| ||
„Ha meggondolom, hogy majdnem ötven éve, hogy utoljára találkoztunk, hálásnak kell lennem sorsom iránt, hogy Magyarországot lebukásom után elhagytam… Remélem, hogy Te is csak külsőleg öregedtél meg, mint én. Még ma is emlékszem, hogy nyolc év előtt, amikor Budapesten voltam, egy óráig fel és alá mentem a Pozsonyi út 1. előtt és nem tudtam rászánni magamat, hogy meglátogassalak, mert elrettentett, hogy nem leszünk képes egymásra úgy gondolni, amilyenek voltunk a 30-as években” – írja 1985. április 24-én Gyarmati Fanninak az élete javát Alfred Reynolds néven Londonban töltő Reinhold Alfréd. Az eseménydús évtizedek során újabb és újabb szellemi közösségeket szervező költőt, gondolkodót és ifjúságnevelőt serdülőkorától intim barátság fűzte Radnóti Miklóshoz. 1985-ben távoli múlt volt már London bombázása is, melynek során „sok év emlékeivel együtt” Radnótitól őrzött levelei is megsemmisültek. „Mélyen felháborodtam azon, hogy a Pozsonyi úton járva (ahol 50 éve lakom) nem kerestél meg – így Gyarmati Fanni. – Hogy tehetted? Hiszen a jelenléted valóságos varázslat: a messzi elsüllyedt világunkat támasztja fel.”
Reinhold Alfréd 30 évesen hagyta el Magyarországot, magyar barátaihoz csak 40 évvel később kereste újra a kapcsolatot. A köztes időszakban németül és angolul szónokolt, publikált, nép- és átnevelt a – különösen az 50-es és 60-as években – komoly nemzetközi rajongótábornak örvendő mester. Többdoboznyi levél tanúskodik a „modern világ egyik legeredetibb szellemének” (Colin Wilson) kiterjedt kapcsolatairól: levelező partnerei között volt Martin Buber, Albert Schweitzer, Sarvepalli Radhakrishnan és Jomo Kenyatta.
1.
Az 1907 decemberében született Frédit jómódú zsidó nagyszülei nevelték. Anyja röviddel fia világra jötte után elvált, és új, immáron harmadik férjével, egy német szemorvossal hat éven át járta Európát. Alfréd mindeközben Budapesten maradt, és sok időt töltött két féltestvérével, Pásztor Magdával és Gyurival. Magdát korán elvitte a spanyolnátha, Gyurival élete végéig szoros maradt a kapcsolata, anyjukról, Szende Margitról pedig – bonyolult viszonyuk ellenére – a mostohaapa korai halála után 30 éven át példásan gondoskodott.
Jóllehet Reinhold Alfréd már fiatalon is különös érzékenységet mutatott a zene és irodalom iránt, praktikus okokból a Markó utcai állami főreálba íratták. Itt lett a két évvel fiatalabb Glatter Miklós közeli barátja. A Budapesti Kereskedelmi Akadémia felső kereskedelmi iskolájában szerzett érettségi után azonnal munkába állt. 1925-ben már a Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság német és angol nyelvű levelezőjeként tartotta el nem sokkal korábban megözvegyült anyját. Munkaviszonyát 1927 őszén egy évre megszakította, miután egy távoli rokon felajánlotta, hogy finanszírozza lipcsei egyetemi tanulmányait, Gyuri pedig a mama eltartását vállalta. Lipcse nem váltotta be reményeit, így két szemeszter után – melyet egy másik közeli barát, a Radnóti utolsó verseit a bori táborból hazahozó Szalai Sándor társaságában töltött – visszatért Budapestre. 1928 nyara ismét a Takarékpénztárban találja, ahonnan 1936-ban egy politikai ügy miatt kellett végleg távoznia.
| ||
2.
Reinhold Alfréd huszonévesen már komoly holdudvarral bíró rétor, ifjúságnevelő és irodalomszervező, a pesti szellemi élet egyik meghatározó alakja volt. Több forrás is említi azt a 16–20 éves fiatalokból álló társaságot, mely az 1920-as évek második felében szerveződött, s Reinhold szellemi irányítása alatt közös sétákkal és zajos vitákkal töltötte szabadidejét a Margitsziget fedett sétányán és az újpesti rakparton. Ezek az „ifjú entellektüelek: reménybeli vagy eljövendő filozófusok, szociológusok, költők, írók, muzsikusok” alkották a baloldali érzelmű Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Kör magvát. Vas István Nehéz szerelem (1964) című önéletrajzi regényében így emlékszik vissza Reinholdra: „Kiderült, hogy a fedett sétánynak van egy szellemi különítménye is, középpontjában Korngold Ernő, a próféta. Ezt a próféta szót nem csak gúnyosan emlegetem: sokan tartották annak, sőt maga is igyekezett ezt a jelleget hangsúlyozni. … Jól tudott bánni az emberekkel, s hatása alatt a többiek megkomolyodtak.”
Elsősorban e „szellemi különítmény” fiataljai publikáltak a Balassa Kör 1926 szeptemberében indult Haladás – kritikai és szépirodalmi szemle c. folyóiratában is, melynek felelős szerkesztője Reinhold Alfréd, egyik főmunkatársa pedig, akkor még Glatter néven, Radnóti Miklós volt. A fiatalok a kor szokásaihoz híven, hol a tagok lakásán, így Palasovszky Ödönnél, hol nyilvános helyeken, például Kassák Lajos klubjában rendeztek előadásokat és vitadélutánokat. A többségükben a konzervatív kurzushoz igazodó iskolaigazgatók azonban nem nézték jó szemmel diákjaik „baloldali hőbörgését”, és 1927 tavaszán feloszlatták a Balassa Kört. Tagjainak egy része átvándorolt az ugyancsak kérészéletű Magyar Ifjúság Absztinens Körébe, mely az Országos Alkoholellenes Egyesület ifjúsági tagozataként Reinhold Alfréd, Gyarmati Fanni, Havas Emil, Dóczi György és mások közreműködésével tartotta összejöveteleit.
1928 – Irodalom, művészet, kritika címmel hamarosan újabb orgánum indult „az irodalmi élet megifjításáért”. A mindössze két számot megélt kiadvány élén Reinhold Alfréd állt. Glatter Miklóssal és Wagner Györggyel közösen szerkesztette a lapot, melynek harcos vezércikke így kezdődött: „Tiszteld a fiatalokat, hogy hosszúéletű legyél e földön!”
| ||
További lapalapítások és mozgalmak után – ide tartozik az 1929, az 1930, a Sziget Társaság –1932-ben jutott irodalmi karrierjének csúcsára. Ekkor jelent meg a Névtelen Jegyző gondozásában Reinhold Alfréd első és utolsó lírai kötete, mely fél évszázaddal később már címlapjával lenyűgözte Bréda Ferencet és Szőcs Gézát. 1932. december 19-én a Lipótvárosi Társaskörben került megrendezésre az akkor 25 éves költő „első és utolsó” szerzői estje, ahol a belépődíjként is szolgáló „önköltségi áron, 80 fillérért” valamennyi vendég megkapta a könyv egy dedikált példányát. Ez után a valóban szép kiállítású, misztikus-rajongó szabad költeményeket tartalmazó kötet után Reinhold egyetlen verset sem publikált, jóllehet hagyatékában több kézírásos verses füzet is fennmaradt.
Az irodalom és a (misztikus) filozófia mellett a zene lett közösségszervező tevékenységének harmadik alappillére. Lemezgyűjteményének legendás híre volt a 20-as évek Budapestjén. „Alfréd egy kiváló gramofon és néhány ritkán hallott klasszikus lemez tulajdonosaként ígéretes muzsikusokból, elsősorban zeneakadémistákból, egy hetente összejáró csoportot is létrehozott. Ide tartozott néhány Bartók- és Kodály-tanítvány, akik közül Sándor Györgyből nemzetközi hírű zongorista lett” – emlékszik vissza Szabó Magda. Zeneszerző volt Reinhold későbbi élettársa, a kanadai származású Alan Detweiler is. A nagy kedvencek pedig Bach, Beethoven, Brahms, Debussy, Mendelssohn, Schubert és Schumann voltak. Zene iránti rajongása élete végéig megmaradt, a kortársak híradásai szuperlatívuszokat zengenek a londoni lakásain zajló közös zenehallgatásokról és zenei eszmecserékről.
Reinhold az 1930-as évek elejétől aktív szerepet vállalt a szociáldemokrata mozgalomban, ahol – saját vallomása szerint – a fiatalok képzésével foglalkozott. Életének erről a szakaszáról alig maradt fenn hiteles forrás. Tény, hogy 1936 őszén letartóztatták, és elbocsátották állásából. New Yorkban élő magyar eszmetársai járták ki, hogy a Committee for Political Prisoners anyagi támogatásával el tudja hagyni az országot. Roger N. Baldwin ez ügyben maga levelezett Jászi Oszkárral. 1937 elején – vér szerinti apja állampolgárságának köszönhetően – azzal a feltétellel kap útlevelet a budapesti osztrák követségen, hogy nem maradhat Ausztriában. 1937. február 18-án megérkezik Bécsbe, ahol kinyomozza apja, Siegfried Reinhold címét, és megejti nála élete első és utolsó látogatását. A Reisenleitner Kávéházban bridzsszalont vezető Siegfried még vált néhány levelet fiával, mielőtt 1942-ben az izbicai gettóba hurcolják, ahol nyoma vész. Alfréd a bécsi rokonságból többekkel kapcsolatban marad, köztük Henriette nagynénivel, aki a jelen írásunk címeként választott biztatással küldi Londonba. Bécsben 2013-ban még élt egyetlen vér szerinti rokona, unokaöccse, az akkor 93 éves Richard.
3.
1937. február 27-től Londonban tartózkodik: munkát keres és anyja Angliába költözését szervezi, egyelőre sikertelenül. Az év végén Libanonból kap állásajánlatot. Mielőtt munkába áll, titokban hazalátogat Budapestre, ahonnan 1938 elején Constanzán át jut el az „istenien szép” Bejrútba, hogy a Khalil Fattal & Fils cégnél német nyelvű levelezőként kezdjen új életet. Anyjával ezúttal a libanoni összeköltözésről levelezik, és már a bútorszállítás költségeit firtatják, amikor a Magyar Királyi Külkereskedelmi Hivatal londoni kirendeltségétől érkező távirat Londonban ajánl jobb pozíciót. Szétnéz Damaszkuszban, aztán Alexandriát („meglepően modern város”) és Palermót („útunk legcsodásabb állomása”) érintve Marseille-en és Párizson át visszatér a brit fővárosba. Még éppen időben: „egyike voltam az utolsó osztrákoknak, akiket átengedtek a határon” – számol be anyjának 1938. március 17-én. Míg úton volt, lezajlott az Anschluss. Az év végéig, a londoni iroda bezárásáig a Külkereskedelmi Hivatal alkalmazottja maradt.
1940-ben már Alfred Reynolds néven jelentkezett önkéntesnek a brit hadseregbe, továbbra is osztrákként. Brit állampolgárságot csak 1947-ben kapott. 1944 tavaszáig gyorsíróként szolgált, ekkor nyelvismereteinek köszönhetően – németül és magyarul anyanyelvi szinten, angolul kiválóan beszélt – a Normandiából behajózott német hadifoglyokat szétosztó Kempton Park táborába helyezték át. Itt a hírszerző alakulat hadifoglyokat kihallgató egységénél sikerült elérnie, hogy fiatal, intelligens és meggyőződéses náci tiszteken kipróbálhassa saját fejlesztésű átnevelő módszerét. Felettesei meglepetésére a kísérletben részt vevő hadifoglyok többsége hamar átállt a brit hadsereghez, ahol kiemelkedő képességeiknek köszönhetően fontos feladatokat tudtak rájuk bízni a BBC náciellenes propagandát sugárzó részlegénél vagy újonnan érkező társaik átnevelésében. Reinhold módszere abból állt, hogy a náci propagandán felnőtt fiataloknak lehetőséget adott a tájékozódásra és önálló véleményalkotásra, nézeteik kifejtésére és megvitatására. Az érzelmekre ható, totalitárius náci ideológiával szemben a toleranciára és az intelligenciára épített. Beszélgetve tanított, példaképe Szókratész volt. 1945-ben a norvégiai Slemdalba helyezték át, itt a hírszerzés megbízásából egy egész éven keresztül, immár teljes munkaidőben átneveléssel foglalkozhatott. 1948 nyaráig angol, norvég és német táborokban folytatta ezt a munkát. Az alsó-szászországi Munsterlager hadifogolytáborában, ahonnan a háború után közel kétmillió Wehrmacht-katonát bocsátottak haza, olyan tehetségesnek tűnő fiatalok felkészítésével bízták meg, akiket a német politikai és kulturális élet kulcspozícióira szemeltek ki. Reynolds nem egy „tanítványa” később vezető állásba került a megszállt Németországban, és egy életre barátja és levelezőtársa maradt „mesterének”.
A magyarországi rokonsággal való kapcsolattartásra mindeközben kevés idő maradt. Nagyszülei még a 30-as években meghaltak. Anyai nagybátyja és féltestvére Budapesten vészelte át a holokausztot. A nagybácsi, Szendi Béla 1946–47-ben kelt leveleiből értesült, hogy a rokonságból „sokan hullottak el és pedig többen tragikus körülmények között”. Szendi Magyarországon maradt, nyugdíjazásáig banktisztviselőként dolgozott. A féltestvér, Pásztor György elhagyta az országot, és 1957-ben bekövetkezett haláláig építési vállalkozóként élt Casablancában és Párizsban.
4.
1948-as leszerelése után Reynolds tanári diplomát szeretett volna szerezni, ám nem volt pénze a továbbtanuláshoz – anyját továbbra is ő tartotta el –, állami ösztöndíjra pedig hiába pályázott. Eleinte könyvelőként és egy bizonyos Wittgenstein herceg magántitkáraként dolgozott. 1953-tól 1978-ig pedig a brit szociális és nyugdíjügyi minisztérium tisztviselője volt. Közszolgai életútja nem bővelkedett fordulatokban. S bár mindig is büszkén emlegette a brit ranglétrán elért pozícióját – 1844 pályázó közül az 5. helyen végzett, angolból ő volt a legjobb, mindenkori főnökei adtak a szavára –, életét a háború végére kialakított szellemi hálózat fenntartása, újabb és újabb közösségek alapítása, az ifjúság nevelése és a Speakers’ Corner-beli fellépései töltötték meg értelemmel.
1948-ban létrehozta a Bridge kör „nevelési mozgalmat”, melynek mindenkori londoni lakása lett a székhelye. „A náci Németországban felnőtt fiatalok eszméi összeomlottak, vezérei hazugnak bizonyultak, hazájuk romokban és nyomorban hevert, és nagyon vágytak arra, hogy hihessenek valamiben” – fejti ki egy helyütt. A Bridge a civil életbe visszatérő katonák, az illúziójukat vesztett fiatalok közössége kívánt lenni, és egy igazságosabb világ megteremtésén fáradozott. Német, norvég és svéd barátait is rendszeres találkozók összehívására biztatta. Kitartásának köszönhetően Németországban, egy Kassel melletti birtokon 1954-ben megalakult és néhány évig sikeresen működött a Meimbresseni kör, mely az önálló gondolkodásra nevelést és a vitakészség fejlesztését tűzte zászlajára. Norvégiában és Svédországban Reynolds vezetésével nyári táborok keretében zajlottak vitakörök és előadások, melyek résztvevői közül többen a nemzetközi politikai, gazdasági és szellemi élet fontos alakjaivá váltak. A Reynolds-féle mozgalmak eltérő politikai, világnézeti és vallási meggyőződésű, foglalkozású, életkorú és nemzetiségű fiatalokat szólítottak meg, céljuk a nyitottságra és vitakészségre nevelés, a kölcsönös egymásra figyelés és megértés képességének fejlesztése volt.
A Bridge kör saját kiadvánnyal is bírt. 1949 és 1972 között adományokból, néhány tucat példányban sokszorosítva jelent meg a Bridge Letter (később London Letter) összesen 120 száma, melyet közösségi publikációs fórumnak szántak, mottóként a következő Goethe-idézettel a címlapján: „A tévedés szakadatlanul ismétlődik a tettben, az igazságot ezért fáradhatatlanul szavakban kell ismételnünk.” (Maximák és reflexiók) Martin Buber és Albert Schweitzer is adott írást e pacifista és misztikus eszméktől áthatott periodikának, fontosságáról mindketten elismerően nyilatkoztak. Xeroxozva terjedt a mozgalom alapdokumentumának tekintett kiáltvány is, Reynolds elképzeléseinek, nevelési és vitamódszereinek e sajátos foglalata. A mozgalom rádiuszát jól mutatja, hogy a Rózsakeresztes Rend a Bridge körében folytatott áldozatos tevékenységéért adományozott alapítójának 1959-ben „humanista” rangot. Egykori tanítványai pedig még öt évvel halála után is Bridge Meeting-et szerveztek mesterük emlékére, melyen a hajdani közös összejövetelek életük alakulására gyakorolt hatását vitatták meg. A legnevesebb Reynolds-tanítvány, az ötvenes évek közepén John Osborne-nal a „dühös fiatalok” irodalmi csoportját létrehozó Colin Wilson pedig – akinek The Outsider című első sikerregényét (1956) Reynoldshoz fűződő meghasonlott viszonya inspirálta – visszaemlékezéseiben hosszasan ecseteli és méltatja a „modern világ egyik legeredetibb szellemének” módszereit.
Reynolds londoni évei alatt rendszeres szónoka volt a Speakers’ Cornernek. Innen a kapcsolata egyetlen angol nyelvű életrajzi tanulmánya szerzőjével, a jó nevű rétor és közösségszervező anarchista Richard Headicarral. Az is Hyde Park-beli fellépéseinek köszönhető, hogy Bréda Ferencnek 1987-ben sikerült a nyomára bukkannia.
5.
1951-ben ismerkedett meg későbbi élettársával, a nála 20 évvel fiatalabb Alan Detweilerrel. Alan zeneszerzést tanult, majd a londoni egyetemen doktorált zeneesztétikából. Mitológiai és bibliai témájú műveket írt, köztük a Dávid és Góliát (1971), valamint a Thészeusz és a Minótaurosz (2011) operákat. „Lenyűgözték a szörnyek, óriások és más különös lények” – emlékszik vissza a már idős zeneszerzőre a Reinhold-hagyaték Magyarországra jutásáért sokat tevő John MacArthur 2016-ban. Szüleinek halála után Alan jelentős örökséghez jutott, ebből vették meg 1980-ban London Hampstaed negyedében azt a négyszintes Edward-kori házat (NW, Branch Hill, Lower Lodge), melyben végre külön emelet jutott a könyvtárnak és a dolgozószobának. 1993-ig, Alfred haláláig itt éltek, és adtak otthont számos nevezetes, közös zenehallgatással és vacsorával gazdagított vitaestnek. Reynolds szívesen és jól főzött, jelentős szerepe volt a magyaros ételek londoni népszerűsítésében. A hampstaedi ház falán ma is emléktábla őrzi a „Hungarian Poet and Philosopher” emlékét.
| ||
Reynolds angolul három könyvet publikált, valamennyi a valláshoz és filozófiához való viszonyát járja körbe: „Az irodalom, zene, festészet még mindig érdekel. Vallás iránti magatartásomat filozófiám határozza meg, ami minden szervezett és dogmatikus vallás visszautasítása” – írja 1978-ban hajdani lipcsei diáktársának, a szociológus Szalai Sándornak.
1982-ben jelent meg az 1950 és 1970 közötti filozófiai írásait – cikkeket, esszéket, feljegyzéseket – egybegyűjtő Pilate’s Question, melyről „sokan azt hitték, hogy keresztény könyv és így sok olvasót vesztett el” – panaszolja fel Gyarmati Fanninak és Szalainak egyaránt. S bár a kötet sokat foglalkozik a vallással, sok szó esik benne Lao-céről, Nietzschéről, Hérakleitoszról, a nukleáris leszerelésről, toleranciáról, pesszimizmusról, politikáról és a világ számos más fontos kérdéséről is. Reynolds korai írásai az egyén igazságának mibenlétét kutatják, ennek a személyes igazságnak kellene a vallások és az eszmék igazsága helyébe lépnie. A könyv előszavában a szenvedélyes debattőr arra buzdítja olvasóit, hogy bátran szálljanak vele vitába.
Egyetlen regénye, az 1981-es The Hidden Years életrajzi fikció Jézus ifjúságáról. Azt próbálja rekonstruálni, mi történhetett Jézussal 30 éves kora előtt tett utazásai során. Reynolds itt azt a számára létfontosságú kérdést firtatja, hogy mi módon alakul ki a környezetéből teljesen kirívó ember. Miből eredt Jézus morális ereje, melynek köszönhetően tömegek követték, és hogyan jött létre egy vallás, amely alapjaiban rendítette meg a világot. Colin Wilson a kötethez írt bevezetőjében a 19. század nagy fejlődésregényeihez, a Wilhelm Meisterhez és a Heinrich von Ofterdingenhez hasonlítja a művet, és úgy véli, Reynoldsot azért foglalkoztatta ennyire Jézus alakja, mert meg akarta érteni, hogy sikerülhetett neki az, ami neki magának nem. Jézus fiatal férfiként megváltoztatta a történelem menetét, míg ő maga évtizedeken át hiába törekedett arra, hogy számottevően hasson a világ alakulására.
| ||
Reynolds évtizedeken át dolgozott fő művén is, a vaskos Jesus versus Chistianity (1988, 2. kiadás 1993) című „kritikai vizsgálódáson”. Hangsúlyozottan nem teológiai értekezést kívánt írni. Kritikai alapokon nyugvó kísérletnek nevezett munkájának központi gondolata, hogy „Jézus tanítása és a keresztény vallás között alig van összefüggés”. Szalai Sándornak ekképp foglalja össze a lényeget: „Könyvem összehasonlítja Jézus tanításait és a keresztény dogmák fejlődését kétezer esztendőben. Be szeretném bizonyítani, hogy az Egyház nem tanítja Jézus gondolatait és eszméit, és hogy Jézus sosem adott kifejezést azoknak a hittételeknek és vallásos formáknak, amelyeket [az egyház] a keresztények és az emberiség kárhozatára a világon elterjesztett.” Reynolds eredetiben tanulmányozta a „tiszta forrást”: héberül és ógörögül is megtanult, hogy összevethesse a belőle áradt „koszos és szennyezett” folyóval, és kritikai igényességgel bizonyíthassa tézisét, miszerint Jézus a kereszténységnek sem kitalálója, sem alapítója nem volt. Wilson a „Názáreti Jézusról írt legfontosabb és legellentmondásosabb” műnek tartja a munkát, és Shaw Androcles és az oroszlánjához hasonlítja.
6.
Reynolds 1938 után először 1978-ban, majd 1987-ben járt Budapesten. Második látogatásakor összeszedte bátorságát, és Gyarmati Fannit is felkereste, aki így emlékezett találkozásukra: „Alan nagyon szimpatikus volt mindenkinek, örömmel várom újabb ideruccanásotokat.” Ugyanitt említést tett két ismeretlen, Reynolds birtokában lévő Radnóti-versről is: „A Kortárs-hoz küldött Miklós versekből csak kettő nem jelent meg az összegyűjtött versek kötetében. Azok viszont olyan nagyon gyerekkori »zsengék«, hogy a legjobb volna, ha a tervezett emlékezés keretében, amit leírni szándékozol, annak mintegy illusztrálására jelennének meg.” A Radnóti-szövegekről Bréda Ferenc 1994-ben írt nekrológjában már ekképp esik szó: „néhány eddig kiadatlan Radnóti-kéziratot és fölbecsülhetetlen értékű fényképet Alfréd Szőcs Gézának ajándékozott és hagyott letétbe.”
Magyarországi újrafelfedezése Bréda Ferencnek köszönhető, akinek 1980 tavaszán egy kolozsvári antikváriumban került a kezébe Reinhold Alfréd ifjúkori verseskötete. Még ugyanebben az évben Szőcs Géza, Bretter Zoltán és mások társaságában happeningestet rendeztek Kolozsváron az ismeretlen költő tiszteletére Kicsoda Ön, Reinhold Alfréd?… címmel. Szőcs később Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen is felolvasott a kötet verseiből, a kolozsvári Fellegvár pedig teljes 1980. őszi számát Reinholdnak szentelte.
A titokzatos költővel végül 1987-ben sikerült személyes kapcsolatot teremteni. Ekkor Bréda némi párizsi kitérővel – egy ottani ismerőse hallotta Reynoldsot a Hyde Parkban – kiderítette annak londoni telefonszámát. Váltottak néhány levelet, majd személyesen is találkoztak Párizsban. „A távoli múltból néha egy halk honvágy tölt el, nem Magyarország után, hanem a költészet szép országa iránt, amely a nihilista 20. században sápadttá enyészett” – így Reynolds, aki ezt követően élénk levelezésbe kezdett magyar írókkal, irodalmárokkal és szerkesztőkkel, köztük a legendás szegedi irodalomtörténésszel, Ilia Mihály tanár úrral, az ő közvetítésével pedig e cikk szerzőjével is. 1993 novemberében Bréda és Szőcs meghívására a nyolcvanöt éves költő élettársa kíséretében Kolozsvárra látogatott, ahol személyesen is fellépett a Puck Bábszínházban megismételt Kicsoda Ön, Reinhold Alfréd?…-esten. Látogatásáról riportfilm készült, melynek – a Reinhold Alfrédról készült egyetlen mozgóképes dokumentumnak – nyoma veszett. Jóllehet nemcsak az elkészültéről van tudomásunk, hanem arról is, hogy a Duna tévé leadta 1993 karácsonyán. Talán éppen azon a napon, amikor Alfréd, alig egy hónappal kolozsvári útja után, egy londoni kórházban eltávozott az élők sorából.
E cikk rövidített változata nyomtatott kiadásunk Elsüllyedt szerzők c. sorozatában jelent meg – itt a teljes szöveget adtuk közre.
Reinhold Alfréd hagyatékának nyilvános ünnepélyes átadására 2016. október 17-én kerül sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
