A magyar celebek legjobbjainak prózai nekibuzdulásairól egyszer már megemlékeztem egy összefoglaló írásban; akkor Bárdos András, Frei Tamás és Réz András amúgy markánsan különböző, eltérő műfajú és hangütésű könyvei olvasása után állítottam össze a celebregény tuti receptjét. Túl az olyan triviális követelményeken, mint a pergő cselekmény, a bonyolultabb gondolatok szigorú mellőzése és a sok szex, számos kevésbé egyértelmű egyezésre bukkantam: ilyenek voltak a konzekvensen rövid fejezetek, az egymással párhuzamosan futó, még éppen követhető számú cselekményszálak, a történet helyének és idejének zaklatott váltakozása, valamint a csúnya szavak és a gazdag emberek. Mintha csak Árpa Attila könyvéről beszélnénk! A Holtomiglan az utolsó és legfontosabb szabály alól sem kivétel: minden celebregényről el kell hitetni, hogy itt valami valós és szaftos rejtélyre derül fény, maga az elkendőzött igazság fordítja felénk meggyötört arcát.
Az új bestseller a 90-es évek magyarországi maffiaháborújáról és az olajszőkítőkről lebbenti fel a fátylat. Fikció és valóság című utószavában Árpa nem köntörfalaz, kimondja: „Az olajszőkítés Magyarországon igenis létezett.” De ez még nem minden: „Korrupt politikusok máig vannak, és szervezett bűnözés máig létezik.” A megdöbbentő leleplezés után viszont valóban csiklandós rész következik: a főszereplők „ihletőinek” – Szlávy Bulcsúnak, Wappler Lászlónak és az orosz maffiavezér Mogiljevicsnek – életrajza. Két másik szereplőről pedig ezt olvassuk: „Az ő valódi nevüket nem kívánom felfedni, mert jelenleg is aktív tagjai Magyarország gazdasági és politikai elitjének.” Ami csak azért érdekes, mert a fentiek közül a Szlávy meggyilkoltatásával vádolt Wappler jelenleg szabadlábon védekezik, míg a „fel nem fedett” nevű akkori rendőrfőkapitány „ihletője” nem nagyon lehet más, mint Pintér Sándor.
Szóval Árpa Attilának van érzéke a botránykeltéshez – de ezt eddig is tudtuk. Az viszont csak most derült ki, hogy meglepően jól ír. Természetesen hülyeség vagy naivitás volna azt gondolni, hogy ennek a könyvnek a pénzkereseten kívül bármi más oka lehet – amivel viszont az égadta világon semmi baj nincs. És persze az egész szemérmetlen hatásvadászat egy csomó igénytelenséggel, de az olvasó azt kapja, amire számít: egy gátlástalan, agyatlan, letehetetlen akcióregényt. A szerelmi szálat nem ússzuk meg, és az bizony úgy, ahogy van, szörnyű nyáladzás. De a könyv döntő részét kitevő gengszteresdi már az amerikai akciófilmek legszebb hagyományait követi: néhány hatásos kezdőkép után egy-egy jellegzetes jelenetben megismerjük a szereplőket, akiknek útjait aztán hamar összegubancolja a rossz sors, és nem sokkal a kezdés után már záporoznak a golyók, ömlik a vér meg a kokain, és csikorognak a gumik. Majd ugyanez folytatódik egészen a happy endig, és az utolsó képkockákon felvillanó, az esetleges folytatást előlegező baljós árnyig. Még zene is van hozzá: a Nine Inch Nailstől a Rhythm is a dancer című Snap-slágerig részletekben idézett dalszövegek festik fel a hangulatot. A Republic szívbemarkoló dallamára például egy jó kis darabolós gyilkosság komponálódik, hogy aztán a két szerelmes végre egymás arcába nézhessen, először és igazán: „Hát te meg ki vagy? – kérdezte Levi, és megszólalt a záróakkord. »Szeretni valakit valamiért.«”
Ahogy a regény szereplői, úgy elbeszélője sem riad vissza a legaljasabb eszközöktől: többek között az erőltetett célozgatásoktól a sejtetett titkos igazságra, az egészen nevetséges macsóskodástól és érzelgősségtől, továbbá a legnagyobb fordulatoknál kiszámíthatóan megszakadó elbeszéléstől. A regény kevésbé sikerült mondataiból különösebb erőlködés nélkül hónapokra feltölthetnénk a Szüret rovatot („a lány tekintete érzéki mosollyal fürkészte Levi arcát” stb.), valamint hosszan részletezhetném és ostorozhatnám a sztereotípiákból épített karaktereket, a narráció következetlenségeit vagy a rengeteg önismétlést. De mégis, mindezekkel együtt: nagyon nem örültem volna, ha nem olvashatom végig.
Ulpius-ház, 2012, 394 oldal, 3490 Ft
