Az 54 éves énekes-dalszerző felmenői között nem találunk muzsikusokat, zenei érdeklődése az idősebb testvérei lemezgyűjteményéből fakadt. A kis Jason már ötévesen dobolni és zongorázni tanult, végül autodidakta módon tanult meg több hangszeren is játszani. Kamasz- és tinédzseréveiben nagy reményű gördeszkás volt, de aztán egy súlyos térdsérülés véget vetett a sportkarrierjének. Igazi deszkásként szerette a Suicidal Tendenciest és a Bad Brainst, odavolt a Metallicáért is, de már ekkor sokfelé ágazott az ízlése: az Electric Light Orchestra nagy ívű progpopjáért és a Beach Boys pszichedéliájáért ugyanúgy tudott lelkesedni, mint a Pavement vagy a Pixies garázsrockjáért.
Lytle 1992-ben alapította meg a Grandaddyt Kevin Garcia basszusgitárossal és Aaron Burtch dobossal, majd csatlakozott hozzájuk Jim Fairchild gitáros és Tim Dryden billentyűs. Még ugyanabban az évben megjelentettek egy kazettát Prepare to Bawl címmel, ezt két évvel később követte a szintén szalagon kiadott Complex Party Come Along Theories. 1996-ban érkezett az A Pretty Mess by This One Band címre hallgató minialbum, egy évre rá pedig az első igazi nagylemez, az Under the Western Freeway – mindkettő a seattle-i illetőségű Will kiadó gondozásában. A zenekarnak ekkorra már végleg összeállt a védjegyszerű hangzása: space rockos, indie-folkos dalaik sokak (például David Bowie) tetszését elnyerték, Lytle keserédes énekstílusa és a humort sem nélkülöző szövegei pedig leginkább Nagy-Britanniában találtak értő fülekre. A frontember a mai napig gyakran énekel a természet és a technológia kapcsolatáról, és ez az akusztikus és elektronikus megszólalást ötvöző hangzásukban is visszaköszön.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
