Bő négyszáz évvel később a szasszanida uralkodó, Khoszrou Anusirván megbízza udvari orvosát, Burzoét: szerezze meg "minden műveltség gyökerét és minden tudomány kútfejét", az indusok Pancsatantra néven immár klasszikussá vált "Öt könyvét". Az orvos, aki tud szanszkritül (gyerekkorában Indiában élt), nem kis életveszélynek téve ki magát közel férkőzik az indiai uralkodó féltve őrzött könyvtárához, szellemileg eltulajdonítja, azaz lefordítja a szent könyvet, kicsempészi az országból, s ezek után nem kér se kincset, se birtokot, se udvari tisztséget a perzsa királytól, csupán annyit, hogy a könyv elejére iktatott fejezetbe írassék be az ő neve és története. A könyv, mely magyarul a Kalila és Dimna címet viseli, ma is ezzel az előtörténettel együtt olvasható.
Kábé 150 évvel ezután Al-Mámun kalifa számos ókori görög alapmű arabra fordításáért annyi aranyat ad a szír származású Hunajn ibn Iszhák fordítónak, amennyit az általa lefordított könyvek nyomnak.
Cremonai Gerhardus azért költözik Toledóba, mert ott fordítói iskola működik. Élete végére 85 művet ültet át arabról latinra, köztük Eukleidész Elemekjét és Ptolemaiosz Almagesztjét. Ez utóbbi mű geocentrikus világképét cáfolja majd meg Kopernikusz háromszáz évvel később.
E régi példák tanúsága szerint a fordító olyan ember, aki
vallásokat terjeszt,
kultúrát honosít, világszemléletet plántál át idegen talajba, mondhatni, történelmet csinál a maga területén. Jellemző rá a rendkívüli elmeél, a nyelvi felkészültség, az elhivatottság, olykor még a személyes bátorságot és lélekjelenlétet sem nélkülözheti. Hasonlatos a vadak közé merészkedő hittérítőhöz.
Hogyan látja a fordítókat korunk egyik jeles írója, Thomas Bernhard? "Egy lefordított könyv olyan, mint egy hulla, amit egy autó a felismerhetetlenségig szétroncsolt. A fordítók szegény ördögök, akik semmit sem kapnak a fordításért, csak a legalacsonyabb honoráriumot. Ha olyasmit csinál az ember, ami semmit sem ér, akkor ne is kapjon érte semmit. Miért fordít valaki, miért nem a saját dolgait írja, nem? A szolgaságnak borzalmas fajtája ez."
Kosztolányi még más véleményen volt. Szerinte a bábeli nyelvzavarban a tolmácsé és a nyelvtanáré mellett a műfordítóé a harmadik nélkülözhetetlen mesterség, amely a sok boldogtalan halandót közelebb hozza egymáshoz. A műfordító művész, újat kell alkotnia az eredeti helyett, munkája hasonlatos a szobrászéhoz, egy szobrot kell kifaragnia neki is az eredetihez képest teljesen más anyagból.
A műfordítók munkája - ebben megegyezhetünk - évezredek óta mit sem változott. Munkájuk megítélése annál inkább, társadalmi helyzetük nemkülönben. A háború előtt írók, nyelvtanárok, kiadói dolgozók, független értelmiségiek és művelt háziasszonyok megélhetésszerűen űzték ezt a mesterséget. Nem a minőség volt a legfőbb követelmény, így a szöveg magyarul sokszor az idegenszerűnél is idegenszerűbb maradt. Márai tantija napi négy óra fordításból tartotta fenn belvárosi lakását, Déry Tibor (pedig ő nem volt rosszul eleresztve) két éjszaka alatt
bevert az írógépbe
egy regényt. Ha a prózafordítás nem tündökölt is, a Nyugat legendás nemzedékei egymást túllicitálva magyarítottak verset - Tóth Árpád, Babits, Szabó Lőrinc fordításaikkal úgyszólván a magyar klasszikus versek számát gyarapították. Versfordításban máig bravúrt bravúrra halmoznak a magyar költők - elég csak Vas István, Weöres Sándor és Tandori Dezső remekléseire gondolnunk. A prózisták az ötvenes évek fullasztó levegőjében váltak legjobbjaikkal (Makai Imre, Réz Ádám, Szabó Ede, Szöllősy Klára és mások) a szó nemes értelmében vett céhhé. Műhelyt a Szépirodalmi, az Európa, majd a Magvető Kiadó teremtett nekik, ennek a hetvenes-nyolcvanas évekig tartó aranykornak köszönhetjük, hogy a világirodalom klasszikusai azóta is élvezetes nyelven szólnak magyarul. A szabad szellem, melyet a rendszer palackba igyekezett gyömöszölni, nemegyszer "őrizetlen, titkos úton át", a fordításokon keresztül "szökött napfényre". Az ezer évre berendezkedni látszó államszocializmus, minthogy humán értelmiségi kultúrájában sajátos polgári értékek (pl. a klasszikus műveltség tisztelete) is megőrződtek, a világirodalmi sorozatok ismételt megjelentetésével mintegy maga tartotta fenn önnön szellemi ellentétét és (sokszor nem is burkolt) ellenzékét: a Nyugatot és a múltat. A kortárs irodalommal szemben már jóval válogatósabb volt, de a Kádár-korszak második felének olvasói e tekintetben sem panaszkodhattak. És nemcsak a frissen fordított mű (pl. a Mester és Margarita) számított eseménynek, magát a fordítót is megbecsülték irodalmi díjakkal, hónapokig dolgozhatott olcsó koszt-kvártélyon a szigligeti Alkotóházban, az írószövetség révén beutazhatta, ha mást nem, hát a világ egyhatodát, és a hetvenes évekig tiszteletdíja kényelmes megélhetést biztosított neki (már ha volt rendszeres megrendelése). Egyáltalán nem az a szegény ördög volt, aki
éhbérért elfuserálja
az írói "Teremtést", ahogy Thomas Bernhard szarkazmusa jellemezte, sokkal inkább a Kosztolányi-féle "művész alkotó" típusát testesítette meg, az akkori átlag humán értelmiségihez képest meglehetős szellemi önállósággal és függetlenséggel.
Azóta nagyot fordult a világ. A rendszerváltás számos nagy múltú kiadót elsöpört, újak léptek a he-lyükre, némelyik pár kiadvány megjelentetése után már le is tűnt a színről. A piac legyezőszerűen tágította a kínálatot, eladdig példátlan mennyiségben terítve szét a szennyirodalmat a kommersztől a szakmánylektűrön át a lila ezotériáig, és - Nobel-díjak ide, Nobel-díjak oda - szégyenlősen vékony kis sávban tűrve meg, tartva el a magas irodalmat. A könyvárak a húsz évvel ezelőttieknek durván a százszorosára szöktek fel (Büchner Művei 1982-ben 36, 2003-ban 3490 Ft), a könyvfogyasztó értelmiségi réteg fizetése ennek töredékével emelkedett. A kereslet alábbhagyott, a példányszám megcsappant.
Az alábbiakban nem a kommersz, hanem a magas irodalom tolmácsaihoz szeretném közelebb hozni az olvasót, méghozzá nem aszerint, hogy hány nyelv mesterei, hány külhoni író életműve van a kisujjukban, hány akadémiának lehetnének a dísztagjai műveltségükkel, az írásról szerzett sajátos "belső tudásukkal", hanem kizárólag a piszkos anyagiakat tartva szem előtt. Vegyünk egy átlagos példát: egy műfordító önként vagy megbízásra lefordít egy tíz ív (kb. 200 oldal) terjedelmű regényt. A szöveg közepesen nehéz. Ha egyebet se csinál, mint napi 8 órában fordít, akkor se készül el két és fél hónapnál előbb a munkával. Tapasztalat szerint ugyanis
havi négy ív
teljesíthető. A tisztességes fordító először piszkozatot készít, aztán átnézi, javítja, kicsit pihenteti a szöveget, majd friss szemmel újra végigfut rajta. Ha asztalt készítene, azt mondanánk, megvizsgálja az eresztékeket, a lakkozást, és ellenőrzi (mert azt is ő csinálja) az intarziát, végül (ha szükséges) felfényezi vagy patinázza a bútort. Más szóval a szövegben nem maradhatnak szálkák, gyalulatlanságok, nem folyhat meg rajta a lakk, valamint az apró arabeszkszerű rózsa- és ébenfa berakás mintája is hézagmentesen kell illeszkedjék. És jöhet az "egyezkedés" a megrendelővel. Mi alapján készít számlát egy műfordító, és mi alapján egy asztalos? Utóbbi úgynevezett rezsióradíjban számol, amely tartalmazza saját egy órára jutó munkabérét, szerszám- és eszközhasználatát, a műhely- és autóhasználatot, sőt még a műhelytakarítást is. Az asztalos úgy szabja meg terméke árát, hogy az a munkabér, a rezsi és természetesen a tisztes haszon mellett fedezetet nyújtson az anyagköltségekre is. Mit szab meg a fordító?
A fordítót, akárcsak az asztalost, költségek terhelik. A kiadó azonban nem munkabért (pedig volt munkavégzés), nem is költségtérítést (pedig költségek is voltak), még csak nem is a késztermék árát fizeti ki, hanem a misztikusan hangzó "honoráriumot" adja. Ennek a rejtélyes "tiszteletdíjnak" kellene fedeznie fordítónk munkavégzésével járó költségeit és megélhetését, sőt, mint később kiderül: még valamit.
A jelenlegi átlagos 20 000 Ft/ív honoráriummal számolva fordítónk két és fél havi munkájáért 200 ezer forintot kap a kiadótól. Ne firtassuk, hogy ezt a munka leadása után rögtön, két hónap, fél év múlva vagy éppen soha nem kapja meg (erre is van példa), inkább azt nézzük, mennyi zizeg a tárcájában abból a kétszáz rongyból, miután levonták a tb-járulékot, az szja-t, kifizette az eü-hozzájárulást (az eü-járulékot is kellene, de azt lecsalja) és a nyugdíjjárulékot. Úgy látjuk, nagyjából 70-80 000 jön le, vagyis marad mintegy 120 000 nettó bevétel. Ez havi bontásban 50 000-et jelent. Eszerint a tiszteletdíj óránként 283 forint nettó munkabérnek felel meg. (Ennél télidőben a hómunkások is többet kapnak.) És akkor még nem számoltunk a munkavégzés költségeivel: számítógép-használat, amortizáció, világítás, fűtés, telefonhasználat, könyvtárba járás stb. Megéri a műfordítónak fenntartani az ipart?
Kérdőívet küldtem a műfordítók legjobbjainak: milyennek látják ők jelenlegi helyzetüket, mennyire érzik megbecsülve mesterségüket, meg lehet-e élni ma műfordításból. A szakma nagy öregjeitől a tehetséges fiatalokig mintegy negyven személy válaszolt. Aki még nem nyugdíjas, azok zöme állásban van, szabadfoglalkozású műfordító elvétve akad köztük. Egy részük kiadói szerkesztő, tehát főállásban is ugyanazt végzi, amit fordítóként: szöveget gondoz, más részük egyetemen oktat, és szabadidejéből áldoz a fordításokra. Előfordul köztük lapnál korrektor, olvasószerkesztő, aztán rendezvényszervező, szobrász, alapítványvezető, könyvtáros, van, aki lakáskiadásból, dalszövegírásból, rejtvénykészítésből próbál mellékest szerezni, vagy épp abból él, hogy "a szülői örökséget herdálja el". Mindnyájan egyetértenek abban, hogy "ma már a műfordítás luxus", drasztikusabban fogalmazva "napszámosmunka", anyagi biztonságot nem lehet remélni tőle, mindazonáltal szellemi befektetésnek nem rossz, "öröm csinálni, a bejövő pénz pedig zsebpénz". Arra a kérdésre, hogy amikor szerződnek, ki határozza meg a feltételeket, a túlnyomó többség azt felelte, hogy "a megbízó" (a kiadó), csupán néhányan verekedték magukat alkupozícióba az elmúlt évtizedek során. Egybehangzó a véleményük a tekintetben, hogy a műfordítók helyzete mind anyagi, mind erkölcsi szempontból sokat romlott a rendszerváltás óta: "a műfordítói honorárium elértéktelenedik a tolmácsoláshoz és a fordítóirodáknak végzett munkához képest", "az előleg kihalt, a kifizetési határidő a végtelenbe nyúlik", "a 70-es évekbeli ívdíjból meg lehetett élni, a maiból pedig még önmegtagadó módon sem", "a tarifák lényege az, hogy mindig 4-5 évvel később emelkednek, mint azt az infláció megkívánná", "a verssortarifa esetében, azt hiszem, a mindenkori buszjegy (nettó) árával számolnak" és így tovább.
A rendszerváltás óta nem ritka, hogy bizonyos könyvek fordítására pályázati rendszerben külföldi kulturális alapítványok adnak pénzt. Az így kiutalt ívhonorárium általában a kétszerese volna a hazainak, ha a könyvet megjelentető kiadók nem nyúlnák le a tiszteletdíj jelentős hányadát (a papírárakra stb. hivatkozva), holott az ekként megítélt összeg ösztöndíj jellegű kifizetés, és teljes egészében a fordítót illetné meg. "Végül a megnyert pénz töredékéből kaptam valamennyit, de csak egy bt.-n keresztül, nekik meg nem érte meg pénzt kifizetni, így technikai cikket vettek a részemre. Az így >>megkeresett
Arcpirító
Megfigyelhető a szerződéskötések egyoldalúsága a fordítók rovására. A szerződésekből egyértelműen az derül ki, hogy a kiadókat többnyire kizárólag a szerzői jog megszerzése érdekli, erre áldoznak bizonyos (megalázóan alacsony) összeget, ezt újabban arcpirítóan hosszú időtartamra vásárolják meg (pl. 25 évre, nehogy a fordító még egyszer az életében áruba bocsáthassa művészi termékét). Ugyanakkor, noha aprólékosan meghatározzák a fordító kötelmeit, nemegyszer elmulasztják szerződésbe foglalni akár saját fizetési határidejüket is.
Miről árulkodik ez a kiadói törekvés? Arról, hogy a műfordító valami olyasmit tud, amit a kiadó nem: életre kelteni egy alkotást. A jelek szerint, miközben a műfordító munkabére, költségei nincsenek megfizetve, szellemi know-how-ja, műalkotást életre keltő tudománya, művészi minősége annál inkább árucikk: amit kap, azt szemérmesen honoráriumnak nevezik, valójában - mint láttuk - jogdíj.
A műfordítónak szerződéskötéskor tisztáznia kellene, mennyi pénz jár az elvégzett munka, mennyi a költségei (rezsi, amortizáció) után, és a könyvként értékesülő termékben mennyi az ő mindenkori szerzői jogdíja. Amíg ezt akár egy új szerzői jogi törvény (mint pl. a németeknél) nem mondja ki, addig a fordító munkája robotból származó beszolgáltatás marad, a kiadó ekként is tekint és tart igényt rá, és a továbbiakban is hűbérúrként viselkedik a "szerzővel".
Amilyen tisztázatlan a fordítói "tiszteletdíj" gazdasági természete, olyan homályos és kusza a lefordított könyvek - informális kapcsolatokon nyugvó - támogatási rendszere. A fordítóval szemben hűbérúrként fellépő kiadó még nagyobb urak, a pályázati támogatást osztó nagyméltóságú Alapok és Minisztériumok kiszolgáltatottja. A kultúra fenntartását szolgáló (hangsúlyozom: szolgáló!) intézményi és hivatali rendszeren, e hűbéri láncolaton belül a legalsó és legkisebb pont, a leggyöngébb láncszem éppen az, aki létrehozza a szellemi alkotást.
Arra a kérdésemre, hogy ezen a hátrányos felálláson lehet-e változtatni, s ha igen, miként, a műfordítók idősebbje mély szkepszissel felelt: "túlkínálat van, a piac törvényei érvényesülnek, a kiadóknak mindegy a minőség", a fiatalabbja azonban egyöntetűen kiállt amellett, hogy "szükség van érdekvédelemre, legyen az kamara, védegylet, céh, szakszervezet, egyesület vagy szövetség", mondván, "össze kell fogni, tárgyalni kell". Valóban ez tűnik a legfontosabbnak: valamilyen érdekvédelmi szervezet megalakítása, ami annál is inkább jogosult lenne, mivel a kiadott könyvek legalább kétharmada fordítás, vagyis a fordítók nélkül összeomlana a könyvkiadás. Egy ilyen (Európa országainak többségében már működő) testület létrejöttét alkalmasint az írószövetség műfordító szakosztálya, valamint a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete is támogatná.
A legszebb képzavar
Látszatra szakmai belügy, ám a nagyközönséget is érinti, hogy milyen szöveget kap kézhez az olvasó. Rendkívüli mértékű eltrehányosodáson ment át a szöveggondozás, a szöveg-előkészítés; maguk a fordítások is gyakran erőltetett menetben, futószalagon készülnek, meg is látszik rajtuk. A kiadók a fordításon kívül főleg ezen a munkafázison igyekeznek spórolni: a szerkesztésen, illetve a kontrollszerkesztésen, bár a számítógép helyesírás-ellenőrző programjának még nagyon sok répát kell megennie ahhoz, hogy egy igazi műfordítót érdemben felülbírálhasson. "Nyilvánosan ki kellene pellengérezni a kontármunkát, megbélyegezni a kiadót, amelyik ilyen silány minőséggel elő mer állni" - mondja egy jeles műfordító, egy másik évenkénti "citromdíjat" javasol, ezt "a legszebb képzavarokért, a legmulatságosabb félrefordításokért" lehetne odaítélni. Ehhez persze az irodalmi (és nagyobb napi-) lapokban megjelenő rendszeres fordításkritikára van szükség, állítják a műfordítók, akár annak árán is, hogy a megbírált megsértődik. "Amíg egymással nem vagyunk őszinték, addig ki is használnak bennünket egymás ellen" - teszi hozzá egyikük.
Választás előtt állnak a műfordítók: vagy elmennek remetének a sivatagba, mint a Biblia-fordító Szent Jeromos tette, vagy szellemi kvalitásukhoz méltóan küzdenek megbecsülésükért. Addig se tisztelet, se díj.
Halasi Zoltán
