A kubai - Marco Rubio, a republikánusok titkos favoritja

Majd’ egy év van hátra az elnökválasztásig, de az Egyesült Államokban már dübörög a kampány. Míg a demokrata térfélen simának tűnik a jelölés, a republikánusoknál nagy a tolongás. A legnagyobb figyelmet még Donald Trump kapja, de a háttérben feltűnt a legesélyesebb jelöltjelölt.

Ha minden zsidónak lett volna saját lőfegyvere, nem lett volna holokauszt, és ha több francia hordana pisztolyt, megelőzhető lett volna a novemberi párizsi vérengzés is. Az első okosságot Ben Carson nyugdíjas agysebész, a másodikat Donald Trump ingatlanmágnás eresztette el – a Republikánus Párt több tucatnyi jelöltje közül momentán őket találják a közvélemény-kutatások a legnépszerűbbnek.

Kettőjüket leginkább az köti össze, hogy a politikát levitték a kocsmaasztalok szintjére; se politikai tapasztalatuk, se szakértelmük, mégis mindenre tudni vélik a választ. „Az emberek nem különösebben bíznak pillanatnyilag a pártokban, a pártvezetőkben vagy a kormányban. Különösen erős ez a bizalmatlanság a republikánus törzsszavazók körében, akik úgy gondolják, hogy a republikánusoknak meg kellett volna állítaniuk Obamát, hiszen többségben voltak mind a szenátusban, mind a képviselőházban” – mondja kérdésünkre Mark A. Peterson, a Los Angeles-i University of California közpolitikai iskolájának vezetője. Obamával főképp az a bajuk, hogy a mindenkit megillető, univerzális egészségügy, azaz az Obamacare bevezetésével – szerintük – egyenesen a szocializmusba tolja az Egyesült Államokat, a Kubával és Iránnal kiegyezésre törekvő külpolitikájával pedig véget vet Amerika vezető szerepének a világban.

Peterson szerint nincs olyan politikai elemző, aki számított volna rá, hogy Trump és Carson ennyire jól fog szerepelni. A legfrissebb CNN/ORC felmérés szerint a republikánusok szimpatizánsainak 36 százaléka szavazna Trumpra. Carsont, aki pár héttel ezelőtt még a maga 23 százalékával komoly veszélyt jelentett rá, jelenleg 14 százalékon mérik, míg Ted Cruz texasi szenátort 16-on, Marco Rubio floridai szenátort pedig 12 százalékon.

William Bielby, a chicagói University of Illi­nois szociológus professzora szerint nem kell túl komolyan venni a jelenlegi állást: sem Trumpnak, sem Carsonnak nincs túl sok esélye a jelöltségre. „Kettőjüket együtt most a republikánus irányba hajló szavazók körülbelül fele tekinti elsődleges választásnak. Egy-másfél évvel a választás előtt nem ritka, hogy egy kívülálló a közvélemény-kutatások ­élére tör és rövid ideig a csúcson marad, de aztán gyorsan eltűnik a süllyesztőben” – mondja. Példaként két erősen vallásos jelöltet említ az előző kampányból, Herman Caint és Michele Bachmannt. Bachmann olyan kijelentésekkel borzolta a kedélyeket, hogy a szén-dioxidot is Isten teremtette, így el nem tudja képzelni, hogy az káros legyen a környezetre. A különbség szóra sem érdemes: a rasszista kirohanásairól híres Trump falat építene a mexikói határra, kipaterolná mind a 11 millió illegális bevándorlót az országból, és nem veti el azt az ötletet sem, hogy nyilvántartásba vegye az Egyesült Államokban élő összes muszlimot. Őt leginkább a fehér kékgallérosok és a fehér középosztály támogatja, míg az Istenhez fűződő spéci viszonyára büszke Carsont a keresztény jobboldal szavazói tekintik kedvencüknek – ez úgy 80 millió ember –, azon belül is leginkább az erősen abortusz- és melegházasság-ellenes, evolú­ciótagadó hardcore.

Bielby szerint a republikánus jelöltek három csoportra utaznak. Az első a fősodorbeli, hagyományos republikánus választóréteg; a második a társadalmi kérdéseket vallási alapról megközelítő konzervatívok tömege, a harmadik az establishmentellenes konzervatívok. Jeb Bush egykori floridai kormányzó (George W. Bush öccse), Chris Christie, New Jersey kormányzója és John Kasich, Ohio kormányzója az első csoporttal értenek inkább szót, míg Trump, Carson, Ted Cruz és az egyetlen női versenyző, Carly Fiorina, a Hewlett-Pa­ckard egykori vezérigazgatója a másik kettőből szerezhet támogatókat.

Mindhárom csoportot csupán Marco Rubio floridai szenátor képes megszólítani: ő az, aki a hagyományos republikánusoktól a Tea Party radikálisaiig húzódó teljes spektrumhoz szólni tud.

Fél szemmel a vetélytársakra figyel

 

 

A sötét ló

Jeb Bush az októberi republikánus tévévitán azért támadta egykori protezsáltját, mert keveset lehetett őt látni a szenátusban. Nem kellett volna. Rubio ellentámadásba lendült, és minden valószínűség szerint meg is adta a kegyelemdöfést Bushnak, pedig csak felsorolt egy rakás másik jelöltet, akik szintén kerülték a szenátust, s megjegyezte, hogy Bush nagyon kétségbe lehet esve, ha ennyire olcsó módszerekkel akarja őt lejáratni. Végül hozzátette még (kicsit lesajnálóan), hogy ennek ellenére is tisztelni és csodálni fogja Bush kormányzó urat. Tény, hogy Bush pár hónapja még a legesélyesebbek közé tartozott, s ma már csak 3 százalékon áll. Rubio a maga 12-jével ugyancsak nem hasít, de számos jel utal arra, hogy rengeteg republikánus választónál ő van a második helyen, s ahogy hullnak a jelöltek, ő is egyre erősebb lesz. A Microsoft kutatóinak részvételével működő választási előrejelző portál, a Predictwise például 42 százalék esélyt ad Ru­biónak, míg Trumpnak csak 23-at.

A katolikus Marco Rubio kubai bevándorlók gyermeke. Ambiciózus és okos jelöltként írják le az elemzők. Származása okán sok republikánus abban is reménykedik, hogy eléri a latin-amerikai közösségeket is, akik mindeddig a demokraták felé húztak. (Régi vágy az ő elcsábításuk, már Ronald Reagan is úgy vélekedett a 80-as években, hogy konzervatív értékrendjük miatt a republikánusok táborában lenne a helyük, csak épp nem érzik, hogy a republikánusok a fehér középosztályon kívül mással is törődnének.) A kubai fiú élettörténete tökéletesen alkalmas a kampányoláshoz. Apja pultosként dolgozott bárokban, anyja szállodákban takarított, Marco viszont egy futballösztöndíjnak köszönhetően elvégezhette az egyetemet – még ha ahhoz nem is voltak elég jó jegyei, hogy igazán neves intézményt válasszon magának. Míg Donald Trump azt mondta az őt ünneplő tömegnek, hogy „az amerikai álom halott”, Rubio pont ennek az ellenkezőjét állítja. Szerinte még mindig jó amerikainak születni, s erre ő maga az élő példa.

A szintén kubai gyökerű floridai kongresszusi képviselő, Ileane Ros-Lehtinen gyakornokaként indult, s dolgozott a több évtizedig regnáló kansasi szenátor, Bob Dole 1996-os kampányában is. 29 éves korára bekerült az állami törvényhozásba, s amikor 2010-ben megüresedett egy floridai szék a szenátusban, Rubio rávetette magát – ettől fogva tekinthető alkalmasint nagypályás politikusnak. A szenátusban nem különösebben érezte magát jól; törvényhozási kezdeményezései mind megbuktak, köztük egy pártokon átívelő bevándorlási reformtervezet is, ami lehetőséget adott volna az országban élő illegális bevándorlóknak, hogy idővel állampolgárságot kapjanak. Nem mellesleg ettől maga Rubio állt el, ráérezvén, hogy nagyon rosszat tenne a támogatottságának, ha elfogadnák. Nem is kellett sok idő hozzá, hogy eldöntse, tesz ő a szenátusra, inkább az elnökséget veszi célba, még ha az etikett azt kívánta volna, hogy hagyja mentorát, Jeb Busht nyugodtan kampányolni.

Jobbra tartás

Hetente kétszer jár templomba, szombaton protestáns istentiszteletre, vasárnap katolikus misére. Mivel tinédzserként egy ideig mormon templomba járt a szüleivel, ennél a közösségnél is lehet keresnivalója. Példaképnek tökéletes: jóképű, négygyerekes családapa, aki középiskolai szerelmét vette feleségül. Jól kezeli a személyét érő támadásokat is, ugyanakkor annyira nyálas és érzelgős beszédeket tart, mint senki a jelöltek közül. „Amikor Rubio beszél, a fiatal lányok elalélnak, az idősebb nők elájulnak, a vécék pedig magukat húzzák le” – idézi a New Yorker Dan Gelber floridai demokrata politikust. Szereti magát John F. Kennedyhez hasonlítani, aki mindössze 43 éves volt, amikor elfoglalta az elnöki széket (és az se baj, hogy demokrata párti). Ő 45 éves lenne esetleges megválasztásakor.

Botrányai ugyan neki is voltak, de nem elég fajsúlyosak ahhoz, hogy ártsanak neki. Eredetileg azt a történetet adta elő, hogy szülei a Castro-rezsim elől menekültek, de a Washington Post és a St. Petersburg Times elég hamar kiderítette, hogy valójában két évvel Castro hatalomra kerülése előtt érkeztek Amerikába. Rubio személyes pénzügyei is furák, sokat csúszott a hitelei visszafizetésével, és hozzányúlt a nyugdíjtartalékához is, holott évi 400 ezer dollárt keresett ügyvédként és 800 ezer dollár előleget kapott önéletrajzáért. Lebukott, amikor a Republikánus Párt hitelkártyáját használta saját számlái rendezésére, így pártpénzekből finanszírozta például a lakásfelújítása egy részét, egy családi nyaralást, és egy 143 dolláros fodrászolást. Mindezt elintézte annyival, hogy bocsesz, összekevertem a bankkártyákat. Politikai ellenfelei szerint a háttérben szerencsejáték-függőség állhat – ezt azonban nem sikerült bizonyítani. Maga Rubio azt mondja, hogy két okból nem tudja kezelni a pénzügyeit. Egyrészt nem örökölt egy zsák lóvét a szüleitől, amivel gyakorlatot szerezhetett volna pénzügyekben, mint például Trump (akinek ifjúkorában a papa a kezébe nyomott egymillió dollárt, hogy próbálj, fiam, szerencsét a nagyvilágban). Másrészt sokkal jobban érdekli az, hogy az átlag amerikainak legyen pénz a bankszámláján, a sajátja másodlagos. Nyilván.

Politikáját tekintve Rubio egy centit sem lóg ki a republikánus sorból. Ellenzi az egyne­műek házasságát, a minimálbér bevezetését, és azt se szeretné, ha Amerika újra felvenné a diplomáciai kapcsolatokat Kubával. Az abortuszról kifejezetten bigott elveket vall, akkor sem engedné, ha valaki nemi erőszak vagy vérfertőzés áldozataként kérné. Felszámolná Obama univerzális egészségügyi rendszerét, s véget vetne az atomügyi alkudozásnak Iránnal – ugyanakkor olyan adórendszert próbálna létrehozni, amiről a nagyvállalatok is csak vasár- és ünnepnapokon mernek álmodni. Persze azt is szeretné, ha a szegények és a középosztály képviselete valamilyen formában helyet kapna a republikánus politikában. Bevándorlási ügyekben keményvonalas, azt mondja, ma már csak a legkiválóbbakat szabadna beengedni az országba. (Korábban amellett kardoskodott, hogy a dokumentumok nélküli bevándorlók gyerekei is kaphassanak segítséget a tandíjfizetéshez.)

Bár programja rendkívül konzervatív, sze­reti úgy fogalmazni, hogy az lehetőleg mindenkinek tessen. Ezen igyekezete sokszor vezet teljesen értelmetlen kijelentésekhez. Azt mondja például, hogy szeretné, ha Amerika vezető szerepet vállalna a megújuló energiák alkalmazásában, de úgy, hogy közben a gáz- és olajkitermelésben is éllovas legyen. A globális felmelegedés létét elismeri ugyan, de hozzáteszi: igencsak kétséges, hogy ehhez az ember fogyasztói magatartása bármilyen módon is hozzájárult volna. Nem támogatja a gazdaság zöldítését, mivel az szerinte a globális felmelegedést nem lassítaná, de visszavetné az amerikai gazdaság növekedését.

A kampány reménybeli finanszírozói, támogatói idejekorán nyilvánvalóvá tették, hogy nem akarnak a republikánus fősodron kívüli jelöltet, ők érdekképviseletet várnak el a pénzükért, és esélyes pályázót Hillary Clintonnal szemben. (Az ő demokrata elnökjelöltségét mindenki készpénznek veszi.) Bielby szerint ezért legkésőbb tavasszal kifullad Carson és Trump kampánya. A Predictwise jelenleg 60 százalékra teszi, hogy végül egy hagyományos republikánus lesz a jelölt, a kívülállóknak negyven százalékot ad. (Tény az is, hogy a Predictwise 58 százalékra adja a demokraták győzelmét.) Erre a pozícióra most Rubio a legesélyesebb. Ha átveszi a vezetést Trumptól és flúgos társaitól, azzal eltűnik ugyan a kocsmamentalitás és a Trump-féle leplezetlenül rasszista retorika, de a konzervatív irányvonal marad – sőt, még jobbra is csúszhat valamelyest a republikánus kampány.