Minden a trónöröklési rend megváltoztatásával kezdődött. Nem holmi reformok erőltetése miatt került erre sor, hanem a természet akarta így, 2015-ben ugyanis meghalt Abdullah király. Az országalapító Abdulazíz bin Abdulrahmán Ál Szaúd 1953-as távozása óta élő gyakorlat szerint az ő valamelyik fiúgyermeke lett az uralkodó (eddig ez elég sima ügymenet volt, hiszen Abdulazíznak 48 fia született). A hatalomra lépésekor ugyancsak nyolcvan felé közelítő Szalmán az 1981 óta uralkodó úgynevezett „szudairi hetek” – Abdulazíz Hussza nevű, ugyancsak befolyásos családból származó feleségétől született gyermekei – utolsó képviselője volt. Bár még él az alapító néhány közvetlen leszármazottja, az utóbbi évtizedekben a királyi tanács egyre inkább egy gerontológiai klinika fejedelmi lakosztályára kezdett hasonlítani.
Szalmán király első intézkedéseinek egyikével viszont lecserélte a trónöröklési sorban öccsét, Mukrint, unokaöccsére, Muhammad bin Nájefre, a titkosszolgálatokat felügyelő miniszterre. Az igazi változást azonban az jelentette, amikor idén nyáron őt is leváltotta, és saját fiát, Muhammad herceget jelölte ki trónörökösnek, ekképpen felváltva a testvéri örökösödést (egyfajta primogenitúrát) a fiúági leszármazás gyakorlatával.
Csakhogy Muhammad bin Szalmán majdani zökkenőmentes hatalomátvételéhez az kell, hogy a népes uralkodói család igencsak bonyolult hatalmi konstellációi a legkedvezőbben alakuljanak. Most éppen ennek a kialakítása vette kezdetét, s ennek fényében vizsgálandók azok a lépések is, amelyeket az uralkodó és fia az utóbbi hetekben, hónapokban megtettek.
Egy egészen új ország
A formálódó egyszemélyi hatalmi koncentráció meglehetősen idegen a szaúdi politikai gyakorlattól. Az ország vezetése ugyanis – bármiféle képviseleti intézmény híján – alapvetően a hatalmasra duzzadt uralkodói család egyes ágai és azok vezetői közötti hatalommegosztásra épült. Az alapvetően beduin hagyományokon nyugvó rendszer lényege pedig épp az, hogy a Szaúd-família valamennyi ágát vezetőiken keresztül becsatornázza a hatalomba, s az így létrejött szerfelett széles (értsd: horizontális) struktúrát konszenzusos úton működtesse. Egyes ágak – mint az említett szudairiak – az idők során ugyan a többiekénél nagyobb befolyásra tettek szert, de kiegyenlítő mechanizmusok így is működtek – mostanáig, azaz a Muhammad herceg levezényelte és Szalmán király szentesítette változtatásokig. Az utóbbi időszakban ugyanis a védelmi miniszteri tisztséget betöltő trónörökös – kiszorítva a Szaúd-család többi ágát – saját ellenőrzése alá vonta a legtöbb erőszakszervezetet, és maga irányítja immár az ország gazdasági életét koordináló tanácsot is. Az országos korrupcióellenes bizottság vezetőjeként eleddig több mint kétszáz vállalkozót, gazdasági vezetőt, tucatnyi herceget, négy hivatalban lévő és több exminisztert tartóztatott le. A legnagyobb név a milliárdos befektető, a világszerte nagy befolyású mogul, al-Valíd bin Talál, a Magyar Érdemrend középkeresztjének büszke tulajdonosa.
A letartóztatott hercegek és csúcsvezetők ugyan egy rijádi luxushotelben várják az ellenük folytatott eljárás végét, de egyelőre nem látszik számukra visszaút a hatalomba. Muhammad trónörökös egy egészen új Szaúd-Arábia építéséhez látott hozzá.
A politikai és gazdasági szakértők szerint az országnak mindenképpen új utakra kell lépnie. A múlt század második harmadának olajboomján – gyakorlatilag egy generáció alatt – meggazdagodó ország immár súlyos gazdasági és azzal összefüggő társadalmi nehézségekkel néz szembe. Az olaj még mindig az állami bevételek 80 százalékát adja, az ipari szektor egyre korszerűtlenebb, a GDP évtizedek óta csökken. Az Öböl-térségben egykor vezető szerepet játszó ország egyre jobban lemarad a továbbra is saját szatellitjeinek tekintett kis államok, elsősorban Katar és az Egyesült Arab Emírségek mögött.
A gazdaság korszerűtlensége – párosulva a folyamatosan magas születésszámmal – magasan tartja a munkanélküliséget, amely most 18 százalékos, de a lakosság többségét adó fiatalok körében még magasabb. Az utóbbi évtizedekben végrehajtott oktatási presztízsberuházások sem hozták meg a kívánt eredményt. A még mindig szűk high-tech szektor mögötti tudományos-oktatói bázis alapvetően külföldi – elsősorban nyugat-európai és amerikai – szakembergárdára épül. Az oktatás egyetlen területén látszik rohamos fejlődés: a vallási iskolák egyre növekvő számban ontják a vahhabita tanokat hirdető imámokat.
E kihívások kezelésére Szalmán király kétségtelenül nagy ívű koncepcióval rukkolt elő, de annak realitását még a Rijádot amúgy nagyra tartó közel-keleti szakértők is megkérdőjelezik. Ezzel együtt a cél, azaz a gazdaság diverzifikációja, mindenképpen üdvözlendő. A tavaly meghirdetett Vízió 2030 terv grandiózus célkitűzései a következők: leszakadni az egyoldalú olajkultúráról, drasztikusan leépíteni az állami szektort, a gazdaságban most mindössze 2 százalékkal jelen lévő kis- és középvállalatok számát egyharmad fölé tornázni, és a GDP alapján újra a világ tízes elitjébe kerülni.
A legnagyobb kétkedés tán épp az első alapvetést, az olajkultúra dominanciájának felszámolására teendő lépéseket fogadta. Rijád ugyanis a szaúdi–jordán határ közelében egy negyed magyarországnyi kiterjedésű metropolisz létrehozását tervezi, amely a Vörös-tengeren átívelő híddal Egyiptommal is összeköttetésben állna, és nem mellékesen Izraellel is határos volna. Csakhogy a NEOM-nak nevezett különleges gazdasági övezettel kapcsolatban – bár a szaúdi propaganda szerint a legkorszerűbb technológiákat alkalmazzák majd – a dubaji, Abu Dzabi-i és más öbölbeli tapasztalatok alapján már most súlyos környezetvédelmi aggályok fogalmazódnak meg.
Külharcok
Mint e grandiózus terv is mutatja, Rijád tovább építené elképzelt regionális hatalmi pozícióit. Mindez – írják a szaúdi irányítás alatt álló nemzetközi lapok, az al-Haját és az al-Sarq al-Auszat – politikai stabilitást kíván a térségben. A Szalmán–Muhammad kettős külpolitikája azonban éppen ez ellen ható folyamatokat indított el az elmúlt időszakban, különös tekintettel a régió első számú konfliktusára, a szaúdi–iráni rivalizálásra. Muhammad herceg ugyanis apja erőteljesen Irán- és síitaellenes politikáját látszik továbbvinni. E rivalizálás egyik szó szerinti hadszíntere Jemen, ahol a polgárháború egyre jobban kiterjed; a Teherán támogatta húszik ballisztikus rakétát lőttek a szaúdi főváros irányába, s Rijád is egyre mélyebben keveredik bele a harcokba.
Szaúd-Arábia örök félelme Irán térségbeli megerősödése. Teheránnak az iraki politikában szerzett megkerülhetetlen befolyása mellett Szíriában is megerősödtek a pozíciói. A dolgok jelen állása szerint az Aszad-kormányzat – valamilyen konstellációban – mindenképpen hatalmon marad, ami komoly presztízsveszteséget jelent Rijádnak. Nem is véletlen, hogy ennek kapcsán Szaúd-Arábia – épp a mondott szalmán–muhammadi külpolitikai offenzíva részeként – a napokban a libanoni belpolitikába kavart bele könyékig, hiszen a libanoni kormányfő, Szaad al-Haríri éppen Rijádban jelentette be lemondását. E gesztus pedig simán tekinthető a bejrúti kormányzást gyakorlatilag befolyása alatt tartó, Irán-szövetséges síita Hezbollah elleni támadásnak, miután a miniszterelnök lemondása indoklásaként azzal vádolta a síita pártot, hogy az életére tör. A helyben szokásosnak tekinthető kormányválság valószínűleg Haríri hazatérésével véget is ér, de a szaúdi vezetés várhatóan még erőteljesebben fog beavatkozni a cédrusok országában, miután ismét megerősödni látszik Rijád évtizedes réme: a Teherántól Bagdadon és Damaszkuszon át Bejrútig húzódó síita korridor.
A Rijád és Teherán mozgatta bábháborúk mellett így egyre inkább az a kérdés, hogy a szaúdi vezetés nem gondolkodik-e közvetlen katonai konfrontációban Iránnal. Donald Trump amerikai elnök tavaszi látogatásakor a szaúdi vezetés 110 milliárd dolláros fegyverüzletet kötött, ami bizonyára a már rendszerbe állított eszközök korszerűsítésén túlmutató szándékokat rejthet. Rijád Iránnal szembeni konfrontatív politikája hirtelen befolyásos támogatóra is talált a Teheránnal kompromisszumokat kereső, és az atomalkut tető alá hozó Obama-kormányzatot felváltó trumpi vezetésben. A Közel-Keleten sokan úgy látják: ismét csak a szaúdi politika rövid távú gondolkodását bizonyítja, hogy teljes mellszélességgel kiáll a hosszabb távon fenntarthatatlannak és ezért átmenetinek ígérkező, nagyhatalmi, konfrontatív irány mellett.
De Szaúd-Arábia agresszív külpolitikai törekvései nem csak az iráni kontextusban mutatkoznak meg. Ugyanez jellemzi az Öböl-beli kisállamok viszonylatában is, amelyek gazdasági megerősödését és önállósodását Rijád nem nézi jó szemmel. Csakhogy a teljesen külön útra lépő – szakértők szerint egyfajta regionális reálpolitikát folytató – Katarral szembeni embargó mindeddig nem hozta a várt eredményt, így valószínű, hogy Rijád tovább növeli a nyomást Dohára (bővebben lásd: A renitens törpe, Magyar Narancs, 2017. július 6.).
S még mindig ott van az ugyancsak offenzívában lévő Törökország is! A Közel-Kelet tágabb szomszédságában, Észak-Afrikától a Balkánig folyik a küzdelem Rijád és Ankara között, elsősorban a vallási intézmények és prédikátorok feletti befolyás megszerzéséért.
Vallási küzdelmek
Tovább zajlik a szunnita iszlám vezető szerepéért folytatott harc is. A hagyományos vallásivezető-szerepet játszó kairói al-Azhart Rijád gyakorlatilag „megvásárolta”, így vallási vonalon nincsen számottevő riválisa. A Balkán országaiban vahhabita hitszónokok tucatjai lépnek fel az Ankara által támogatott szúfi irányzatok egyre népszerűbb tevékenysége ellen. E fejlemény azért is érdekes, mert közben otthon a szaúdi vezetés a mérséklet és modernizáció jegyében a Szaúd-család és a vahhabita vallástudósok közötti két és fél évszázados és a hatalom kulcsát biztosító szövetséget felrúgva nekiment a vallástudósok elitjének is. Vallási iskolákat vettek erős állami kontroll alá, és számos neves vallástudós mozgását korlátozták. Mindezzel párhuzamosan az elmúlt hónapokban olyan lépések is történtek, amelyeket a Nyugat is nagy jelentőségűnek nyilvánított, mint például az, hogy engedélyezték a nőknek az autóvezetést.
S bár a belső modernizációs programok kifutása megjósolhatatlan, a hatalmi koncentráció mindenképpen Szalmán király és utódjelöltje elszántságát jelzi. Kérdés, hogy a valószínűleg nagyobb mozgástérrel és hatásfokkal járó centralizált államvezetés szándékai valóban a gazdasági-társadalmi modernizáció felé mutatnak-e, és hogy mindezt mennyire fogja elfogadni a szaúdi elit és a lakosság? És hogyan egyeztethető ez össze Rijád egyre aktívabb, mondhatni agresszívabb regionális politikájával?
