Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek) könyve először 1997-ben jelent meg, s hasonlóan korábbi regényeihez (Orsolya, Bizalmas jelentés egy fiatalemberről stb.), nagyjából visszhangtalan maradt. De ez korántsem jelenti, hogy Méhes György pályafutását agyonhallgatás és kudarc övezte volna. Az 1950-es években meseíróként (Gyöngyharmat Palkó, Szikra Ferkó, Világhíres Miklós), később pedig színpadi szerzőként aratott hatalmas sikereket az egykori színikritikus, aki azért kényszerült névváltoztatásra 1952-ben, mert Nagy István kommunista munkásíró nem bírta elviselni, hogy polgári származású névrokon akad a pályán.
Mindezt Orbán János Dénes 2001-es monográfiájából (Bizalmas jelentés egy életműről) tudhatjuk, amely Méhes öt regényével együtt jelent meg az Erdélyi Híradónál, kimondottan azzal a céllal, hogy a szerzőt irodalmi nagyságaink közé emelje. Orbán monográfiájáról ugyan teljes joggal jegyezték meg: "Az ember szinte megdörzsölné a szemét, hogy vajon tényleg jól lát-e. Középiskolai dolgozatba illő hasonlatok az egyik legjelentősebb erdélyi költő tollából" (Demény Péter: Ex libris, Élet és Irodalom, 2001. július 13.), de a fáradozás meghozta gyümölcsét. Méhes György munkásságát 2002-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Noha ebből kisebb botrány kerekedett egy ÉS-ben megjelent olvasói levél után, amely azt feltételezte, hogy a dolog mögött Méhes fia, ifj. Nagy Elek, a Vegyépszer vezérigazgatója áll (Fidesz közeli Kossuth-díj, Élet és Irodalom, 2002. április 5.), de mivel az életművet olyan - igaz, korábban mélyen hallgató - irodalmi tekintélyek méltatták, mint Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Faludy György vagy Sütő András, mindez csak rosszindulatú pletykának tűnt.
Ennek ellenére az anyaországi kiadók nem mutattak érdeklődést a Méhes-regények iránt egészen tavalyig, amikor a Fidesz közelinek éppenséggel nem nevezhető Ulpius-ház karácsonyra megjelentette a Gyöngyharmat Palkót. A mesekönyv hasonlóan
nagy sikert aratott,
mint ötven évvel ezelőtt, így aztán nem csoda, hogy a kiadó szeptemberben újabb Méhes-művel, ráadásul egy "felnőttregénnyel", a Kolozsvári milliomosokkal jelentkezett. A hatalmas kampánnyal útjára bocsátott könyv két hónapja a bestsellerlisták élén áll, sőt német kiadásától is hasonló sikert remélnek. Úgy tűnik tehát, hogy a 89 éves Méhes György számára, aki Orbán János Dénesnek 2001-ben kifejtette: "zavarja, hogy csak meseíróként meg színpadi szerzőként tartják számon", már nem csupán a legnagyobb állami kitüntetés formájában, de a közönség előtt is eljött az igazság pillanata.
A monográfia szerzője az "életmű koronájának" tartja a Kolozsvári milliomosokat. E szerint egy nagy író nagy műve arat óriási sikert, ami igazán örvendetes dolog. Ám akik a könyvet mint "komoly alkotást", jelentős családregényt, a Forsyte Saga vagy A Thibault család erdélyi változatát veszik kézbe, azoknak csalódniuk kell. Ha ugyanis azokat elsöprő regényfolyamoknak tartjuk, Méhes műve csak csörgedező patakocska, csinos látványosság, semmi több.
Keller Frigyes bajor tímárlegény a legkorszerűbb cserzési eljárás ismeretének birtokosaként vándorútra kel, s kisebb kitérők után megérkezik az erdélyi Szászrégenbe, ahol még középkori módszerekkel dolgoznak. A helyi bőrösök befogadják a messziről jött, szorgalmas fiatalembert, de ő hamarosan önálló műhelyt nyit, zsebre vágja a szászrégeni céhet, majd zsidó kereskedőkkel, a Mandelekkel összeállva Kolozsvárott nyit gyárat, amely világhíres lesz. Kellernek hat fia születik, egy kivételével derék, szorgalmas gyerekek, akik felnőnek, megházasodnak, s nemcsak továbbviszik a fáklyát, de begyújtják vele a népek olvasztókemencéjét is: magyar, francia, román szereplők érkeznek. Eltelik majd' száz év a történelem leggyászosabb epizódjaival, ám hiába az első világ-háború, Trianon, a második meg a kommunizmus, a Kellerek tartása, szorgalma és hivatástudata nem vész el, csak átalakul.
Tény, hogy a Kolozsvári milliomosok meseszövése mindvégig izgalmas, fordulatokban bővelkedő, ám nem hat az újdonság erejével, nem okoz magasztos vagy éppen kínos perceket, és nincs mire rácsodálkoznunk, nincs mit felfedeznünk. Olyan munka, amelyet ötven évvel ezelőtt is megírhattak volna, ráadásul van benne valami édeskés, ami folyamatosan távol tart attól, hogy valóságosként éljük meg a történetet, azonosuljunk a szereplőkkel. Igaz, hogy a regény hiteles alapokra - a kolozsvári Renner család történetére - épül, a figurák mégis sokkal inkább mesealakok, mint hús-vér emberek, olyan hősök, akik "egy elvet beszélnek", s nincs az a fordulat, ami elbizonytalanítaná, kizökkentené őket meggyőződésükből. A szereplők enyhén szólva is leegyszerűsített személyiségvonásai következtében természetesen hiányoznak az árnyalatok, a jellemábrázolás felszínes. Ahogy például Keller Frigyes szorgalmának, munkakedvének köszönhetően szinte megdicsőül munkásai körében,
enyhén szólva is közhelyes,
s már-már a szocreál derék munkásigazgatóját juttatja eszünkbe, aki éppen annak köszönhette nagyszerű vezetői képességeit, hogy ha a szükség úgy kívánta, ő is beállt zsákot hordani. Természetesen Keller Frigyesné alakja sincs túlbonyolítva, ő a tökéletes anya - hiszen hat egészséges fiút szül - és a nagyszerű háziasszony, aki persze vakon megbízik urában, mert "tudja", hogy benne sohasem fog csalódni. Ugyanez áll a kevésbé rokonszenves szereplőkre: az üzlettárs Mandel (később Mendelényi) Vilmost csak a hatalom, a beteges birtoklási vágy élteti, s mindent annak rendel alá, hogy kizárólag övé legyen a bőrgyár; Kapronczay Giza, ifj. Keller Frigyes felesége tipikus kalandor, a romlott asszony ezerszer eljátszott figurája, de a többiekre is ugyanilyen egyszerűen ráhúzhatjuk a fekete vagy fehér dresszt. Így persze az olvasót sem éri különösebb meglepetés. Sőt, hogy még világosabb legyen, Méhesnél az alakok jelleme legfőképpen nemzetiségükből fakad. A németek szorgalmasak, és csak a tisztes munkában hisznek, a zsidók - persze akad "jó zsidó" is - meg az üzletelésben. A magyarok bohémek, mégis csavaros gondolkodásúak, a románok pedig korruptak, de azért ők sem hülyék. A szerző javára írható, hogy mégsem érzünk negatív nemzetiségi megkülönböztetést, sőt a "romlott figurák" ellenére sincs igazán negatív alakja a könyvnek, hacsak magát a "történelmet" nem tekintjük negatívumnak.
A Kolozsvári milliomosokat viszont nem tekinthetjük nagy műnek, kalandokkal, izgalmakkal, anekdotákkal és romantikus elemekkel átszőtt lektűrnek annál inkább, amelyből minden bizonnyal sikeres tévésorozatot lehetne készíteni, s ami a maga nemében első osztályú. És ez nem csekélység, hiszen végre egy írástudó, profi szerzőt köszönthetünk a mostanában többnyire analfabéták és marketingesek uralta műfajban. De ahogy például Fehér Klára portréját sem akasztanánk Ottlik Géza és Füst Milán képe mellé, úgy a Kolozsvári milliomosoknak sem a halhatatlan művek között van a helye.
Ulpius-ház, 2005, 335 oldal, 2480 Ft
