagja volt: mindkettőből kizárták. Szenvedélyes, zavaros, elkötelezett ember volt. Nyirő és Kassák egy személyben. Sokszor vegyíti a prózát a verssel, szemérmetlenül illeszt vendégszövegeket a munkáiba. Élesztőként működött az egész skót kultúrában, a nemzettudat reneszánszában. Gyűlölte az angolokat, de angolul írt, sokáig Londonban élt. Nagyon ismerős nekünk, kelet-európai kis civakodóknak ez az egész. Főleg azért kéne fordítani, hogy lássuk: hogy csinálják arrafelé a mélyről jövő, kínos, őszinte, gőzös, elkötelezett nemzetrajongást.
Szkárosi Endre
Nincs valamirevaló Ungaretti-könyv. Helyesebben nagy sokára, 1993-ra megjelent egy vékony kötetke, vegyesen megítélhető fordításokkal, a Kráter Kiadónál, sajnos azonban ez is értékelhető információk nélkül. Giuseppe Ungaretti (1888–1970) többet érdemelt volna, és sokkal többet érdemel ma is.
Ő az az olasz költő, aki a század elején hasonlíthatatlan költői művet hoz létre, amely túlnő az olasz irodalomtörténet jelentőségének keretein, és az európaiban nyeri el kiteljesedett értelmezését. Az a látásmód és az a nyelvi forradalom, amelyet a korai Ungaretti hoz, a szó szoros értelmében páratlan az európai költészetben: nem variánsa egy alakuló költészetfelfogásnak vagy költői gyakorlatnak, hanem reveláció, amely a maga sugarával bevilágítja az európai költészet eszmélkedésének terét. Az Isonzo közelében, az első világháború olasz–osztrák (magyar) frontvonalán való személyes részvétel élménye a kevés, stencilezett példányban megjelentetett Il porto sepolto című kötetben tárja fel ezt a horizontot és szakadékot. A kép teljességéért tegyük hozzá: a költő életműve haladt tovább, táguló poétikák és nyelvi normák mentén, kötetei mindig mérföldkövek voltak a század olasz irodalomtörténetében. Még életében ikonná vált.
Karafiáth Orsolya
Mascha Kaléko
Ami nekem úgy általában fájó, hogy a líra a fordítások szintjén sem népszerű. Fura például, hogy nagy favoritom, Else-Lasker Schüler csak egy ezeréves válogatásban létezik magyarul, holott a költő életművének jelentősége nem ezt indokolná. Ami még különösebb, hogy Mascha Kaléko (1907–1975) egyáltalán nincs fordítva. De a kortárs német költészet egésze hiányzik szinte. (Kalékót egyébként én szeretném fordítani – többször pályáztam már rá, hiába.) Persze tudom, hogy a versek amúgy sem eladhatók, de ez nem lehetne indok. Az antológiát mint műfajt nem kedvelem, nem szeretek egy-egy költőtől csak kiemelt darabokat olvasni, főképp, hogy a legtöbben ciklusokban, kompozícióban gondolkodnak, így kapjuk meg az egyes versek értelmét, ami egy-egy munka kiemelésekor eltűnhet.
Kántor Péter
Van abban első hallásra valami vicces – és egyben szép is! –, hogy egy olyan eszement országban, mint amilyen most a miénk, valaki a világlíra magyarra fordításának helyzetével foglalkozzon. Tényleg, mi a helyzet nálunk a világlírával? Van olyan egyáltalán? Eszik-e vagy isszák? Se nem nagyon eszik, se nem nagyon isszák, se ha külföldi, se ha magyar – a költészet manapság nincs divatban. A Népszabadság kultúrrovata is ebből indulhatott ki, mert nemhogy fordításokat nem közöl, de egy ideje már teljes egészében megszüntette a hétvégi versközlést is. Feltehetően úgy gondolják, hogy ami nincs, az nem is hiányozhat, és ezzel nem állnak egyedül.
Ami a nekem leginkább hiányzó neveket illeti, nem szívesen mondanék neveket. A 90-es években elég gyakran vettem részt költészeti fesztiválokon Európában és Európán kívül is, akkor inkább képben voltam, nagyjából ismertem a legtöbbet szereplő költőket. Ma sokkal kevesebbet utazom, és kevesebbet is olvasok. Így inkább általánosságban mondom, hogy vannak jelentős költők (a névsor legelejéről Auden, Ashbery, Amiháj), akik nincsenek megfelelően reprezentálva magyarul, és szinte biztosan vannak olyanok, akiket egyáltalán nem ismerünk, holott – mint Ashbery is – a kortársaink, és biztosan hozzánk is szólnának a verseik. Az érdeklődésünk még mindig erősen Európa-centrikus, ami egyfelől érthető és nem is baj – jut eszembe: vajon milyen verseket írhat mostanában Szergej Gandlevszkij kolléga? –, másfelől mégse dicsőség, hogy míg mobiltelefont meg részvényeket veszünk tőlük, verseket egyáltalán nem fordítunk kínai, japán, dél-koreai vagy indiai, mexikói és brazil kortárs költőktől.
Befelé fordultunk, nem érdekel minket, mi fáj másnak, hogy például milyen identitásküzdelmeket vív önmagával egy kínai költő Ausztráliában, vagy milyennek látja magát egy indonéz Németországban. Az emberek összevissza vándorolnak a földön, nem kevesen közülük többnyelvűek, és álmukban azt se tudják, melyik nyelven szidják a dolgok kutya úristenit. Interneten küldözgetik egymásnak a külső-belső tetoválásaikat, de nekünk nincs időnk ilyesmikkel foglalkozni: teljesen lefoglal minket a saját nyomorunk. Kár, mert túl sokat – úgy néz ki – nem profitálunk belőle, és valami fene nagy örömünket se leljük benne.
