| ||
Fontos esemény a magyar irodalomban: megjelenik Krasznahorkai új nagyregénye, a Báró Wenckheim hazatér. Bagi Zsolt kritikája szerint az olvasót elfogja majd a kényelmetlen érzés, hogy „Krasznahorkai abszurd világa fedésben van a mi valóságunkkal”. Vagyis „Magyarország végre, a Sátántangó óta először, felnőtt Krasznahorkai világához, bátran, mindenfajta takargatás, politikai korrektség nélkül, büszkén vállalja saját tökéletes megsemmisülését”.
A kritika mellett kivételes beszélgetést is közlünk a szerzővel. Kőrizs Imre interjúja így kezdődik:
Magyar Narancs: A Báró Wenckheim hazatér levonatát egy külvárosi vasútvonal mellett olvastam, egy piros padon, a sínek mellett, ahogy a könyvben írja, „felmáglyázott talpfahasábok” közelében, amikor a szomszéd padra egyszer csak leült egy négytagú, kisgyermekes család, és szépen, csendes brutalitással megterített és megebédelt. Mintha az egyik könyvéből léptek volna ki. Döbbenetes volt.
Krasznahorkai László: Nem vagyunk fölkészülve a valóságra. Az ilyen dolgokat, mint amiről mesél, a regényektől várjuk, meg a szórakoztatóipari készülékektől. De arra egyáltalán nem számítunk, hogy olyasmivel találkozunk, ami nem illik bele abba, amit a saját valóságunknak nevezünk. Elképesztő a tudatlanságunk arról, hogy mi a saját valóságunk. Bizonyos értelemben öngyilkos tudatlanság ez: ha nem tudja azt, hogy ilyen világban él, az nemcsak az örömtől és nagy pozitív élményektől foszthatja meg az embert, hanem egyszerűen egy készületlen állapotban tartósítja, olyan valóságban, ahol bármikor megtörténhet valami, amivel szemben védekeznie kell. És fog is védekezni, de ügyetlenül és esélytelenül.
A folytatásban szó esik a fejben futkosó mondatokról és a szórakoztatásról, a különböző gyávaságokról és a megváltó szakállról, de még Mészáros Lőrincről és Donald Trumpról is. Mindezt megtalálja a holnap utcára kerülő lapszámban.
