Nem egyszerű rácsatlakozni Péntek Orsolya első regényének világára, de ha türelmesek vagyunk, hangulatos atmoszférát teremthet számunkra a kevésbé női, mint család- vagy még inkább fejlődésregénynek nevezhető kötet. A legtöbb helyen elolvashatjuk, hogy a történet egy ikerpárról, a földön járó Szterkéről és a légiesebb Dorkról szól, de valójában Az Andalúz lányai az előbbi szemszögéből mutatja be egy horvát–osztrák–olasz felmenőkkel rendelkező nő érését, fejlődésének történetét.
Péntek Orsolya maga idézte fel, hogy egykor döntenie kellett, a festést vagy az írást választja, és végül az utóbbi győzött, de a másikról sem tudott végleg lemondani. Ezt láthatjuk Szterkénél is, aki a festés mellett egy antikváriumban dolgozik, hivatása pedig rátelepszik életére, így amikor a nehezebb időszakokban a világ is elveszti számára színeit. A regény erőssége a prousti akaratlan emlékezés mellett ez: mindennek színe és szaga van, érzékenyen felfestett képeken keresztül jutunk el a rendszerváltás előtti és utáni évtized Magyarországához. A történetben több helyütt is akadnak homályos foltok, de ezek nem bántóak, másrészt meg a hangsúly nem is ezen van. A lánytestvér látásmódjának kimaradása viszont kelthet bennünk hiányérzetet. A regény egy tervezett trilógia első része, és az író a másodikban ugyanezeket az évtizedeket kívánja bemutatni Dork szempontjából. Teljesebb képet így kaphatunk majd, amellett, hogy ez a kötet is kerek egész, és ígéretes kezdés.
Kalligram, 2014, 300 oldal, 3000 Ft
