A nyolcvanas évek elején mindkét Kapuscinski-mű bestsellernek számított nálunk is, utóvégre a lengyel író, akit addigra világszerte a harmadik világ felszabadító mozgalmainak szakértőjeként és krónikásaként tartottak számon, nemcsak Iránról, Afrikáról, Latin-Amerikáról beszélt, hanem
az önkény természetrajzáról is,
ami errefelé, a mi tájainkon is ismerősen csengett. Épp azokat az autentikus mondatokat tudta távoli diktatúrák és forradalmak kapcsán leírni, amelyekre a már-már felbomlóban lévő szovjet blokk lakói a hivatalos hazugságok helyett szomjaztak. Ráadásul Artur Domoslawski, aki tanítványa, barátja, bizalmasa volt "a riport mágusának", és aki a 2007-ben, hetvennégy esztendősen elhunyt mester alakját két évvel ezelőtt felkavaró-tabudöntögető riportkönyvben idézte meg - ez jelent meg nemrég magyarul Háborúk és forradalmak költője címmel (az eredeti cím prózaibb és pontosabb: Kapuscinski non-fiction). A Császárból és A sahinsahból vett idézetek, valamint korabeli tanúk alapján mutatja be, milyen bőven merített az író a pártállami Lengyelország kulisszatitkaiból. Azaz nem mi "olvastuk bele" a magunk Kelet-Európáját Kapuscinski egzotikus beszámolóiba, hanem ő "olvasta ki" itteni ismereteiből a távoli esetek mély politikai-társadalmi-lélektani rokonságát. Végtére is volt honnan informálódnia: ahogy Domoslawski emlékeztet rá, évtizedeken át meghitt baráti szálak fűzték a legfelsőbb lengyel pártvezetés több tagjához, és hosszú időn át - a jelek szerint egészen az 1981-ben bevezetett lengyel hadiállapotig, amikor is visszaadta párttagkönyvét - valóban hitt a kommunista eszmék világot jobbá formáló erejében. Mondhatnánk, másképp nem is lehetett volna belőle már az ötvenes évek végétől utazó riporter. Sokan, akik mentegetni igyekeznek őt, épp ezt hozzák fel mentségére, ám életrajzírója ezzel a tézissel is perbe száll, mondván, ne a mitikus Kapuscinski-képhez akarjuk hozzáretusálni a tényeket, ezzel leszünk csak igazán hűtlenek hozzá, inkább próbáljuk megérteni és nyomon követni őt, még ha magát a Kapuscinski-mítoszt is saját maga teremtette. De nem azért, hogy elfedje vele azt, amit a világban meglátott, hanem hogy épp - legendás, az életét újra meg újra kockára tevő riporterként - mindenki másnál hitelesebben szólhasson.
És ezzel már benne is vagyunk a kérdés sűrűjében. Nemcsak a Kapuscinski-életmű, hanem a munkái hatására már a hatvanas-hetvenes években kialakuló és egyre markánsabb hangú lengyel riportiskola sűrűjében. Igen magasra emelte ugyanis a mércét önmaga előtt. "Nem vagyok 'kitalálós' fajta" - állította, hangsúlyozva, hogy nem vonzza a fikció, hogy csak azt írja le, ami megtörtént, amit a saját szemével látott, ám ugyanakkor adott rá, hogy kidolgozott, gondosan megformált szöveg kerüljön ki a keze alól. És főként olyan, amely globális összefüggésekben látja a világot. 1958-ban sikerül kiküldetnie magát a Polityka hetilaptól a ghánai függetlenséget kikiáltó Nkrumah nagygyűlésére Accrába, írja Domoslawski, és itt, "az accrai West Enden kezd szárba szökkenni a riporter és az író antikolonialista, a Nyugattal és a kapitalizmussal szemben kritikus világnézetének Indiában elvetett magva". És hozzáfűzi: "Ez a világnézet - némi finomítással - élete végéig kitart." Ami annyit tesz, hogy Kapuscinskit mindig az elesettek, a kisemmizettek, az áldozatok oldalán látjuk. Akkor is, ha a rendszerváltás után megszakítja kapcsolatait a régi befolyásos elvtársakkal, és szerzői jogait a katolikus-liberális krakkói Znaknak adja, akkor is, ha Domoslawski mostani nyomozása során bizony fény derül rá, hogy
a mester mégiscsak konfabulált
főleg saját személyét illetően, hogy például édesapját a háború kitörése után nem hurcolták el a szovjetek, és nem a katyni transzportból szökött haza, hogy ő maga aligha állt négy alkalommal is kivégzőosztag előtt, hogy nem ismerte se Che Guevarát, se Lumumbát, hogy a Császár nem egy epizódja a jelek szerint merő fikció, hogy riportútjairól jó ideig a titkosszolgálatoknak is jelentéseket írt és így tovább. "Olyan legendát gyártott magáról, melyben rengeteg gyönyörű, imponáló, néha vérfagyasztó történet van, de ezek sokszor, sajnos, 'túlszínezettek'" - mondja Wiktor Osiatynski az életrajzírónak. Ám ha úgy tekintjük, hogy ez "a nagyság ára", akkor a legfontosabb küldetését nem árulta el: hogy "északi" szemmel is látni és érteni akarta a "Dél" forrongását.
Domoslawski Kapuscinski-portréja mégis felajzotta a lengyelországi kedélyeket. Jellemző, hogy a negyvenötezres példányszámban megjelent könyv egyetlen nap alatt hiánycikk lett. Domoslawski maga is meglepődött a fogadtatáson. Rá kellett jönnie, hogy nemcsak a Kapuscinski-mítosz - az író világfelfogásával már mit sem törődő - híveit háborította fel, nemcsak a hű feleség mellett szeretőt tartó férj, a lányával szót érteni képtelen apa figurája sértett érzékenységeket, hanem - enyhén szólva is - a lengyel riportiskola ethoszát kérdőjelezte meg. Ezáltal újra a szakmai figyelem fókuszába emelte a régi kérdést: hol a szerzői szabadság és a feltétlen valósághűség, a tényekhez ragaszkodás határa? Mert ma "a tényirodalom érdekesebb és közelebb áll a valósághoz, mint a szépirodalom", mert "semmiféle fikció nem képes visszaadni az életet a maga összetett mivoltában" - idéz olvasói véleményeket az általa vezetett közvélemény-kutatásból Mariusz Szczygiel. Márpedig az olvasói bizalom kötelez, egy olyan világban különösképp, amelyben a sajtótermékek jelentős részében a tények helyett a látszatok, a paranoid gyanúsítások, az összeesküvés-elméletek dominálnak. A mai lengyel irodalmi riport legjobbjainak tehát szembe kellett nézniük azzal, miként viszik tovább nemcsak az - Andrzej Stasiuk szavaival - "saját magából fiktív személyt kreáló" Kapuscinski, hanem egy immár nagy múltú műfaj hagyományát is.
Nyilván nincs lengyel riportiskola a pártállami Polityka hetilap nélkül, amely az akkori idők tipikus húzd meg - ereszd meg fóruma, propagandaorgánum és levezető szelep volt, de nincs a nyolcvanas évekbeli
szamizdat nyilvánosság
nélkül sem, amikor már az olyan nagy nevek is, mint Hanna Krall vagy Teresa Toranska, a földalatti megjelenést választották - és természetesen nincs lengyel riportiskola a Gazeta Wyborcza nélkül, amelyet a főszerkesztő, Adam Michnik szellemesen nevez a legmegbízhatóbb napilapnak az Elba és Vlagyivosztok között, és amelynek immár kis híján két évtizede Duzy Format, azaz Nagy Formátum címmel hetente riportmelléklete jelenik meg. Ennek szerkesztője Mariusz Szczygiel, a riporteri utánpótláson fáradozó varsói Riportintézet egyik alapítója, aki a Nagyvilág folyóirat lengyel tényirodalomnak szentelt 2011. decemberi számát is válogatta.
Kilenc lebilincselően író, egyéni hangú riportert szólaltat meg ez a lapszám, mindannyiukat olyan erős anyaggal, hogy külön méltatást érdemelnének, a legérdekesebb számomra mégis, hogy a maga módján minden szerző válaszol a fentebb exponált kérdésre. A holokausztot csodával határos módon túlélő Hanna Krall három kis története a kiirtott-eltűnt lengyel zsidóság, mondjuk így, metafizikai jelenlétéről beszél száraz, tőmondatos feljegyzésekben. Szczygiel Realityje ennél is radikálisabb: egy háromgyerekes anya naplóját olvassa, aki hosszú évtizedeken át volt "saját megfigyeléseinek tárgya", azaz minden hétköznapi tettét (felvette a telefont, gombalevest evett, véletlenül találkozott valakivel) lajstromba szedte. Ebből a lajstromból rajzol portrét hőséről, akit személyesen nem is ismert. Wojciech Tochman Hercegovina hegyei közt akarja megérteni a szrebrenyicai gyerekáldozatok sorsát, ami legalább olyan lélegzetelállító krimi, mint Witold Szablowski szerelmi happy endje (Szeretetből tettem, húgom) a patriarchális törökországi végekről, az asszonyaikat-lányaikat becsületből lemészárló kurdok világából.
Nem folytatom. Szédült, kijózanító kérdésekkel teszem le a Nagyvilágot, akár negyedszázaddal ezelőtt az említett Kapuscinski-könyveket. Eszembe jut, hogy annak idején a magyar szociográfia is virágkorát élte, szükségünk volt rá, szomjaztuk a ténybeszédet. És ma? Ma hol tartunk? Mivé, hová korcsosult hazai tényigényünk? Miféle pótszerekkel élünk? És min múlott, hogy eközben a lengyel tényirodalom immár tucatnyi Kapuscinskivel dicsekedhet? Talán a Gazeta Wyborczán, amely naponta irgalmatlanul beleveri olvasói orrát a tényekbe? Vagy a társadalmon, amely csípi-marja a Gazetát, felesel vele, de ragaszkodik hozzá? Ahogy a lengyel riportiskola ifjú talentumai is, teszem azt, megmosolyogják Kapuscinski mester leleplezett önmitizálását és konfabulációit, mégis tudják, hogy az az út, amelyen ő járt, igenis folytatható: látni kell, érteni, megírni. Ennyi. És a tudást átadni.
(A lengyel tényirodalomról március 27-én, kedden tartanak minikonferenciát - többek között Mariusz Szczygiel részvételével - a terézvárosi Mozsár kávézóban.)
