KÖNYVMELLÉKLET

Sütkérezni és kétségbeesni

Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv

  • Lengyel Imre Zsolt
  • 2014. április 6.

Könyv

Az első, Emlékezésgyakorlat című ciklus egy régebbi Takács Zsuzsa-verstől veszi kölcsön a címét. Az 1988-as Sötét és fény korában megjelent szöveg egyszerre halálmítosz és ars poetica: egy halottat szólít meg, aki élet utáni vágyakozásában emlékezésgyakorlatokat tart és verset ír, ilyen módon pedig végre megérti a költő ént, akit már életében ugyanez az érzés sarkall írásra.

Ha eszünkbe jut ez a vers, láthatóvá válhat, mennyire szervesen épül az új kötet az életműbe; de láthatóvá válhatnak a poétika lényegi változásai is. Az új kötetet olvasva ugyanis már alig hívja fel magára a figyelmet az az önéletrajzi alakként olvasható erőteljes én, aki az Utószó kötetig (1996) alapvetően határozta meg e költészetet. A nagyszerű előző verseskötet (A test imádása - India, 2010) íve, amely egy szerelem emlékétől-utótörténetétől (Maszk I-II.) a Kalkuttai Teréz nevében írt szerepversekig jut el, innen nézve a költői irányváltás modelljének látszhat: hiszen a Tiltott nyelvben már végig ez a tárgyát a mások történetében megtaláló alapállás a leginkább meghatározó.

A terület azonban, melyet az új kötet versei bejárnak, ugyanúgy az élet határvidékei, mint abban az egykori versben; ahogy ott a halottat kísértették eltékozolt szerelmei, és megindította a "villamoskattogás visszhangja", itt is mintha a távolban, sőt sokszor a túloldalon derengene mindaz, amit a mindennapok jelentenek. "Sütkérezünk a szeptemberi napsütésben, / kergetőzünk még a kerítés kőalapzatának / repedései közt, hideg gyíkok" - ilyennek látja a Hideg gyíkok című vers azok életét, akik "tiltása ellenére / eljöttünk" a mozdulatlanságra kényszerített beteghez, hozzá, aki egyre közelít a szakadékhoz, "melynek közeledő / szikláiról csak ő tud". A halál leküzdhetetlen idegenségének misztériuma különös fénybe borít maga körül mindent, az életvidámság nyugtalanító immoralitásának és a jó szándékok abszurditásának paradoxonjai nehezen felejthető képben csillognak fel. Hogy ebből pedig az következik-e inkább, hogy szégyenünk az állati természet, mint a Beteglátogatás véli, vagy az, hogy az élet nyaralás "e kék-zöld bolygón", a "sírásig ajzott" ölelés pedig alkalom a transzcendenssel való találkozásra (Mi, akik nyaraltunk) - azt e költészet aligha látja végérvényesen eldönthetőnek. Világossá teszi ezt a dilemmát az a régebbi vers, mely e kötet címét adta és mottójaként olvasható (A tiltott nyelv a 2004-es Üdvözlégy, utazás!-ból): a kétségbeesés logikus következtetés ugyan, de ellehetetleníti a valódi életet, így látszhat ostobaságnak is ugyanakkor - és egyik sem lehet kizárólagosan.

A mottó utáni első versben (M. emlékére) a földig rombolt élet újjáépíthetőségének, vagyis egy optimista történetnek a hátterében bukkannak fel fenyegető árnyékként az elfeledett halottak, visszalopva e feloldhatatlan feszültséget a bevallottnál többre emlékező első személy abszurd nézőpontjából megírt vallomásba. A kötet legjobb verseiben újra és újra a halál közelségének felfokozottsága munkál: ez kényszeríti ki A letakart órában (2001) megismert groteszk történet (A karácsonyi vendég) szívszorító újraírását a halni készülő címszereplő szempontjából (A vendég monológja), és ez világítja be a régi szerelmeket (Izolda szerelmi halála). Ellenpontként azonban ott zeng a madarak élethimnusza, mely szánalomra méltónak mutatja az emberek sötét filozófiáját (Madarak beszélgetése) - széles skálájú szimfóniává hangszerelve a központi dilemmát.

Hogy miért mégis csak a kötet (számos) kiemelkedő darabjára tekintve tudnám azt költészetünk fontos eseményének nevezni, nem pedig az átlagát figyelembe véve, az részben éppen a személyes lírai középpont eltűnésével látszik összefüggésben lenni. A kötet mintha intenzívebbé válna, ahol a saját életmű korábbi motívumaival kapcsolódnak öszsze a szövegek, de elgyengülne ott, ahol inkább talált történetekre próbál építkezni: néhány ilyen darab (A látásról, Egy beszélgetésre, a Dosztojevszkij-hommage-ok) a kontextusa nélkül túl enigmatikusnak, azzal összeolvasva viszont szinte csupán míves parafrázisnak hat. De az én megragadhatatlansága miatt tűnhetnek kényelmetlenül általánosnak és így kissé súlytalannak A gyász előérzete észlelettöredékekből építkező versei is, és mintha csak az énre visszakapcsoló Utóiratnál izzana fel újra a Kalkuttai Teréz történetét a kétségekkel teli hit alapvonala körül továbbíró második India-ciklus. De a szokottnál talán egyenetlenebb színvonalával együtt is egy nagy költészet fontos darabja ez, és mint ilyen, feltétlenül olvasásra érdemes.

Magvető, 2013, 96 oldal, 2290 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.